Éva és Ildikó ötvenévesen döntött úgy, hogy külföldön kezd új életet. Mindketten anyagilag és érzelmileg is kilátástalan helyzetből menekültek.
Milyen érzés ötvenhét évesen csupa fiatal lengyel lány között egy csirkeüzemben dolgozni, és három unokát csak Skype-ról ismerni?
Éva és Ildikó ötvenévesen döntött úgy, hogy külföldön kezd új életet. Mindketten anyagilag és érzelmileg is kilátástalan helyzetből menekültek. Egyikük sem utazott korábban szinte sehova, idegen nyelvet nem beszéltek, és bár néha saját maguk is megkérdőjelezték, vajon nem túl késő-e már nekivágni, mégis elindultak. Prókai Eszter cikke az Abcúgon.
„Azt nem tudom, hogy a vége jó lesz vagy rossz, de az biztos hogy az oda vezető út minden percét élvezem, konditerembe, úszni járok, hegyeket mászok a csípőprotézisemmel, tervezgetem a jövőmet. Életemben először érzem azt, hogy végre élek.”
– az 59 éves Nagy Éva szavai ezek, aki két évvel ezelőtt, egy válással és kilátástalannak tűnő anyagi helyzettel a háta mögött döntött úgy, hogy Izlandra költözik. Személyes vallomása arról, hogy milyen érzés volt a nyugdíjhoz közel teljesen új életet kezdeni és nekivágni egy idegen országnak, az idei Teréz anyu pályázaton díjat is ért. Éva a Főnix madár kategória első helyezését vihette haza “Élek” című írásáért. A díjátadó után pár héttel beszélgettünk vele és a külföldi életnek szintén viszonylag későn nekivágó Tóth Ildikóval arról, hogy milyen érzés ötvenéves fejjel, családot hátrahagyva, nulla nyelvtudással nekivágni az ismeretlennek.Éva története“57 évesen már egészen mély gyökereink vannak, ezeket a szó szoros értelmében ki kellett tépnem” – kezdi Éva. Erdélyből származik, gépészmérnök végzettsége van, de a kiköltözése előtt már évtizedek óta Magyarországon, főleg Budapesten élt. Eleinte – ma már ex – férjével közös vállalkozásában dolgozott könyvelőként, házassága vége azonban a munkahelye elvesztését is jelentette, ezért Éva pár hónapra titkárnő, majd pénztáros lett. A kiköltözése előtti tíz évet pedig ügyfélszolgálatosként töltötte. Tavalyelőtt februárban azonban kirúgták, de Éva ezt nem is bánta, mert minden nap gyomorgörccsel indult dolgozni. A február és május közötti bő két hónapban született meg a döntés, hogy hiába közelít lassan a nyugdíjhoz, ő inkább elköltözik az országból. Izlandot választotta, mert a fia akkor már évek óta ott élt. “Olyan rossz állapotban voltam, hogy a kirúgásom előtt a fiam már többször határozottan felszólított, hogy menjek ki, és hagyjam itt a francba azt a munkahelyet, ahol megbecsülés helyett csak a folyamatos csesztetést kapom” – meséli Éva.
Aztán jött a kirúgás, amire Éva szinte égi jelként tekint. “Ez után volt az, hogy eldöntöttem: semmi értelme Magyarországon ücsörögni, ebből a szürkeségből csak ilyen drasztikusan tudok kilépni, és nem volt kizárva, hogy Izlandon talán még jobban is fogom érezni magam”. És bár az elhatározás megszületett, a kiköltözést megelőző gyakorlati tennivalók azért visszarántották Évát a földre.
Nem beszéltem angolul, egy árva szót sem. A minimális spórolt pénzemen beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra. Aztán kezdtem összepakolni, ami nem csak annyit jelentett, hogy dobozolok, hanem leginkább a fejemben rendezni a gondolatokat. Például, hogy mi legyen az autómmal, hova tegyem a bútorokat. Körbenézel a lakásodban, és olyan dolgokat látsz, amik évtizedek óta veled vannak.
Irtó nehéz úgy szelektálni, hogy tudom: amit most kidobok, az már sosem lesz az enyém. Tudtam, hogy két bőrönd és összesen 42 kiló, amit vihetek – meséli. Végül pár családi fotó, két villa és két kiskanál lett, ami a ruhákon kívül bekerült a csomagjába.
Az utazás előtti hetekben borzalmas gondolatai voltak: idegenbe megy, ahol nem ismeri a nyelvet. “Minden este használtam a Duolingót, ami egy telefonra letölthető nyelvgyakorló program. Teljesen idétlennek éreztem magam közben, sírva fakadtam, ahányszor csak megnyitottam. Úgy éreztem, hogy ennyi idősen én ezt már nem fogom tudni megtanulni” – mondja. De az angol nyelv miatti szorongása nem ért fel azzal, amit beteg édesanyja miatt érzett. Azt mondja, ha a lánya és családja nem vállalta volna, hogy gondját viselik a nagymamának, biztosan nem indul el.
Életében összesen kétszer járt Németországban, soha nem utazott és nem is élt külföldön. Aztán elérkezett az utazás napja, és Éva előtt – ahogy fogalmaz – egyszer csak kinyílt a világ. Az első három hét nem telt túl eseménydúsan: “főleg a szobában ültem és kirakóst játszottam, néha sétáltam az óceán partján, megnéztem, hol vannak a boltok, mondhatni felmértem a terepet”. Éva angoltudása továbbra is annyira alacsony volt, hogy gyakorlatilag megszólalni sem mert, két hét után mondta a fiának, hogy ő vissza akar jönni. “Ő meg mondta, hogy ne hülyéskedjek, pihenjek, fújjam ki magam, majd úgyis találok munkát”.
Fiának igaza is lett: kiérkezése után három héttel Éva már egy csirkefeldolgozó üzemben dolgozott. Két évet húzott le főleg lengyel nők között, így ha sok mindenre jó is volt ez a munkahely, arra biztosan nem, hogy az angol nyelvtudását felhozza. Annak ellenére, hogy a körülmények sokszor nem voltak ideálisak, Éva szeretett ott dolgozni. “Általában 5-6 fok volt, és főleg fiatal lengyel nők voltak a munkatársaim, ami sajnos nem könnyítette meg a beilleszkedésemet. Mondjuk a legidősebb még így sem én voltam, hanem egy 76 éves nő”. Az üzemet végül az után hagyta ott, hogy komolyan begyulladt a szeme, mert belefröccsent a csirkevéres víz.
Éva most abban a szállodában dolgozik reggeliztetőként és néha takarítóként, ahol korábban a fia is.
Havi félmillió forintnak megfelelő izlandi koronát keres, és bár jóval drágább az élet, mint Magyarországon, még így is szépen tud spórolni. Rendezte az itthoni adósságait, és már haza is tudott utazni.
Amíg az ügyfélszolgálaton dolgozott, nagyjából 20-25 ezer forintja maradt egy hónapban enni és minden másra, miután mindent kifizetett.
A pénz csak egy dolog: Éva végre meg mert szólalni angolul. Élete egyik legnagyobb élményének tartja, hogy a koppenhágai reptéren várakozva összebarátkozott egy líbiai orvossal, akivel három órán keresztül angolul beszélgettek.
“Nagyon vágyom haza, az az egy hónap, amit otthon voltam tavasszal, fantasztikus volt. Fájó szívvel jöttem vissza a tomboló télbe a magyar tulipánok közül. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy boldogabb vagyok. Lehetségesnek tartok olyan dolgokat, amikről régebben álmodozni sem mertem. Azt tervezem például, hogy elutazom egyedül Párizsba vagy Londonba. Én, aki a magyaron kívül soha egy szót sem beszélt más nyelven”.
Izlandon a nők 67 évesen mehetnek nyugdíjba, addig Éva mindenképp dolgozni szeretne. “Itt nagyjából 70 évesen lehet valakire azt mondani, hogy öreg. Teljesen más a szemlélet, mint Magyarországon, ahol egy ötvenes nő már teljesen le van írva”. Azt mondja, ez is volt az egyik oka annak, hogy eljött.
Nem akarok lepusztult, csoszogós öreg lenni, akit félrelöknek az útból”.
Ildikó története
Tóthné Ildikó Magyarországról kivándorolt zsidó családoknál takarít New Yorkban. Ő sem volt sokkal fiatalabb Évánál, amikor a külföldi újrakezdés mellett döntött: 49 évesen indult útnak. Ildikót a pénztelenség és a hitelek vitték egészen az Egyesült Államokig. Magyarországon egy vidéki kisváros tejüzemében dolgozott.
Egy szót sem beszélt angolul, se más nyelven, így ez nem szerepelt a döntési tényezők között, amikor országot választott. Ildikó egy ismerőséhez érkezett meg Brooklynba, ahol egyből munkába is állt: takarítani kezdett egy családnál. “Nagyon nehéz volt, nem tudtam mi mit jelent, nem ismertem a tisztítószereket, azt sem értettem, mire mi van írva” – emlékszik vissza az elejére. Aztán hat hétig beköltözött egy családhoz: kapott a pincében egy szobát, és reggel kilenctől kifulladásig takarított. “Rengeteg ezüstöt kellett megpucolnom, nagyon sok vegyszerrel dolgoztam, telefonálni nem engedtek, még a szabadnap sem teljes nap volt, mert estére akkor is vissza kellett mennem”. A munka teljesen kimerítette: amikor elhagyta Magyarországot, 85 kiló volt. Három hónappal később már csak 61.
Annyira fáradt voltam, hogy péntekre szabályosan remegtem, úgy szédültem, hogy azt hittem, nem tudok feljönni a metróból – meséli.
Három gyerekét és a férjét hagyta otthon. Három és fél éve hagyta ott Magyarországot, azóta nem járt otthon. Pedig született három unokája is, de őket eddig csak Skype-on látta. Arra a kérdésre, hogy legbelül érez-e haragot a férje iránt, amiért a közös hibákat nem együtt javították ki, hanem neki egyedül kellett az egész korábbi életét felforgatnia, azt mondja nem. “Tudom, hogy ő milyen, ismerem. Ő sosem merte volna megtenni, hogy fogja magát és külföldre költözik. Én meg képes vagyok rá. Nem láttam kiutat az anyagi helyzetből, és én vállaltam. Ezt dobta a gép, hogy nekem kell rendbe rakni mindent”.
Most két állása is van: egyrészt ápolóként dolgozik, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy ott alszik egy idős nőnél, aki fél egyedül aludni, nappal pedig takarít. Megszokta már a családoknál takarítást, de ehhez azért kellett idő. Reggel megy, és estig marad, ételt nem vihet be a házba, csak ha kóser. “Ezért ők adnak nekem enni, de ez az esetek többségében minimális, 3 szelet csupasz kenyér, három szelet sajttal – ez az egész napi élelem”. A zsidó családok szeretik próbára tenni a náluk takarító asszonyokat: például elrejtenek a ház különböző pontjain pénzt, a kanapé alá vagy a wc mögé. Arra kíváncsiak, hogy ha a náluk dolgozó a takarításkor megtalálja ezeket, vajon visszaadja-e. Ildikó átment a teszten, és maradhatott. Tisztességesen megfizetik, de a munka rengeteg. Főleg ünnepek közeledtével várnak el olyan dolgokat, amiket Ildikó soha életében nem tapasztalt. Mint például, hogy fültisztító pálcikával kell az ablakkeret réseit kipucolni, vagy, hogy egy rongyot csak egyszer és csak egy helyiségben használhat, de olyan is előfordult, hogy az egész wc-kagylót kicsavarozták a helyéről, hogy Ildikó alatta is felmosson.
Évához hasonlóan Ildikó sem élt soha külföldön, amikor úgy döntött, hogy kiköltözik, a közeli családtagokon kívül nagyjából mindenki inkább lebeszélni próbálta. “Minek megyek, ennyi idősen hova pattogok, jöttek a megjegyzések, de én nem törődtem ezekkel”.
Angolul nem tanult meg, azt megérti nagyjából, amit mondanak neki, de válaszolni csak korlátozottan tud. Viszont életében annyi görögdinnyét nem evett, mint ez alatt a három és fél év alatt, mert ha szép lassan is, de végül megtanulta, hogy a nagy spórolás mellett saját magától sem szabad mindent megvonnia.
A nyáron végre hazajön, és már itthon is marad. Azt mondja, most elég volt ennyi, de nincs kizárva, hogy valaha még az életben külföldre menjen. “De először az unokák és férjem, aztán jöhet a munkakeresés”.
A nehézségek ellenére Ildikó megtalálta a számítását, anyagilag nagyon sok mindent rendbe tudott hozni az életében. És bár nagyon figyelt rá, hogy a szükségesnél többet ne költsön magára, egy kirándulás a Niagara-vízeséshez azért belefért, és ezt sosem fogja megbánni.
Szeretlek Magyarország
