A Markó utcai Mentőpalotában megrázzák a harangot, az emeleti laktanyából lesietnek a mentődolgozók, és már szállnak is fel a tömeges baleseti omnibuszra, hogy segíthessenek a bajbajutottakon.
Mindez egykor megszokott látvány volt a fővárosban: a modern Mentőszolgálat nyolcadik évtizedét kezdte meg hazánkban.
Az egykori Mentőpalota ad ma otthont a Kresz Géza Mentőmúzeumnak, mely a segítségnyújtás történetét mutatja be. Régi gyógyszerek, mentőtáskák, egyenruhák, mentőrádiók – számtalan technikai felszerelést állítottak itt ki a névadónak köszönhetően, aki szorgalmazta az egykor használt eszközök összegyűjtését. Időutazásunk Debrődi Gábor történész, múzeumigazgató idegenvezetésével kezdődik.
Életmentés az OMSZ előtt
Még csak néhány mentőfogatuk volt, de már professzionálisan működtek: ahová lehetett, orvost küldtek, a „kivonuló szolgálatot” a fővárosi kórházak és klinikák orvosai látták el, akiket orvostanhallgatók segítettek. Ez volt a BÖME, azaz a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület, melyet 1887-ben dr. Kresz Géza alapított. Korábban csak Temesváron működött életmentő szervezet az 1876. évi népegészségügyi törvény hatására: ez írta elő a Magyar Királyság népesebb városainak, hogy létesítsenek mentőintézményeket.
A sebészethez nem mindig kellett orvosi diploma
Még a kora újkori időszakban sem volt szervezett elsősegélynyújtás, ezzel a területtel leginkább a borbélysebészek foglalkoztak: ők jó kézügyességű, anatómiából képzett gyakorlati szakemberek voltak, de nem orvosok. E hivatás a 19. századi oktatási reformok hatására adta át helyét végleg az orvosi gyakorlatnak.
Multifunkciós palota
A BÖME első székhelye az akkor még csak épülő Szent István Bazilika tövében lévő templom bazársorában volt. A Markó utcai Mentőpalota 1889-ben lett kész: földszintjén betegeket és sérülteket fogadó 24 órás ambulancia működött. De a könyvtár, tantermek, adminisztratív egységek és igazgatói lakosztály mellett mentőlaktanya is volt itt: az utóbbiban azok a nőtlen medikusok és frissen végzett orvosok laktak, akik az agglomerációban vagy vidéken éltek, így nem tudták volna a rendszeres napi szolgálatot vállalni vagy azonnal szolgálatba állni tömeges balesetekkor. A laktanyaéletnek megvoltak a szabályai: nagy balesetekkor például harangszóra kellett indulniuk a helyszínre.
Mi hiányzik a képről?
Az egyenruha. A kötelező munkaruha-viselést ugyanis csak az első világháború éveiben vezetik be a mentőknél.
Életmentő táskák
Az első mentőtáskákat a dolgozók állították össze, ők készítették el a kötszereket és rögzítő eszközöket is. Volt sebészeti, belgyógyászati, szülészeti és toxikológiai csomag is – az utóbbit ellenméreg-táskának nevezték.
Századelős e-autók
Az első elektromos autó 1902-ben került a mentőkhöz: a legsúlyosabb esetekhez – tömegbalesetekhez, verekedésekhez, mérgezésekhez és szülésekhez – vezényelték ki. A betegszállításra is alkalmas modellek 1908-ban álltak szolgálatba, addig a mentőfogattal vitték kórházba a rászorulókat – ha kellett, az orvos átszállt erre az elektromos üzemű kocsiról.
A mai szirénák elődei a dudák és kézi csengők voltak – a korabeli beszámolók arról panaszkodnak, hogy az utóbbiak hangját nem lehet megkülönböztetni a villamos csilingelésétől.
Az Országos Mentőszolgálat egykori járműveit a Mentőmúzeum Mohács utcai Veteránbázisán lehet megtekinteni: itt az 1950-es évektől kezdve sorakoznak az oldtimer mentőautók.
Korábban adakoztak a mentőknek
Adománygyűjtő perselyek nélkül egykor nem működött volna a mentés, gyakorlatilag ugyanis nulla központi támogatást kapott a BÖME, mely azonban sosem kért pénzt a rászorulóktól az ellátásért. A fővárosi támogatásnak megvoltak a feltételei, például el kellett szállítaniuk a részegeket is. Az egyesületi tagok adományait 1908 decemberétől egészen az államosításig egészítették ki szilveszteri gyűjtésekkel, úriasszonyok éppúgy jártak adományokért a házakat, mint a házmesterek. Akkoriban ez volt a Mentők Napja – ma már május tizedikét, az OMSZ alapításának dátumát nevezik így.
A segítőszervezetek összeolvadása
1948-ban állt fel a ma ismert Országos Mentőszolgálat (OMSZ) a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület és a Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesületének összeolvadásával. Az utóbbi 1926-ban hat azonos elven működő vidéki egységgel jött létre, 1944 nyarán alapították meg legkeletibb telephelyüket Csíkszeredán – ez volt a 116. mentőállomásuk. Az OMSZ alapító főigazgatója dr. Orovecz Béla orvos-őrnagy volt.
Szükségkórház Budapest alatt
A Mentőpalota Pincekórházában már a II. világháború idején, Budapest ostromakor is láttak el betegeket, hogy a légoltalmi pincerendszerben elhelyezett sebesülteket biztonságos körülmények között tudják gyógykezelni. 1956-ban ismét fontos szerephez jutott a föld alatti kórház: berendezkedtek tartós betegellátásra, a hátsó termekben ágyakat állítottak fel a fekvőbetegeknek. A sérülteket állapotuk súlyossága szerint osztályozták, ha kellett, műtéteket is végeztek itt, a halottakat pedig az udvari garázsokba vitték át. A környéket közben folyamatosan lőtték, a becsapódások hangja bejárta a félhomályos pincét, melynek falai mérhetetlen emberi szenvedést láttak ezekben az időkben.
A forradalom hősei
Sok ember az életét köszönheti azoknak a mentődolgozóknak, akik 1956-ban drámai körülmények között kutatták a túlélőket a harctérré vált főváros utcáin, és az ország nagyobb városaiban, településein. A sebesülteket egy idő után már nem tudták saját épületeiken belül ellátni, így a Szemészeti Klinikához tartozó Trachoma Kórház átadta a mentők számára a Szobi utcai épületet. Így jött létre a Mentőkórház, mely 2001-ig működött. A Mentőszolgálat kegyelettel emlékezik hősi halottaira – írjuk le Debrődi úr kérésére –, Rónafalvi Ödön mentőorvossegédre és Kecskés Sándor mentőápolóra, továbbá a legsúlyosabb sérülést elszenvedő fiatal orvosnőre, Lehőcz Verára.
Száguldó intenzív osztály
Az ’50-es évek közepétől az OMSZ számos olyan forradalmi, korábban még nem használt újítást épített be a gyakorlatába, mely nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon egyedülálló fejlesztésként lett ismert. A napi munkavégzés kívánalmainak megfelelő eszközöket, beavatkozásokat továbbfejlesztették, a kevésbé hatékonyakat kivonták.
1954-ben történelmet írt az OMSZ: a világon elsőként alakul itt rohamkocsi-szolgálat: ezek az autók már akkoriban is a „kórházi ellátás kinyújtott karjai” voltak. Az első egységek még vittek magukkal például elektrostimulátort, hogy azzal sokkolják az agyat – azt remélték, hogy ezzel újra lehet indítani a légzést.
Az első, mentőben is használt EKG elkészítéséhez a beteg bokáit és csuklóit elektródákkal kellett összekötni. A gép fényképet készített, ám ezt csak sötét szobában lehetett előhívni és értékelni, helyszíni diagnózis felállítására nem volt alkalmas. A kreatív dolgozók saját kezűleg készítettek mobil, életmentő berendezéseket: ilyen volt a szappantartódobozba szerelt szívritmusszabályozó is.
A vastüdőtől a légimentésig
A járványos gyermekbénulás elleni vakcina felfedezése előtt a beteg gyerekeket vastüdővel próbálták lélegeztetni, ez volt az egyetlen lehetőség az életben tartásukra. A kórházi készüléknek volt egy mentődolgozók által kifejlesztett, mentőautóban is üzemeltethető, szállítható változata, melynek zárt, vákuumos rendszerét emberi erővel kellett működtetni egy kar segítségével. Egy-egy betegszállítás két város között a korabeli útviszonyok mellett akár öt-hat órán át is tarthatott, ezt nehezen lehetett emberi erővel bírni. Ez a probléma az 1950-es évek közepén, a vírus egyik csúcskorszakában már megkerülhetetlenné vált, így megalakult az OMSZ Légi Betegszállító Csoportja: eleinte – ahogy a nevük is jelzi – főleg szállítottak, balesetekhez később kezdtek el kivonulni.
Zászlóval leintett mentők
Rádiós kapcsolat először csak kísérleti jelleggel, de már 1959 óta van a mentésirányítás és a mentőautók között. Ennek bevezetése előtt előfordulhatott az, hogy a mentők kivonultak egy helyszínre, ahonnan nem kellett beteget elszállítaniuk, így elindultak vissza mentőállomásukra – ám ha valaki más a közelben segítségre szorult, arról a mentésirányítók nem tudták értesíteni a kint lévő egységet. Volt, hogy a mentőautónak a bázisról kellett visszafordulnia oda, ahonnan jött.
Vidéken az volt a szokás, hogy a közintézményekre zászlót tűztek ki, ha szükség volt arra, hogy a visszafelé tartó szabad mentőautó betérjen oda.
Tájékozódás a GPS előtt
A mentésirányítás sem volt egyszerű a GPS és az autók útvonalának számítógépes követése előtt: többek között mágnestáblán jelölték, hogy melyik mentőkocsi hol jár.
Ugyan nem a mentésirányításban, de ismert volt olyan típusú tábla is, mely a fővárosi kórházakat jelölte: ha a banándugót a kórház nevéhez csatlakoztatták, akkor felvillant a térképen az intézmény helye, ami nagy segítség volt a Budapesten nem ismerős vidéki egységek számára.
Ki kicsoda a magyar mentéstörténetben?
● Kresz Géza: a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület (BÖME) és a Mentőmúzeum létrehozója, a mentéstudomány magyarországi megalapozója;
● Paulikovics Elemér: a fővárosi orvos munkatársaival a vidéki városokban szervezte meg a mentést, így jött létre a Vármegyék és Városok Országon Mentőegyesülete;
● Orovecz Béla: az Országos Mentőszolgálat alapítója és első főigazgatója. Korábban, 1944-ben a Hatósági Légoltalmi Mentőszolgálatot szervezte meg: ez a szervezet látta el a katonai és polgári áldozatokat, miután ideért a front.
Lövészárok a Palotagarázsban
Egykor gépjárműszerelő műhely működött a budapesti Mentőpalota garázsában, de ma már különleges kiállításokat rendeznek itt: a decemberben nyíló időszaki tárlat az I. világháborúban helytálló fővárosi mentődolgozóknak állít emléket. A tábori hadszíntér elemei elevenednek meg a falak között: szekerek, katonai sátrak és lövészárok is épült. Az Auguszta mentővonat dolgozói nemcsak betegeket szállítottak – bár volt, hogy a tizenöt vagonban nyolcszáz sérültet láttak el egyszerre – hanem megálltak égő házakat eloltani, vagy a harctereken életet menteni.
Könyvek a témában:
A magyarországi mentésügy története (1769-2012), Őrangyalok két keréken, Mentők a Hargitán, Hét évtized a magyarországi mentés történetéből, 70 éves az Országos Mentőszolgálat
Forrás: nlcafe.hu
