Egy éve, Donyeckben megfordulva, magam is arra a tudathasadásos élményre eszmélkedtem rá, ami pedig már itthon is elfogott, a Donbasszból érkező háborús hírek, tudósítások láttán.
Furcsa egy háború ez. Furcsák a méretei: minden olyan miniatűr. Minden miniben megy. Kis létszámú egységek csapnak össze. Kicsiny az áldozatok száma: a leghevesebb összecsapások számát isle lehet írni általában egy számjeggyel. Nem mintha baj lenne, sőt! És mégis. Az egy helyben toporgás érzetét kelti. Azt az érzés szítja, hogy ennek sosem lesz vége. Idegtépő, őrjítő. Az ukrán katonák között ez szed áldozatokat, a demoralizált, az őrjítő tehetetlenségtől szenvedő, rettegő, alkoholba, kábítószer-élvezetbe menekülő katonák közül. Bár szemérmesen hallgatnak – hallgatunk – róla, de ennek a „mieink” közül is vannak áldozatai. Hellyel-közzel hallani részegeskedésről, kábítózásról a „mi” oldalunkon is. Ép ésszel nehéz megemészteni, hogy csak ülsz, ülsz, lapulsz a lövészárokban – a hidegben, a koszban, a sárban.
Ez azok kezére játszik, akik mindkét fél (de leginkább a Donbassz) kimerítésére, kivéreztetésére építik stratégiájukat. Mások kezével takarítva félre a nemszeretem felet. E stratégia érdekében húzták el már eddig is, a végtelenségig a konfliktust. Hogy azután a béke angyalaként ünnepeltethessék magukat.
Miközben neked, öt éve önfeláldozóan küzdő, vérző, szenvedő harcosnak tehetetlenül, szinte gúzsba kötött, eleven célpontként kell várnod, mikor csapódik be a közeledben egy lövedék, akna, vagy gránát – vagy mikor talál el az ellenség orvlövésze (akiket Nyugatról mind korszerűbb, hatékonyabb, pontosabban célzó mesterlövész csodapuskákkal látnak el – noha a Lavrov orosz külügyminiszter által a Donbassz néphadseregeivel kőkeménye, vasszigorral betartatott tűzszünetek – sok egyéb mellett – a csapatok folyamatos fegyverzését is tiltják.). Hetente hullanak ki mellőled bajtársak – súlyos sebesültként, egy életre megnyomorodva – vagy éppen élettelenül. Úgy, hogy súlyos, vagy halálos sebeiket NEM AZ ELLENSÉGGEL VÍVOTT NYÍLT HARCBAN SZERZIK. „Miniatűr” méretekben pusztul a hátország is: nincsenek egész utcasorokat, negyedeket letaroló szőnyegbombázások. De azért a rombolás, a civil lakosság pusztulása már nem annyira miniatűr. Egy lakóház tetejébe becsapódott – az olaszok által előzőleg „feljavított” akna, a lakóház három szintjének a födémjét is átütve, egy négytagú család otthonában landolt. Akik éppen a vacsoraasztalnál ültek. Az apa és a két gyermek azonnal meghalt (a négyéves kislánynak a fejét is levitték a szanaszét repülő, borotvaéles repeszszilánkok). Az édesanya reggelre szenvedett ki (így nem kellett szembesülnie egész családjának elvesztésének akár megháborodást is kiváltható csapásával).
A „miniatűr rombolások” kategóriájába sorolhatjuk azt a nagy kaliberű tüzérségi lövedéket, amely, egy négyemeletes lakóházba csapódván, romba döntött egy egész lépcsőházat, a tetőtől a földszintig. Nyilván ukrán részről ide sorolják a 2014 nyárelőn ostromlott Szlavjanszk és elővárosainak támadását FOSZFORBOMBÁKKAL. Vagy a Luganszkra másfél hónap alatt kétszer is kilőtt kazettás bombát. Az sem volt semmi, amikor 2014 októberében egy rövid hatótávolságú ballisztikus rakéta Donyeckben egy gyutacsgyárba csapódott. A fél városban kitörtek az ablakok – még a város túlsó végén lévő, modern, csupa üveg stadionjáéi is. (Azon a télen négy városra lőttek ki összesen hat ilyen rakétát. Ezek a dögök 120 km-re is elrepülnek, és mintegy 450 kg. robbanóanyagot képesek ilyen távolságra eljuttatni. Bár aztán az egyébként mindig, minden másban az ukránok kezére játszó EBESZ megfigyelő misszió is az alkalommal rájuk reccsent. A múlt tavaszon az ukrán hadsereg azután komoly előkészületekbe kezdett: bármikor várható volt támadásuk megindítása. (Tartottam is tőle, hogy pont kinnlétem alatt kezdenek majd bele. Nem sejtve még éppen ott rám törő betegségemet, erősen fontolgattam, hogy akkor magam is fegyver fogok és kifekszem a barikádra.)
Az pedig csak hab a tortán, amikor egy tudósításban gyújtóbombákat láttam hullani egy temetőre, rá a sírokra – történetesen november 1-én, amikor nálunk éppen a halottak napja van. Akkor borult lángba a közeli női kolostor temploma is, amelynek kiégett romjait – és a körülötte lévő lerombolt, feldúlt temetőt magam is láttam és lefotóztam. Az egész környék akkor leégett.
Mindeközben a városközpontban – a harcoktól távolabb – folyik az élet, mintha mi sem történt volna. Nincs elsötétítés, még a neonreklámok is világítanak. Nyitva az éttermek, kávéházak, bárok, diszkók, az emberek színházba – operába – mennek. (Egyedül kijárási tilalom van este 11-től – de mintha nemrégiben azt is feloldották volna.)
Ám Donyecknek a mostanra már teljesen szétlőtt, ám mégis folyvást ágyúzott repülőtere környékén lévő északi és nyugati peremkerületeit, elővárosait nap, mint nap lövik, szinte megállás nélkül. Így ha most visszamennék, egészen biztos, hogy az általam tavaly meglátogatott, északnyugati Kujbisev kerület kertvárosi övezetét még romosabbként találnám.
EZ HÁT A GYAKORLATBAN AZ EGY HÁBORÚ – KÉT VILÁG világa. Döbbenetes, mellbevágó. A városban az emberek ünneplik a három májusi ünnepet: Május 1-t, a Győzelem Napját (május 9) – és a Köztársaság Napját (május 11 – a függetlenségről döntő 2014-es népszavazás évfordulóját). A frontvonalakon pedig minden megy tovább a maga öt éve megszokott – mégis, megszokhatatlan – rendjében.
Forrás: Csikós Sándor
