A derűs, ősz-szakállú Szent…
Kedves barátok. szépen kérlek szánjatok rám 3 percet az időtökből, ígérem hogy megéri elolvasni…
Egy velem történt nagyon tanulságos esetet szeretnék mesélni nektek. Pár nappal ezelőtt amint motrommal a Kerek Erdőről jöttem hazafele, gondoltam megyek a főtéri parkon keresztül hogy még sétáljak egy kicsit, az idő kellemes volt úgy hogy nem volt okom sietni.
Amint sétáltam a parkban, megláttam ezt a szimpatikus ősz-szakállas öreget, rögtön gondoltam készítek pár képet vele, ugyanis újabban embereket is szeretek fényképezni. Az öreg bácsi már messziről észrevette hogy őt figyelem, az ő szelíd tekintete is utánam kutatott a cifrás fekete kalapja alól.
Ez így ment pár percen át amíg lassan felállt a padról amelyen megpihent, messziről lehetett látni, a lassú nehézkes mozgásáról, hogy nagyon sok nyár telt el amióta a földön jár. Az érdekes az volt hogy a bácsi amint felállt egyenesen felém tartott, kicsit meghökkentem, gondoltam na most biztos hogy megszólít amiért figyelem és fényképezem, de gondoltam valahogy csak kimagyarázom én.
Amikor hozzám ért ugyanolyan szelíden és kissé mosolygós arccal kérdezte „fiatalember, elbeszélgetne velem egy pár percet ?” Román volt és most sem tudom megmondani miért de egyből a szívemhez nőtt. Mondtam hogy persze, nagyon szívesen, leült egy hozzám közel álló padra, elrendezte a kalapját, megcirógatta szakállát és nekifogtunk beszélgetni.
Rövidre fogom a történetet mert sokat tárgyaltunk és hosszú lenne mindent leírni. A bácsi 79 éves volt és többek között előhozódott a hit és a vallás téma. Meglepett hogy milyen szépen, alaposan beszélt, áradt belőle a szeretet és a békesség. ami elég ritka napjainkban. Amitől teljesen kiakadtam az az volt hogy tudta kívülről majdnem az egész Bibliát, amiből jó sok verset mondott nekem, egészen olyan volt mintha olvasná , folyékonyan, megszakítás nélkül.
Legtöbbet arról beszélt hogy mennyire elfajultunk mi mint emberek, mennyire romlott a fiatalok gondolkozása, azt mondta hogy amikor egy gyerek rosszat tesz, nem ő a hibás hanem a szülő, mert nagyon sok minden függ a neveléstől, elmondta hogy az emberek már semminek sem tudnak örülni, minél jobban élnek annál többre vágynak, amikor jól vannak akkor elfelejtkeznek Istenről, de ha bajban kerülnek rögtön eszükben jut hogy létezik egy Isten, egy Teremtő! A legérdekesebb az egész történetben az a jelenet volt amikor megkérdeztem tőle „ne tessék haragudni, de ön milyen vallású?” A válasz rövid volt és nem vártam rá. Általában amikor valaki Istenről beszél akkor majdnem mindig az lesz a vége hogy meghív templomban ahova jár, de nem a bácsi esete volt, azt mondta:
„Nem létezik vallás, csak két út van, az egyik a keskeny ösvény, melyre kevesen jutnak és az visz a megváltáshoz és a másik a széles amelyre könnyű eljutni és az a pusztuláshoz vezet… és csakis a mi választásunk hogy melyiket követjük, majd abban lesz részünk.
Higgyétek el hogy élvezet volt hallgatni ezt az embert, nem lehetett megunni a mondókáját. Még azt is elmondta hogy ő már 40 éve próbál szent életet élni, nem mindig sikerül de megtesz mindent hogy ne térjen le a szűk útról amely a Teremtő-vel való találkozáshoz vezet. És ezt olyan bátran és meghitten mondta, mintha nagyon de nagyon várna már rá!
A legjobban amit csodáltam az hogy mennyi szeretet, békesség, megelégedés, higgadtság, bizonyosság, jókedv és hit lakozhat egy ilyen törékeny kis idős bácsikában, nem is beszélve a hatalmas bölcsességről amely folyt belőle a beszélgetésünk során és most vissza gondolva rá csak annyit szeretnék kívánni mindannyiunknak:
adja a Jó Isten hogy érjük meg mi is azt a szép kort,
de legalább fele akkora hittel és békességgel mint amennyit ebben, az általam Szentnek hitt, emberkében találtam.
Köszönöm mindenkinek aki türelmesen végig olvasta e kis történetet, Isten áldása legyen veletek minden pillanatban és bárhol lennétek!!!
A Hírmagazin köszöni, hogy ezt a történetet megoszthatta az olvasóival!
Forrás: Jenei Faithful Zoltán
Fotó: Jenei Faithful Zoltán
