Nem szoktuk valakinek az édesanyját felköszönteni – de ha egy sportcsarnokban hatszáz (!) ember érzi fontosnak, hogy énekeljen neki, arról nekünk is írnunk kell! Torok szorító történet.
Az alábbiakat Lakatos György Facebook-oldalán találtuk. Úgy gondoljuk, az ilyen emberek, tanárok példája kell, hogy a mai fiatalok és pedagógusok szeme előtt lebegjen.
„Leéled az életed a koncertpódiumon, és persze kapsz tapsokat. Ilyeneket, olyanokat, kicsit, nagyot, kedveset, szépet, gyengét, fantasztikusat…
Emlékszel rájuk, vagy nem, de van egy, amit míg élek nem felejtek el. Nem én kaptam, de az volt a legszebb…Kalocsán volt néhány év előtt, hogy nyugdíjba vonult egy tanítónő. Mielőtt végleg befejezte volna, elhívta egy hétvégére az összes korábbi osztályát.Negyven évfolyamot… Ő tanította énekre mindegyiket. Nagy buli volt. Nem lett legtöbbjükből zenész, de valami ott maradt a lelkükben…
Talán szebben éneklik a Himnuszt a focimeccsen, a nótát a kocsmában,vagy szebben az altatót a gyermeküknek vagy csak egyszerűen szebbek…
Eljött a negyven évfolyam, lehettünk vagy
hatszázan. Osztálytalálkozók, közös órák, beszélgetések, jártuk a várost, a temetőt…A találkozó végén a sportcsarnokban volt egy közös éneklés… hatszáz ember, akik azért tudnak énekelni.
Népdalok, kánonok, kórusok, kottából vagy anélkül. Aki nem emlékezett az figyelt a többiekre,egymást segítettük, valamelyik szólam úgyis beugrott, mentünk egymás után. Mosolyogtunk,énekeltünk, csillogott a szemünk… üvöltöttünk, repültünk, csodálatos volt!Két órát is tartott. Mikor vége lett, kitört a taps. Végeláthatatlan, dübörgő, véget nem érő taps… csak tapsoltunk, csak tapsoltunk…
A küzdőtér közepén pedig egyedül, kipirulva, csapzottan és izzadtan ott állt az a Tanítónő… az én Édesanyám, merthogy Ő volt az… ez volt a legszebb taps az életemben.
Isten áldjon Édesanyám !!”
Forrás: tudnodkell
