A magyar labdarúgó-válogatott június 15-én megkezdi Európa-bajnoki szereplését a címvédő portugálok ellen.
Ebből az alkalomból sorozatunkban a magyar futball korábbi klasszisait, Eb-n és világbajnokságon szerepelt játékosait keressük fel.
Az első részben az 1972-es Európa-bajnokságon szerepelt csapat kulcsjátékosát, Bálint Lászlót kérdeztük, a második fejezetben pedig a csapattárs, Dunai Antal idézi fel emlékeit. Aki elárulja, hogy a szovjetek ellen nem is látta Zámbó Sándor kihagyott büntetőjét, felidézi, hogy az Ezüstcipő megnyerése után miért hitték azt róla a repülőtéren, hogy egy teniszsztár, és persze, nem csak az Újpestről, hanem a mai magyar válogatottról is elmondja a véleményét. Nagyinterjú.
Hogyan fogadta az Újpest idei bajnoki szereplését?
Enyhén szólva sem volt a legjobb, és akkor még elég finoman fejeztem ki magam. A mi korosztályunknak furcsa azt hallani szinte minden évben, hogy megérintett minket a kiesés szele, hiszen annak idején zsinórban nyertük az aranyérmeket, a világ legjobb csapataival, többek között a Juventusszal, a Newcastle-val, a Leeds Uniteddel, a Valenciával, a Celtickel játszottunk nemzetközi kupamérkőzéseket, szóval nagyon nehéz nekünk megélni az utóbbi évek gyengébb szereplését. Ismerem a belga tulajdonost, tudom, hogy jót akar, de jómagam, aki hétszer nyertem bajnokságot az Újpest színeiben, egy hatodik hellyel azért hadd ne legyek elégedett. Pláne, hogy volt olyan mérkőzés, amelyen 11 légiós alkotta a kezdőcsapatunkat.
Mint például a Magyar Kupa-döntőben. De azt legalább megnyerték.
Így van, ez gyógyír volt a gyengébb bajnoki szereplés után. Tudom, hogy változott a világ, de én mégis azt mondom, ne tömjük tele a keretet külföldi labdarúgókkal, legyen csak három a kezdőcsapatban, de azok legalább olyan minőséget jelentsenek, hogy ne lehessen őket kihagyni. Annak mi értelme, hogy akad olyan külföldi játékosunk, aki egy-két meccset játszott az egész idényben?
S annak mi lehet az oka, hogy az Újpest 1998 óta képtelen aranyérmet szerezni?
Elhiheti, nekem, hétszeres bajnoknak ez is különösen furcsa. Mondják, hogy gyorsabb lett a játék, mint amikor mi szállítottuk az aranyérmeket, de erre csak azt mondom: egyszer lehet véletlenül bajnoki címet szerezni, kétszer lehet szerencsével – de hétszer? Ráadásul, olyan kőkemény ellenfelek ellen, mint Bálint László, Páncsics Miklós vagy éppen Szűcs Lajos. A játék felgyorsulásáról pedig csak annyit: a 30 métert 3,5 másodperc alatt futottam, ma pedig az egész NB I-es mezőnyben alig teljesíti ezt néhány játékos 4 másodperc alatt. A maiakról sok mindent mondhatna az ember, de senkit nem akarok bántani. Inkább visszakanyarodnék oda, hogy még a ’98-as bajnokcsapatban is voltak a klubhoz ezer szállal kötődő labdarúgók, mint például Véber György, Szanyó Károly, Sebők Vilmos, Szlezák Zoltán. Akik közül ugyan nem mindenki tősgyökeres újpesti nevelés, de hamar átérezték, milyen érzés ehhez a klubhoz tartozni. Most pedig nem lehet egy-két olyan labdarúgót említeni, akikért érdemes lenne kilátogatni a Megyeri útra.
Térjünk rá a válogatottra. Az MLSZ szakmai tanácsadójaként dolgozik. Hogyan látja, mitől lett ennyire eredményes a nemzeti csapat? Tényleg ennyit számít a szövetségi kapitány személye és az, hogy Marco Rossi ennyire bátran fiatalít?
A titok nem más, minthogy a jó eredmények és a remek teljesítmény összekovácsolta a csapatot. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Marco Rossinak, aki bátran ad lehetőséget a rutinos játékosok mellett a fiataloknak is. S még egy dolog, amit nagyon becsülök benne: minket, korábbi válogatott labdarúgókat is ismer és elismer, pontosan tudja, hogy ki volt Albert Flórián, ki volt Göröcs János, de nagyon jókat szoktunk mi is beszélgetni. Kettőnk közös nyelve a spanyol, hiszen éveken át edzőként dolgoztam Spanyolországban, és Rossi is remekül beszéli a nyelvet. (Megjegyzem: amikor a nyolcvanas években elkezdtem kint dolgozni, napi öt-hat órát tanultam a nyelvet, hiszen erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy az a közeg, amelyben tevékenykedem, hamar megértsen engem. S fél év után már spanyolul válaszoltam egy mérkőzés utáni sajtótájékoztatón az újságírók kérdéseire.) Szóval, a szövetségi kapitány egy nyílt és közvetlen ember, de azt is jól tudja, hogy ő viszi a bőrét a vásárra, így a lényegi kérdésekben ő dönt, és nem hagyja befolyásolni magát. Jó példa erre Dzsudzsák Balázs, akit többen is beénekeltek a nemzeti csapatba, de Rossi hű maradt az elveihez, és nem válogatta be még a bő keretbe sem.
1967-ben Ezüstcipőt, 1968-ban Bronzcipőt nyert. A magyar futball legendás támadójaként mi a véleménye a mai csatároktól? Szalai Ádám a centerpozícióban gyakran egyedül harcol a túlerővel szemben, Sallai Roland a Freriburg remek góllövője lett, Nikolics Fehérváron a sokadvirágzását éli, Hahn János pedig Paksról érkezve megbolondíthatja akár a portugálok, franciák és németek védelmét is?
Bár néha sok kritika éri, bárki, bármit mond Szalai Ádám egy nagyon jó csatár, aki néha túlságosan magára hagyva harcol az ellenfél védőivel. Neki nincs olyan könnyű dolga, mint nekünk volt Újpesten, hiszen Baróti Lajos bácsi Bene Ferit és engem előretolt, és a középpályáról indulva remek labdákkal tömött minket Göröcs Titi, Fazekas Laci és Zámbó Sanyi is. Visszatérve a maiakra: Nikolics tapasztalt, jó minőségű játékos, aki a rutinjával nagyon sokat segíthet, a fantáziát azonban Sallai Rolandban látom, aki ma már a Bundesligában is megállja a helyét. Ő az, aki leginkább leveheti a terhet Szalai Ádám válláról, elég gyors, megvan a passzkészsége is, és kellően felszabadultan játszhat, hiszen a remek képességei ellenére még senki nem tőle várja, hogy a hátára vegye a csapatot. Segítsen már, Hahn János hány találattal lett gólkirály?
Huszonkettővel.
Akkor jól emlékeztem. Ehhez csak annyit, mi egy fél szezonban rúgtunk tizennyolcat. Ezzel együtt tehetséges a fiú, de a szövetségi kapitány feladata, hogy megtalálja, melyik poszton tud leginkább a nemzeti csapat hasznára válni.
Milyen szereplést vár az Eb-n? Mennyire lehet nyomasztó, hogy senki nem ad esélyt nekünk vagy éppen mennyire lehetünk felszabadultak, hogy nem kell eredménykényszer alatt játszanunk, ráadásul két csoportmérkőzésen a Puskás Arénában léphetünk pályára?
Egyértelmű, hogy nem mi vagyunk az esélyesek, de legyen annyi önbizalmunk, hogy senkitől sem ijedünk meg, és mindenki ellen olyan bátran játszunk, mint a tavaly őszi mérkőzéseken. Nem szeretem, ha valaki a mentális felkészülés fontosságáról beszél. Egy profi, ráadásul válogatott futballistának tudnia kell, milyen eseményen van, éppen ezért mindegyik mérkőzésén az alap, hogy a maximumot hozza ki magából, pláne, ha egy világversenyen, ahol a saját országát képviseli. Amíg itthon játszottam, meg voltam győződve arról, milyen remek játékos vagyok. Az Újpest hétszeres bajnoka, olimpiai bajnok, válogatott labdarúgó. De amikor kikerültem Spanyolországba, rájöttem, hogy a profi futball bizony nem játék, hanem kőkemény szakma, akár játékos vagy, akár edző. A mai magyar válogatott jó néhány tagja Európa topbajnokságaiban játszik, éppen ezért nem féltem őket egyetlen világsztár ellen sem.
Mégis, milyen taktikával lehetünk eredményesek az Európa-bajnokságon?
Nyilván azt Rossi is tudja, hogy kitámadni életveszély. Hiszen ha Ronaldo, Mbappé vagy akár Thomas Müller elindul, képtelenség megállítani őket. Okosan kell játszanunk, a labdatartásra építeni, ezen túl pedig mindegyik játékos tegye hozzá a tudását, a taktikai felkészültségét, a fizikai és technikai képességeit. Mindenkinek azt kell erőltetni, amiben a legjobb.
Ön a góllövésben volt a legjobb, ennek ékes bizonyítéka, hogy 1967-ben 36 találattal ezüstcipős, rá egy évre 31 góllal bronzcipős lett. Akkoriban milyen visszhangja volt Magyarországon a nem mindennapi nemzetközi elismerésnek?
Milyen visszhangja? Semmilyen. Kubala Lászlóval már akkoriban jól ismertük egymást, ki is akart vinni a Barcelonához (ráadásul angol és német élcsapatok is szerződést kínáltak), de a hivatalos szervek természetesen nem engedtek. Ez a mai napig nagy fájdalmam, hiszen kíváncsi lettem volna, mire vagyok képes a profi világban. Talán nem égtem volna meg. Balszerencsém, hogy öt évvel idősebb vagyok Bálint Lacinál, akit ugye, 1979-ben elsőként engedtek hivatalosan nyugatra szerződni. Amikor a portugál Eusébio mögött Ezüstcipős lettem, kaptam egy kupát, és elmehettünk az Adidas központjába, ahol, amit csak szerettünk volna, vihettük. Gondolhatja, két teli sporttáskával jöttem el, a kezemben még egy teniszütőt is szorongattam, és ha lehetett volna, még egy sílécet is a kihozok a vállamon. Mindenesetre a repülőtéren azt hitték, valamelyik neves teniszező vagyok, aki éppen egy Grand Slam-tornáról tért haza. Mondtam, hogy én csupán egy magyar futballista vagyok, aki éppen egy Ezüstcipőt rejteget a bőröndje mélyén.
Nyakunkon az Európa-bajnokság, de kérem, idézze fel az 1972-es szereplést. A belgiumi négyes döntőben negyedikek lettünk úgy, hogy először a szovjetektől kaptunk ki 1-0-ra, majd a házigazdák is megvertek minket. Mit élt át például Zámbó kihagyott büntetője után? Ez már csak azért is érdekes, mert a szovjet védő éppen ön ellen szabálytalankodott a tizenhatoson belül.
Sosem felejtem el azt a mérkőzést. A robbanékonyságomnak ezen a meccsen is nagy hasznát vettem, kiugrottam, de ellenfelem valósággal a földbe döngölt. Hatalmasat kaptam, egy nagyot bukfenceztem, majd kisántikáltam az oldalvonal mellé. A pályának háttal ültem, mivel Vinkovics gyúró éppen a lábamat gyógyította, így Zámbó Sanyi büntetőjéből semmit sem láttam. Csupán a közönség morajlását hallottam, de ebből még nem tudtam egyből, hogy kimaradt, csak pár másodperc után szembesültem ezzel. Pedig egyértelműen jobbak voltunk, és óriási lett volna Beckenbauerék, Gerd Müllerék ellen döntőt játszani.
Milyen volt a hangulat a hazaérkezés után? Pláne, hogy ön akkor már ünnepelt sztár, az Újpest egyik csillaga, ráadásul Európa egyik leggólerősebb játékosa volt.
Rengeteg kritikát kaptunk, már csak azért is, mert akkoriban az embereknek más szórakozásuk nem volt, csak a futball, ráadásul tényleg jó csapatunk volt, tele világklasszissal, elég, ha csak az Aranylabdás Albert Flórit, Bene Feri gólérzékenységét vagy éppen a brazilok 1966-os legyőzését említem. Joggal várta tehát a közvélemény, hogy az Eb négyes döntőjében legalább egy dobogós helyezést elérünk.
Egy korábbi nyilatkozatából viszont az is kiderül, nem a sikertelen Eb-szereplést tartja karrierje legnagyobb csalódásának.
Erre határozottan tudok felelni, hiszen a mai napig óriási csalódás és hatalmas tüske, hogy hiába voltam a tokiói olimpiai részvételt kiharcoló csapat kulcsjátékosa, hiába szerepeltem mindegyik selejtezőn, és szereztem sorsdöntő gólokat, mivel Japánban egyszer sem léphettem pályára, így hiába voltam kerettag, az akkori szabályok szerint akkor még nem lehettem olimpiai bajnok. Az élet aztán később ugyan kárpótolt, hiszen 1968-ban már szerepeltem az aranyérmes csapatban, mint ahogy 1972-ben, Münchenben is aktívan részt vettem az ezüstérem megszerzésében, de ha Japánban csak egy perc lehetőséget kaptam volna, ma én lennék a világ egyik legeredményesebb futballolimpikonja.
A teljes pályafutásomat nézve nem lehet okom a panaszra, hiszen – bár csak 26 évesen mutatkoztam be az A-válogatottban, és 31-szer szerepeltem a legjobbak között, és manapság nem csak itthon, hanem Spanyolországban is megbecsülnek, hiszen a mai napig kijárok hozzájuk, és pontosan tudják, ki az a Senior Dunai – ez az intermezzo a mai napig nagyon bánt.
Fejezzük be vidámabb témával. Önről köztudott, hogy nem csak játékoskorában, hanem visszavonulása után is odafigyel a fizikai állapotára. Mai napig heti kétszer edz, és ahogy egyszer mesélte, az 500 felülés (tízszer ötvenes szériában) meg sem kottyan önnek.
Olimpikonként korábban az egyik fővárosi szállodába jártam rendszeresen edzeni, de ma már itt, Fóton, a családi házamban alakítottam ki egy kisebb konditermet. Vannak nagyon komoly gépeim, amelyeken nem csak futni, hanem erősíteni is tudok. A legújabb szerzeményem egy multifunkcionális gép, amelyen nem csak a felülést tudom megcsinálni, hanem a kar- és mellizmomat is alaposan meg tudom dolgoztatni. Emellett a mai napig teniszezem, bár volt egy rövid időszak, amikor megkérdeztem magamtól: Antikám, 70 év felett már minek, kinek gyötröd magad? Pár napig leálltam, de aztán hatalmas lelkiismeret-furdalásom lett, és újra nekiálltam az edzésnek. Ennek köszönhetem, hogy a versenysúlyomnál vagyok, és mivel a labda a mai napig engedelmeskedik nekem, viccesen azt szoktam mondani, ha Újpesten gondban vannak, csörgessenek meg nyugodtan. 15-20 percre még ma is szívesen beállok.
origo
