1956-2016
Nem vallott, eltemetve
Dózsa László érdemes művész, az Újpest Színház főrendezője
14 évesen a Lehel téren küzdött a megszállók ellen, majd a Szövetség utca és a Rákóczi út kereszteződésénél harcoló, az akkori Divatcsarnokot védő csoport tagja lett. 1956. novemberében az ÁVH-s pribék addig kínozta, míg a klinikai halál állapotába került. Sírásóknak köszönheti az életét. Bujkált, segédmunkás volt, később a Rózsahegyi-féle színiiskolában, majd a Színház-és Filmművészeti Főiskolán tanult. Hóhérjaival is találkozott. Elismerései: 1956-os emlékérem (2005); Hűség a Hazához Érdemrend nagykeresztje (2005); A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2006); Szabadság Hőse emlékérem (2006); Nagy Imre-érdemrend (2011); Érdemes művész (2011).
A cirkusz világába született bele, ebben a miliőben nevelkedett föl. Az ötvenes években találkozott későbbi példaképével, Skoti bohóccal. Tanúja volt a nagy nevettető brutális meggyilkolásának?
–A mai napig nem felejtem el azt a pillanatot. Skoti csodás bohóc volt, talán mindenki ismeri azt a számot, ami róla szól, hogy „Egy vándorcirkusz ócska padján ültem egyszer én”, s amit Szabó Gyula sokszor elénekelt. Skoti, mikor belépett a porondra, bukfencezett, vicceket mesélt, és a produkciója végén mindig megríkatta a közönséget. Előadásában mindig kissé kritizálta a kommunista rendszert. Ezt a karhatalmisták nem tűrhették. Mivel egy bohócnak nincs arca, nincs neve, így az alapján nem azonosíthatták, ezért egyik előadás közben ávós pribékek rohantak be a színpadra és leteperték a szerepét hűen alakító Skoti bohócot, majd leráncigálták a porondról. A közönség először azt hitte, ez csak a játék része. De hiába várták, vártuk, Skoti soha többé nem jött vissza. Az ávósok még ott a helyszínen agyonverték. Amikor megkérdeztem édesanyámat, aki artista volt a Népligetben, hogy mi is történt, azt felelte: „kisfiam, ez a kommunizmus.” Ekkor kezdődött el az én forradalmam. Ez a tragédia bennem élt, s ezért is mentem ki később a barikádokra harcolni.
60 évvel ezelőtt, ’56 márciusában bizonyos jelekből lehetett érezni, hogy hét hónap múlva kitör a forradalom?
–Akkor még kis vagány srác voltam, és alig töltöttem be a 14. életévemet. Mivel a komédiásokban nem élt félelem, ezért megbeszélték egymás között a nagypolitikai eseményeket. Érezték, és tudták, hogy a sztalinizmus megbukott. Azt is beszélték, hogy Rákosi mennyire tart Nagy Imrétől. Az emberek rájöttek, bizony alaposan becsapták őket, hogy egy szűk réteg tartott mindent kézben és tömte zsebeit, miközben a nép dolgozott. Az értelmiségieket elnyomták, a vezető pozíciókba arra alkalmatlan, de a kommunista vezetéshez hű elvtársakat tettek, akik szétloptak mindent, amit csak lehetett. Éreztük, hogy tarthatatlan ez az állapot.
1956 nyarán milyen szakmát szeretett volna tanulni?
–Elvégeztem az általános iskolát, és bohóc szerettem volna lenni, amihez el kellett volna végezni egy speciális középiskolát, de ebben ’56-os sérülésem megakadályozott.
Hogyan kapcsolódott bele a forradalmi eseményekbe?
–Édesanyám elküldött a Lehel piacra élelmiszerért. A szomszéd sráccal kimentünk a térre, ahol már két Csepel-teherautó platóján állva toboroztak a forradalmárok. Hallottam a kiabálást: „Aki magyar, velünk tart”. Én ne lennék az? – kérdeztem magamtól, aztán gyorsan felugrottam az egyik teherautóra. Elvittek az akkori Divatcsarnok elé, ahol kiképeztek bennünket. Fegyvert kaptunk. S másnap máris a Luther utca felől érkező szovjet csapatokkal felvettük a tűzharcot. Nagyon kemény ellenállásba ütköztek a megszállók. Ami oda vezetett, hogy október 28-ára, reggelre győzött a forradalom. Túl szépen hangzik, de igaz: a kommunizmus koporsójába, mi pesti srácok vertük be az első szögeket. Akkor a nagyvilág is megtudhatta, sőt még a nyugati baloldali politikusok, írók is –a pesti kirendelt tudósítóktól –, hogy a kommunizmus nem egy szép eszme, hanem maga a testet-lelket gyilkoló terror. Hiszek abban, hogy a kommunizmust mi buktattuk meg 1956-ban. S amikor november 4-én bejöttek a szovjet tankok, azt demonstrálták a világ számára, hogy vérbe fojtják egy nép szabadságát. A szovjetek győzelme számukra a legnagyobb vereség volt. Akkor már senki sem hitte el, hogy a moszkvai vezetés és annak hazai talpnyalói tisztességes, jóakaratú emberek.
Bíztak a Nyugat segítségében?
–Amerika rútul becsapta a forradalmárokat. Amikor a propaganda hangján biztatták őket a további harcokra, s egy szóval sem mondták ki, hogy semmilyen segítségre sem számíthatnak a Nyugattól a humanitárius segítségen kívül. A Szabad Európa is becsapott bennünket. Bár azzal, hogy azt hangoztatták: jönnek az ENSZ csapatok, erőt adott nekünk abban, hogy tovább harcoljunk a megszállók ellen. November 4-én Nagy Imre azt nyilatkozta: „csapataink harcban állnak.” A forradalmárok harcoltak igazán, de a magyar honvédségnek nem volt igazi vezetője. Azt nem állítom, hogy a hadsereg gyáva lett volna, mert egy- két egységük felvette az oroszokkal a harcot. Sokszor beszélgettem történész barátaimmal, akiknek az a véleményük, hogy óriási hiba volt Maléternek Tökölre menni, és a szovjetekkel tárgyalni, a magyar légierő ugyanis nagyon erős volt akkor. Maléter Pál nézetem szerint nem volt karizmatikus vezető, és meggyőződésem, hogy Tökölön a megadásról akart tárgyalni. A Záhony felől a 4-es úton dübörgő szovjet tankokat egy komoly szőnyegbombázással le lehetett volna söpörni. Egyértelmű, hogy ezután is le tudtak volna győzni bennünket, de ezután már talán nehezebb lett volna. Addigra véget ért a szuezi válság, ami komoly diplomáciai lehetőséget jelentett volna. Bizonyára sokaknak nem tetszik, amit mondok: Malétert nem tartom a forradalom hősének. Nagy Imre akkor vált azzá, amikor kijelentette, nem kér kegyelmet. Halálával bizonyította, hogy a szabadságharc miniszterelnöke volt.
Meddig tudták tartani magukat?
–November 5-éig. Rájöttünk nincs más választásunk, meg kell adni magunkat. Naiv fejjel azt hittem, hogy hadifogságba kerülünk. Géppisztollyal tüzeltek ránk. Az egyik golyó a nyakamat találta el, majd egy gránát vágta szét a fejemet. Elvesztettem eszméletemet. A Szövetség utcai kórházból kerültem a Mosonyi utcai rabkórházba, ahol keményen vallatni kezdtek. Társaim nevét akarták megtudni. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megmondani, mert mi csak becenéven szólítottuk egymást. Ekkor az egyik vallató szinte kirúgta a helyükről a hallócsontokat, szétroncsolta a nyaki ütőeret. A vallatási jegyzőkönyvemre rá van írva: nem vallott, eltemetve. Több társammal együtt a Kerepesi úti temető egyik sarokparcellájába vittek, és bedobtak egy gödörbe. A sírásók parancsot kaptak, hogy élve ássák el a sebesülteket, halottakat. Ketten közülük máshogy döntöttek. Meglátták, hogy mozog a kezem, és kihúztak a tömegsírból. Ezután a Szabolcs utcai kórházba kerültem, ahol újra megoperáltak.
Ezután bujkálnia kellett?
–Ez természetes. Előbb postai segédmunkás voltam, aztán Ercsiben egy TSZ-ben dolgoztam, majd jelentkeztem a Rózsahegyi Kálmán és felesége vezette színiiskolába. Az mentette meg az életemet, hogy halottnak nyilvánítottak. Kálmán bácsi és felesége halála után az iskolából leadták a tanulók névsorát a Színház-és Filmművészeti Főiskolára, de egyedül csak engem vettek fel a névjegyzékben szereplők közül. Akkor már meg kellett mondanom ki vagyok, de már nem zaklattak. Hiszen azt nem lehetett bejelenteni, hogy egy halott feltámadt a poraiból. Érdekes, hogy találkoztam hóhéraimmal is. Az egyikkel Leningrádban, a másikkal itt Pesten Utóbbi a Magyar Rádiónál volt rendész. Haragot és gyűlöletet nem éreztem irántuk. Inkább szánalmat. Az orosz katona arra hivatkozott, hogy a kötelességét tette, s elmondta: elképzelhető, ő dobta rám a gránátot. Az, aki szétrúgott, a későbbi rendész, tagadta tettét.
Medveczky Attila
(megjelent a Magyar Fórumban)
