A Magyar Értelmező Kéziszótár a „szerelem” címszó alatt a következőket írja: „szerelem a szeretett személy iránti vágyban és odaadásban megnyilatkozó, nemi vonzalmon alapuló érzelem, az ilyen érzelmen alapuló viszony.”
Ebben az értelmezésben az érzelem a hangsúlyos, a szexuális vágy csupán a szerelem alapja, és nem szerepelnek benne az utódok létrehozatalával kapcsolatos tényezők. Összevetve az evolúciós terminológiával, nemcsak eltérő megközelítésről van szó, de az evolúciós definícióban meg sem jelenő „szerelem” nem egyéb, mint a cél érdekében kialakult érzelmi adaptáció.
Tudjuk, létezik beteljesületlen, reménytelen szerelem, olyan vonzalom, amely nem képes létrehozni még a személyes kapcsolatot sem. Az ilyen vonzalomból nem utód, hanem (esetleg) művészi alkotás, fantázia, vagy más kreatív termék születik – ezt nevezi a pszichoanalízis szublimációnak. A humán etológia értelmezésében a szexuális kiválasztódás elősegítése céljából jött létre a művészet, a nyelv, az erkölcs, végső fokon pedig az emberi agy, mint az evolúció működését elősegítő funkció. Az alkotó hím, a férfi, ily módon igyekszik a szemlélődő nőstény figyelmét felhívni kiváló génállományára – ez a humán szinten megvalósuló pávafarok-pótlék. Nem vitatjuk, hogy ez lehetséges, akár így is van. De mit tudunk kezdeni azzal a ténnyel, hogy kiváló filozófusok, költők, zeneszerzők, tudósok és művészek soha nem nemzettek utódokat, ugyanakkor nem gondolhatjuk komolyan, hogy e tény génállományuk elégtelenségének bizonyítéka lehetne.
Csupán rövid illusztrációként említem Beethovent, aki egy flandriai parasztcsaládból származott, apja alkoholista, anyja sokat betegeskedő asszony volt. Hét gyermekük közül Ludwig volt a legidősebb, és már négyéves korában kitűnt zenei tehetsége. Apja erőszakkal csodagyermeket akart belőle nevelni, emiatt fia sokat szenvedett és sírt, egyetlen vigasza édesanyja volt. Húszas éveinek vége felé figyelt fel kezdődő fülbajára, ez traumaként érintette, az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. Testvéreinek írott leveleiből tudjuk, hogy nagyon gyötrődött egyre súlyosbodó süketsége miatt. Elérhetetlen (házas vagy arisztokrata) hölgyekhez vonzódott, akiket eszményített (Josephine Brunswick), de soha nem házasodott meg. Hosszas szenvedés után halt meg, 57 éves korában. A halálát okozó betegség – mai megállapítás szerint – májzsugorodás lehetett, amelyet tüdőgyulladás súlyosbított. Számos példa említhető, de nem szeretnénk hasonló tévedésbe belecsúszni; mint ahogyan annak idején ráakasztották a pszichoanalízisre a „pánszexualizmus”.
A XIX. század végéig a házasságok „a mennyben köttettek”, azaz a felnövekvő gyermekek szülei igyekeztek párkapcsolatokat létrehozni. E célból rendeztek például (bizonyos kultúrákban) bálokat, különös tekintettel az első bálozó leányok prezentálására a környék férj-jelöltjei számára. Ilyenkor mind a férfiak, mind a fiatal lányok valóban igyekeztek „előnyös génállományukat” felvillantani: a tanultság, a karrier, a megfelelő szociális státusz, mint a férfiak „pávafarka”, a pompás ruha és a csillogó ékszer, mint a fiatal lányok felmenőinek fittsége („pávafarka”) jelent meg. Amennyiben a két fiatal „génállománya” megfelelőnek találtatott, a felmenők összeültek, elkészítették a házassági szerződést, majd összehozták a fiatalokat, mindannyian pedig csak reménykedhettek abban, hogy majd csak kialakul közöttük valamilyen vonzalom. Ha ez utóbbi nem is vált valóra, az sem volt nagy akadály, mert az esetek jelentős részében a házasság ilyenkor is létrejött annak érdekében, hogy az előnyös „génállomány” – értsd ez alatt a vagyont- gyarapodhasson. Amennyiben a sorrend fordított volt, és előbb jött létre a vonzalom és a szerelem, akkor is a felmenők „pávafarkának” volt döntő szava: a szülők mondták ki az „igent” – vagy a „nemet”.
forrás: Delina
