Az állatvilág tele van olyan érdekes teremtésekkel, amelyekről lényegében nagyon keveset tud a jelenlegi társadalmunk. A napjainkban születő gyerekek nagy része például még soha nem látott élőben kacsát, csirkét, illetve egyéb háziállatokat sem. Ezért is hoztunk két olyan különleges madarat, amelyről úgy gondoljuk, hogy érdemes mindenkinek megismernie.
Az első állat nem más, mint a Mauritius szigeti dodó, latin nevén Raphus cucullatus. Őseik még repülve jöttek a szigetre, mégpedig galambok voltak. Az új hazájukban nem éltek ragadozó állatok, így e madarak fejlődése meglehetősen egyedire sikerült. Mondhatni, nagy testű, kövér, repképtelen és egyben kis szárnyú madarakká váltak. Végzetüket a szigeteken kikötő hajók, majd pedig a telepesek okozták. Egy ilyen nagyobb testű, lomha állatot nem volt nehéz levadászni, lényegében egy bottal egyszerűen leütötték őket.
A dodómadarak gyakorlatilag nem is próbáltak elmenekülni az emberek elől, nem ismerték a félelmet. Ugyanakkor nem volt annyira elterjedt erre a madárra a vadászás, mert a húsuk kemény és eléggé ízetlen volt. A pusztulásukat leginkább a behurcolt és elszaporodott vándorpatkányok, elvadult sertések, illetve a makákó majmok okozták. Utóbbiak ugyanis kifosztották a földön fészkelő madarak fészkeit.
A Mauritius szigeti dodó 1680-os években tűnt el. Mindössze egy láb, valamint egy csőr a fej egy részével maradt meg az utókornak. Ezeketa maradványokat viszont becses értékként múzeumban őrzik. A külsejét korabeli színes olajfestmény alapján ismerjük. Számos múzeumban „kitömött dodó” van kiállítva, de ezek a példányok csupán csak rekonstrukciók. Tyúk és galambtollból, viaszból, túzoklábból építették őket fel. A „dodó” név eredetét homály fedi.
Egyesek szerint a holland tengerészek adták nekik a „dod-aarse” nevet, mások a portugál „duodo” -azaz „együgyű” szóban látják a nevének eredetét. A Réunion szigetén élt rokon faj (Raphus solitarius) 1750 körül, a Rodriguez-szigeti dodó (Pezophaps solitaria) 1800 táján lett „egyszer volt” állat.
A második kiszemelt állatunk az óriásalka, latin nevén Alca impennis. Az utolsó alkapárt 1884. június 3-án ölték meg, a tetemüket pedig múzeumnak adták el. Nagy testű halászmadárnak számított, egy méternél is magasabb volt, leginkább a pingvinekre hasonlított. Az óriásalka sem tudott repülni, kicsiny szárnyai inkább uszonyszerűek voltak. A hasonlóság azonban csak az azonos életmód miatt volt megítélve, de az alka nem rokona a pingvinnek. Az óriásalka egykor hatalmas területeken élt az északi féltekén, az Atlanti óceán északabbi tájain pedig mindenütt tömegesen fészkelt.
Egyes szigeteken, amelyek környékén gazdag volt a halzsákmány, szinte lépni sem lehetett a fészkelő madaraktól. Lényegében minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. A hatalmas madarak már évezredekkel ezelőtt is könnyű zsákmányt nyújtottak az emberek számára. Hasonlóan a dodómadarak vadászásához, az alkákat is bottal agyonütötték. A félelmet nem ismerő madár tojásait pedig felszedték. Az északi tengerpartokon vastag rétegben felgyülemlett konyhahulladék jelentős részét óriásalkacsontok alkották. Az 1700-as évek eleje táján az óriásalka húsát hajórakományszámra szállították a kikötőkbe. Akkoriban ez volt a legolcsóbb eledék. A nagy madarak száma rohamosan csökkent emiatt, irtásukkal azonban nem hagytak fel később sem.
Már csak néhány kisebb szigeten éltek a kolóniáik. Ezeket pedig nyilván újabb veszély fenyegette. Részben a múzeumok miatt is veszélyeztetve voltak, hiszen szép pénzt fizettek a ritka madarakért. A sorsüldözött madarakat pedig természeti csapás is érte. Az utolsó menedékük, a Geirfuglasker nevű sziget volt, viszont ez 1830-ban vulkáni katasztrófa következtében elmerült a tengerben. Az izlandiak az akkoriban szigeten előforduló madarakat geifuginak nevezték.
Forrás: delina;
