A kiskunsági szikes tavak vidéke Szabadszállás és Fülöpszállás között található. Az úttól kb 600 m távoldságra áll a Borda-tanya, a Cankó tanösvény kiinduló helye. Ide leginkább gyalog érdemes besétálni, mivel a bevezető út keskeny, esős időben sokszor nehezen járható.
A Kelemen-szék mentén haladó 1,5 km hosszú tanösvény a szikes tavak kialakulását, élővilágát mutatja be. A tanösvényhez kilátótorony és egy leskunyhó kapcsolódik.
Hossza: 1000 m
Megközelítés: az 52 számú főúton, Fülöpszállás közelében. Parkolni a Kígyósi Csárdánál, vagy a Borda tanyánál lehet.
Bejárható: egész évben, gyalogosan
Állomások:
1. Borda tanya
2. A szikes tavak kialakulása
3. Élet a nádasban
4. A szikes vizek állatvilága
5. A csatorna
6. A sirálysziget
7. A növényzet
8. Gémek
9. A szikesek madárvilága
1. A Borda-tanya
A sajátos magyar társadalmi és gazdasági fejlődés eredményeként jöttek létre elsősorban a Duna-Tisza köze nagy kiterjedésű pusztáin -a tanyás térségek. A tanyához tartozó kiterjedt területek megfelelő lehetőséget biztosítottak az állattartáshoz, legeltetéshez, a növénytermesztéshez. A tanyasi gazdaság fedezni tudta a család élelmezési szükségleteit, de még a legszükségesebb kézműipari termékeket is elő tudták állítani.
A II. világháború utáni időszakban gyors ütemben megindult a tanyás térségek felszámolódása. Ennek ellenére a tanyák döntő hányada ma is a Duna-Tisza közén van. Az elhagyott épületek sorsa viszont a pusztulás.
Az itt látható, a hajdani tulajdonos nevét viselő tanya 1942-ben épült. Tipikus példája a módos parasztcsaládok lakhelyének. Az ilyen típusú lakóépületek helységei a következők voltak: két tisztaszoba, egy lakószoba, valamint a konyha. Az épületet 1944-ben az árvíz miatt újra kellett építeni. Az agrártörténeti emlékként nyilvántartott épület 1975 óta a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság tulajdona. Jelenleg regionális őrszolgálati állomás és kutatószállás.
A tanya körül gyakran hallhatjuk a csókák (Corvus monedula) vidám „csjek” kiáltását. A csóka tápláléka rendkívül sokrétű, csigáktól, bogaraktól, gilisztáktól kezdve mindent összeszed a földön, de megfogja az apró rágcsálókat is. A tanya körüli fákra helyezett mesterséges odvakban seregélyek (Sturnus vulgaris) költenek. Ezek kiváló hangutánzó képességgel rendelkező madarak. Gyakran utánozzák más madarak hangját. A szarkát ( Pica pica) fekete-fehér tollazata és hosszú farka könnyen felismerhetővé teszi. A környező fákon és bokrokon láthatjuk jellegzetes fedeles fészkét, melynek egyik oldalán bejárónyílás található. Ólak vagy más épületek padlásterében költ a kuvik (Athene noctua). Az Európában már megfogyatkozott számban előforduló madár hazánkban az Alföldön a leggyakoribb. A házi rozsdafarkú (Phoeniculus ochruros) hímjének kedvenc éneklőhelye az épületek kéménye. A mezei veréb (Passer montanus) élete kevésbé kötődik az emberi településekhez és sokkal félénkebb, mint a házi veréb. A verébhez hasonlító szürke légykapót (Muscicapa striata) jellegzetes viselkedéséről ismerhetjük fel. Villanydróton, száraz faágon, kerítésen üldögélve figyeli a repülő rovarokat. Ha valamelyik a közelébe téved, gyors rárepüléssel kapja el. A vörös vércsét (Falco tinnuculus) gyakran szitálva, azaz a széllel szembe fordulva és egy helyben lebegve láthatjuk, amit a tanya körüli rágcsálókra vadászik. A kék vércse (Falco vespertinus) hímje sötét palakék színű. Legfontosabb táplálékát a sáskák képezik.
2. A szikes tavak kialakulása
A Kárpát-medence alföldi területein a szikesedés alapfeltételei az alábbiak:
A medenceperemet övező vulkanikus és mészkőhegységekből származó mállástermékek, illetve a löszben és a futóhomokban felhalmozódott nátrium-, kalcium- és magnézium összetevők, mint sóforrás. A földtanilag szinte teljesen zárt medence, a felszín alatti talaj- és rétegvizek lassú, csekély mértékű természetes lefolyása, azaz a medence lefolyástalan jellege. Az évezredek során felhalmozódott, finom szemcséjű, tömör folyami üledékek, mint vízzáró rétegek.
A nedves téli és tavaszi időszakot meleg és száraz nyári évszak követi. Jellemző a nedves és száraz évszakok szélsőséges váltakozásai során végbemenő vízfeltöltődés majd a rendszeres felszíni kiszáradás.
A Duna-Tisza közi szikes tavak kétféleképpen alakultak ki:
A Duna mélyfekvésű ártéri síkján találhatók elsődlegesen az ősi Duna- medrek feliszapolódott mélyedéseiben jöttek létre. Az áradások alkalmával a folyó nagy mennyiségű hordalékot halmozott fel az öntésterületen. A folyóhátak között, a mélyebb fekvésű részeken az ár visszahúzódásakor pangóvizek maradtak vissza, továbbá a magasabb hátsági térszinekről a talajvíz is ide áramlott.
A homokbuckás területeken a szikes tavak szélkifújta (deflációs) mélyedésekben alakultak ki, elsősorban a talajvíz felhalmozódásával. Napjainkra ezek jelentős része a talajvízszint süllyedése miatt kiszáradt.
A Duna valamikori mélyártéri vonulatának legmélyebb részein, a nemzeti park II. számú területén É-D irányban szikes tavak, és mocsarak láncolata húzódik: a Zab-szék, a Kelemen-szék, a Szántó-szék, a Pipás-rét, a Kisréti-tó, és a Fehér-szék, a Büdös-szék a Csaba-rét és a Böddi-szék.
Míg a folyószabályozások előtt a dunavölgyi szikes tavak területét a Duna rendszeresen elöntötte, addig vízutánpótlásukat jelenleg csak a csapadék és a talajvíz szolgáltatja. A réteg- és talajvizek oldott sótartalma igen nagy területekről gyűlik össze, és folyamatos áramlásban van a mélyebben fekvő szikes tómedrek felé.
A legaszályosabb időszakban a medrek teljesen kiszáradnak és a koncentrálódott oldott sók kristályok formájában csapódnak ki a felszínen. A kicsapódó só elsősorban nátrium-karbonátot, azaz szódát tartalmaz, melyet régen a tanyasi emberek összegyűjtöttek és mosószerként használtak.
A nagy felületű és sekély szikes tavak vizének hőmérséklete jól követi a levegő hőmérsékletének változásait, ezért a napi és évszakos változások jelentősek, télen például a tavak gyakran fenékig befagynak.
A Kárpát-medence szikes tavaira – a világ egyéb sós vizeihez képest – az alacsonyabb sótartalom, de a szódatartalom miatt az erős lúgosság jellemző. A szikes vizek elsősorban nátrium- és hidrokarbonát-ionokban gazdagok. A sókoncentráció átlagosan 0,5–7,5 gramm/liter értékek között ingadozik, de egyes tavakban a nyári bepárlódás során 70 gramm/liter is lehet. (A tengervíz sótartalma 38-40 g/l.)
Amíg a szikes tómedreket a tavaszi és őszi csapadékosabb időszakban rendszeresen elönti a víz, addig a medreket övező, kissé magasabb térszinteken ritkán jelenik meg összefüggő vízborítás. Azonban a nagy sótartalmú talajvíz itt is a felszín közelében van, így a környező területeken szikes talajok alakulnak ki.
Hazánkban a Duna mentén az alpesi eredetű mállástermékekből származó, kalciumban gazdag üledéken a jellegzetes, meszes-szódás szoloncsák talajok, míg a mészben szegényebb kárpáti vulkanikus eredetű üledékekkel fedett Tisza-völgyben uralkodóan a szolonyec és szology típusú szikes talajok alakultak ki.
A területen jellegzetes domborzati formák a szikfokok, szikpadkák, melyeknek a növényzete is különbözik egymástól.
3. Élet a nádasban
Nem is gondolnánk, hogy mennyi állat számára jelent élőhelyet és táplálékforrást egyetlen nádszál. Számos rovar a nedveket szívja, a szöveteket rágja, vagy a virágporral terméssel táplálkozik. Némelyek a nád szárában fejlődnek, télen pedig a nád különböző szerveiben keresnek búvóhelyet. Ilyenek pl. a vízalatti szárrészekben telelő hernyók, vagy bizonyos rovarok bebábozódott állapotban a nád hajtásaiban vészelik át a telet. Az avarszintben, az előző évi feltört nádszálakban ragadozó bogarak bújnak meg.
Gyakran láthatjuk a cinegéket amint a levélhüvelyek alól és a hajtásokból, gubacsokból szedegetik ki az ott megbúvó rovarokat, hernyókat vagy bábokat. A barkós cinege (Panurus biarmicus) hímjét könnyű felismerni jellegzetes fekete bajuszsávjáról, a kék cinegét (Parus caeruleus) égszínkék fejtetőjéről. A függő cinege (Remiz pendulinus) fészkét füzek és nyárfák termésének röpítőszőreiből szövi, amely rendszerint egy vékony, lehajló ágon csüng, többnyire a víz felett. A széncinege (Parus major) éneke a jól ismert „nyitnikék”.
A nádiposzáták legfőbb táplálékát a nádon élő levéltetvek alkotják. A szegélynádasokban, a mocsaras részek kisebb nádfoltjaiban telepszik meg a foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus). Az apró madár jellemzője a fejtetőn és a tarkón látható hosszanti feketés sávozás.
A nádisármány (Emberiza schoeniclus) hímjének feje és farka költési időben fekete, és ilyenkor előtűnik jellegzetes fehér nyakfoltja is. Az egyszerűbb színezetű tojó egy szárazabb ponton, a lehajló tavalyi fű alatt a talajon építi fészkét.
4. A szikes vizek állatvilága
Az egysejtűekkel és algákkal táplálkozó zooplanktont elsősorban az evezőlábú rákok és az ágascsápú rákok fajai alkotják. A jellemző sótűrő fajok, jelenléte megbízható jelzői (indikátorai) a szikes jellegnek pl. egyes kandics és a vízibolha fajok. A szikes tavak fenéklakó (benthos) élővilága alapvetően gyérebb, mint az édesvizeké. A benthosfaunát elsősorban a fonalférgek és egyes szúnyogfajok iszaplakó lárvái alkotják.
A tányércsiga (Planorbarius corneus) oxigénben szegény vizekben is megél, hiszen légköri levegőt lélegzik. Házába teljesen vissza tud húzódni és a nyílást pergamenszerű nyálkaréteggel le tudja zárni. Mindez nagy előnyt jelent elsősorban az időszakosan kiszáradó vizekben élő példányok számára, hiszen így a hetekig, hónapokig tartó szárazságot is képesek átvészelni.
A szikes tavak növényzettel borított parti vizeiben és mocsaraiban a kétéltűek közül a vöröshasú unka (Bombina bombina) él nagyobb számban. Ha veszélyt érez, hanyatt fordul és piros foltos hasát mutatva próbálja elriasztani támadóját. Megfogni nem érdemes, mert bőrének mirigyei mérgező váladékot termelnek. Jellegzetes „unk-unk” hangjáról könnyű felismerni, melyet elsősorban májusban és júniusban hallhatunk.
Tápláléklánc
A magas sótartalmú, látszólag gyér növényzetű szikeseken a gerinctelen állatvilág egyes fajai tömegesen jelennek meg a vízben és a vízparton.
Bár a zavaros víz látszólag „algasivatag”, mégis egy-egy cseppjében többmilliós egyedszámban találhatók a mikroszkopikus, sejtmag nélküli prokarióta cianobaktériumok. Ezek víz a felső 1-2 centiméteres rétegében képesek fotoszintézissel szerves anyagot termelni. Ezek képezik a vízben lebegő, már szabad szemmel is jól látható kisrákok tömegeinek táplálékát. A kisrákokat egyes madárfajok közvetlenül a víz átszűrésével fogyasztják, másrészt ragadozó életmódú vízi rovarok zsákmányolják.
A táplálékláncban keletkező, fenékre süllyedő szerves törmelék hasznosításában szintén jelentős a vízi rovarok, elsősorban a vízi poloskák szerepe. A tápláléklánc végén fogyasztóként főként a madarak jelentősek, mivel itt a halak és kétéltűek életfeltételei a magas sótartalom miatt korlátozottak.
A szikesek szélsőséges ökológiai viszonyai okozzák, hogy jellegzetes élőviláguk egyrészt a szikes-sós vizekre specializálódott és a lúgosságot tűrő, másrészt a sótartalommal és a kémhatással szemben tágtűrésű élőlényekből áll.
5. A csatorna
A legmélyebb szikes tómedrek termelésbe vonására halastórendszer kialakítását terveztek a Kelemen-széken. A Kiskunsági- főcsatornából kiágazó magas vezetésű csatornát 1967-ben készítették el. Ez volt hivatott a Kelemen-székre és Fehér-székre tervezett több mint 500 ha nagyságú halastórendszer vízellátására. A halastavak nem készültek el, a csatorna a Kelemen-szék vízpótlását segíti.
A Kelemen-szék és környéke gazdag szitakötő állománnyal rendelkezik. A szitakötők léte a vízhez kötött, hiszen petéiket a vízbe teszik és a lárváik is a vízben fejlődnek. Jellegzetes fajok az alföldi szitakötő (Sympetrum sanguineum) és a védett, lassú szitakötő (Symoertum depressiusculum).
A megmaradt csatornákban jellemzők az édesvizekben élő kecskebéka (Rana esculenta) és a tavi béka (Rana ridibunda). A kisebb tócsákban és az ásott kutak vizében előfordul a pettyes gőte (Triturus alpestris) és a dunai gőte (Triturus danubiensis) is. A Duna vízzel táplált csatornákban, mint a Kígyós-érben, és a hozzá kapcsolódó Kelemen-széki tápcsatornában az édesvizekre általában jellemző kétéltű- és halfauna található meg, míg ezek a szikes tavak vizében, a nagy sótartalom miatt nem jellemzőek. A csatornák vizében él a mocsári teknős (Emys orbicularis) és a vízisikló (Natrix natrix) is.
A nádirigó (Acrocephalus arundinaceus) nem igényel nagy összefüggő nádasokat. A csatornák menti keskeny parti nádasokban éppen olyan gyakori, mint a nagy kiterjedésű mocsarakban. A nádirigó legszebben májusban énekel. Hangja erőteljes „kara-kara-ki-ki-ki”, gyakran kiül nádszálak, bokrok tetejére.
A csatorna nádszegélyben építi fészkét a szárcsa (Fulica atra), melynek öreg példányai fehér csőrükkel és homlokpajzsukkal jól megkülönböztethetőek a vízityúktól (Gallinula chloropus), amely piros homlokpajzsot visel. Míg az előbbi elsősorban a vízi és vízparti növények hajtásait, terméseit és gyökerét fogyasztja addig az utóbbi főleg vízirovarokkal, férgekkel és csigákkal táplálkozik.
Ha szerencsénk van, megpillanthatjuk az égszínkék színben pompázó jégmadarat is (Alcedo atthis), amint lesben ülve kémleli a vízben úszó halakat.
Az egész Európában veszélyeztetett fajnak számító, fokozottan védett vidra (Lutra lutra) jelenlétét a félig elfogyasztott halak, vagy a parton koptatott csúszdái és lábnyomai árulják el.
6. A Sirálysziget
A Kelemen-széken egy 1000-1500 párból álló dankasirály (Larus ridibundus) telep található. Közöttük rendszeresen költ néhány pár szerecsensirály (Larus melanocephalus). Ennek a fajnak legészakibb elterjedése Magyarország.
Mesterséges fészkelő szigetek létesítésével sikerült növelni a küszvágó csérek (Sterna hirundo) állományát. A vizesebb években – az egyébként tömeges átvonuló – fattyúszerkő (Chlidonias hybridus) telepei (80-100 pár) is kialakulnak, és kisebb számban (10-15 pár) a fehérszárnyú szerkő is fészkel a szikes mocsarakban.
A tó ősszel a tengerparti lagúnák hangulatát idézvén, a leszáradó sekély víz nyomában hófehérre kiszáradó partvonalakon a sirályfélék közülük talán a legnagyobb vonuló, és gyülekező tömegeket a dankasirályok jelentik, mivel számuk a 15 ezret is gyakran eléri. Gyülekező csapataikban a sárgalábú sirályok (Larus cachinnans) száma az 1-2 ezret is eléri.
Gyakran láthatunk a sirálytelep felett keringő barna rétihéját (Circus aeruginosu), amint táplálékául szolgáló sirály fiókákra les.
7. A szikfokok, szikpadkák növényzete
A tavakat övező padkahátak legmagasabb részein, melyeket a védetté nyilvánítás előtt nem szántottak fel, a löszös termőhelyek kisebb foltjain a löszpusztagyepek, míg a homokos termőhelyeken a homoki sztyepprétek maradványai találhatóak. Ezeken a területeken virágzik tavasszal a védett agárkosbor (Orchis morio) és a törpe nőszirom (Iris pumila).
A padkahátak lejtősebb szélein az időszakosan nedves, de döntően száraz részeken a sovány csenkesz zárt növényállománya, vagy a sziki ürömmel (Artemesia santonicum) az ürmös szikespuszta, míg a humuszban gazdagabb helyeken a mezei cickafarkkal (Achillea collina) alkotja a füves szikespuszta társulásokat. Jellemző fajok a sárga virágú sziki pozdor (Scorzonera parviflora), a közismert sóvirág (Limonium gmelinii), de a védett, bennszülött (endemikus) erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana) is előfordul itt.
A padkahátak és a tóparti szikfok közötti átmeneti zónában találjuk a meglehetősen gyérebb növényzetű vakszik társulásait, mivel ebben a szintben tavasszal már megjelenik az időszakos vízborítás. A sekély szikes tocsogók vize gyorsan átmelegszik és az intenzív párolgás, valamint a szél szárító hatása következtében a nyár derekára rendszerint kiszáradnak. A kedvezőtlen talajfizikai tulajdonságú nagy só és szódatartalmú igen nagy hőingadozású szikes felszínt csak az ún. sós sivatagi ill. félsivatagi növények bírják elviselni. Ezek nagy nedvszívó képességűek, testi felépítésükre általában jellemző a felszínen való szétterülés, a mély karószerű gyökér, vagy a pozsgás jelleg. Jellemző fajai a bárányparéj (Camphorosma annua) és a pozsgás zsázsa (Lepidium crassifolium). A vakszik társulásában találjuk a pozsgás sziki sóballát (Suaeda maritima) és a sziki útifüvet (Plantago maritima).
A tavak parti zónájában a vaksziknél mélyebben fekvő, hosszabb ideig vízborította zónában található a szikfok növényzete. A szikfok zónájában a pozsgás zsázsa (Lepidium cartilagineum) a sziki mézpázsit (Puccinellia limosa) elegyedve alkotja a Duna-Tisza közi szikfok növényzetet.
A típusos szikfoknál mélyebben fekvő részeken a huzamos vízborítású helyeken a szikes mocsarak alakulnak ki. Az élőhelyet a magas növésű mocsári növényzet uralja, melynek jellegzetes fajai a zsióka (Bolboschoenus maritimus), a nád (Phragmites australis), valamint a sziki és a tavi káka (Schoenoplectus tabernaemontanus, S. litoralis).
A tipikus fehér vizű tavakban, a lebegő kolloidoktól gyakorlatilag átlátszatlan vízben dús hínárvegetáció nincs, olykor a fésűs békaszőlő (Potamogeton pectinatus) jelenhet meg a vízben.
Az időszakosan kiszáradó kopár tófenéken, elszórtan megjelenő egyéves só- és szárazságtűrő növények jelennek meg. Ezek között megtaláljuk a vakszikre is jellemző karakterfajokat. A kiskunsági tómedrekben fordul elő a négyporzós madárhúr (Cerastium subtetrandum) és a sziki ballagófű (Salsola soda). Ezek mellett jellemzőek egyes libatop (Chenopodium sp.)- és laboda (Atriplex sp.) fajok is. A szikes tóparti zonációja a vízboratás mértékétől függően igen változatos és nagyfokú mozaikosságot mutat. Mivel tavasszal a terület jelentős része általában vízborítás alatt áll, ezért ezt a növényzetet leginkább nyáron és ősszel figyelhetjük meg.
A vizekkel tarkított szikes gyepek speciális sziki és pusztai környezethez alkalmazkodott szárazföldi rovarvilágnak adnak otthont. A szikes gyepek növényevői például a sziki sáska (Epacromius coerulipes), mely elsősorban a vakszikes foltokon fordul elő, vagy a púposhasú rétiszöcske (Platycleis affinis), mely a növényi táplálék mellett apróbb rovarokat is zsákmányol.
A szikeseken kialakult, természetvédelmi szempontból értékes füves élőhelyek kialakulásában a természeti viszonyok mellett jelentős szerepet játszott a területre jellemző hagyományos állattartás és gyepgazdálkodás. Ezért a szikes gyepek jelenlegi állapotának fenntartásában a legeltető állattartás ma is fontos szerepet játszik.
8. Gémek
A gémfélék közül gyakorlatilag az összes hazai jellemző faj előfordul a területen, melyek a part menti mocsári növényzetben főként unkabékára vadásznak. Ide jár táplálkozni a hófehér tollruhát viselő nagy kócsag (Egretta alba) és kisebb termetű rokona a kis kócsag (Egretta garzetta), mely nászruhában tarkójáról hosszan lenyúló dísztollat visel. A bölömbikát (Botaurus stellaris) nehéz megpillantani, de mély, búgó hangja elárulja jelenlétét. A szürke gém (Ardea cinerea), a többi gémféléhez hasonlóan lassú szárnycsapásokkal, behúzott nyakkal repül. A környező, kisebb kiterjedésű nádasokban néhány vörösgém (Ardea purpurea) pár rendszeresen fészkel is. A csatorna mentén találkozhatunk a gémfélék közé tartozó bakcsóval (Nycticorax nycticorax). A népnyelvben vakvarjúcskaként ismert madár tréfás nevét jellegzetes „kvak-kvak” kiáltásáról és éjszakai aktivitásáról kapta.
9. A szikesek madárvilága
A szikes tavak tengerpartokra emlékeztető nagy felületű, sekély, és táplálékban gazdag nyílt vizei a vízimadarak tömegeinek nyújtanak ideális élőhelyet.
ősszel és tavasszal, vagy enyhébb teleken nagy tömegekben éjszakáznak és pihennek itt az északról érkező vadludak. A több ezres csapatokat elsősorban a nagy lilik (Anser albifrons) és a nyári lúd (Anser anser), kisebb számban a vetési lúd (Anser fabalis) alkotja, de egyre gyakrabban kerül elő a veszélyeztetett vörösnyakú lúd (Branta ruficollis) is. A nádas területeken átlag 60-80 pár nyári lúd fészkel.
A szintén tízezres tömegeket is meghaladó átvonuló úszórécék közül jelentősebb fajok a csörgő réce (Anas crecca), a fütyülő réce (Anas penelope), a nyílfarkú réce (Anas acuta), közülük fészkelőként is megfigyelhetjük a kanalas récét (Anas clypeata) és a böjti récét (Anas querquedula).
Az átvonuló partimadarak száma főként a tavaszi vízbőség időszakában magas, de megfelelő vízállás esetén ősszel is jelentős lehet. A szikeseken tömegesen megjelenő, nagy csapatokban átvonuló fajok a következők: pajzsoscankó (Philomachus pugnax), nagy póling (Numenius arquata), réti cankó (Tringa glareola), havasi partfutó (Calidris alpina) és apró partfutó (Calidris minuta), sárszalonka (Gallinago gallinago).
Szikes tavainkról az is elmondható, hogy egyes – európai viszonylatban tipikusan tengermelléki elterjedésű – fajok esetén a szigetszerű közép-európai populációk fészkelőhelyéül is szolgálnak. Ilyen költőfajunk a gulipán (Recurvirostra avosetta), a széki lile (Charadrius alexandrius), és a gólyatöcs (Himantopus himantopus).
További jellegzetes szikes tavi fészkelők a bíbic (Vanellus vanellus) és a piroslábú cankó (Tringa totanus), illetve a szikes réteken a nagy goda (Limosa limosa).
A ragadozó madarak tekintetében kevésbé fajgazdag a terület. A Kis- rét és a Fehér-szék nádasaiban a barna rétihéja (Circus aeruginosum) fészkel jelentősebb számban. Fészkelési időszakban távolabbi költőhelyekről a kígyászölyv (Circaetus gallicus), a rétisas (Haliaeetus albicilla) és a kerecsensólyom (Falco cherrug) látogat el táplálékért a szikes tavak környékére. A réti sasok telelőállománya rendszerint 2-6 példány. Vonulásban rendszeresen felbukkan a partimadarakra vadászó vándorsólyom (Falco peregrinus) is.
Cím: Fülöpszállás Szabadszállás és Fülöpszállás közöt
Tel: +36 (76) 482-611
E-mail: [email protected]
Web: www.knp.hu
