forrás: mediahorizontblog.hu

Ezen az alapon pedig joggal várom, hogy tiszteletben tartsák személyiségi és információs jogaimat. Másfelől ellenben azt is, hogy az e célra létesült szervezetek – rendfenntartó erők, bűnmegelőző szervek, összességében a demokratikus állam rendszere – megoltalmazzanak a pusztító erőktől. Gondolatoktól, szavaktól, cselekedetektől és mulasztásoktól.

 

Íme – új köntösben jelentkezik napjainkban a demokrácia legfőbb önellentmondása: egyéni szabadságjogok és közérdek dialektikája. Meddig terjed az egyén szabadsága, s meddig a közösség joga, hogy – akár az egyén korlátozásának árán is – gondoskodjék a szabadságjogok lehető legegyenlőbb érvényesüléséről?

A kérdés legalább háromszáz éve ad munkát a társadalom mechanikája fölött töprengő elmék számára, ha nem számítom hozzá a platóni-szókratészi diskurzusokat, a keresztény tépelődéseket evilági boldogság és örök üdvösség témakörében, a kelet bölcselőit, akik folyton az uralomgyakorlás legbölcsebb módján tépelődtek a teagőzben, de még a középkor moszlim kádijait is, akik olykor a közvetítő-szintetizáló szerepét játszották a mediterrán antikvitás és az újkori nyugat között. (Akkoriban épp ők csiszolgatták a bölcsek kövét – a fejlett Nyugaton épp írástudatlan haramiák önkényesedtek Krisztus nevében.) Az alapkérdés rendre ugyanaz: mennyit vonhat magához a közösség az egyén jogaiból avégett, hogy egyensúlyban tartsa a rendszert. Ha a kérdés dialektikus, a válaszok is dialektikus mód fogalmazódnak meg, két véglet között differenciálva a maguk szempontja szerint. A despotizmusok sokak jogait csorbítják a kevesek nagyobb szabadságáért. Az ellenpólus sem épületesebb: a sokak totális emancipációja anarchiába torkoll.

Íme napjaink demokráciájának Achilles-sarka. És mert információs társadalomban kell meghatároznunk önmagunkat, bízvást vizsgálhatjuk a jelenséget az információs jogok szemszögéből. A legutóbbi napok párizsi eseményei mindegyre a rendkívüli kommunikációs eseménysor látványát nyújtják. Jól összehangolt terroristák, a kommunikációs versenyben némi lépéshátrányt mutató terrorelhárító szervek a frontvonalban, mindehhez még a közösségi és a hagyományos média ezerszemű virtuális gorgófője, egy mega-kukkolóshow interaktív publikuma. Az összkép egyre kényelmetlenebbül kezdi egy valóra vált Világok harca érzését támasztani – aligha véletlen, hogy egyik iszlám elkövetőről kiderült: valami robbantós videojáték volt a próbaterepe. A francia rendőröket meg kukákból kihalászott telefonok vezetik a főkolomposok nyomára.

Lehet, hogy ez immár az adatok háborúja?

Ha pedig így van, ideje visszatérnünk az ősrégi kérdéshez. Mennyi joga van az államhatalomnak arra, hogy személyes információs teremben guberáljon, megfigyelőeszközeit adatfelhőmre irányozza?

Megfordítva a kérdést: mennyi kockázatot ér meg immár a véres tények mérlegén, hogy kedvünkre, mennyiségi és tartalmi korlátozás nélkül cserélhetünk eszmét? Az Isten – adja tudtunkra az Írás – egyaránt fölkelti napját jókra és gonoszokra. Mi a teendő, ha a jóknak kijáró információs áldások a rajtuk élősködő gonoszok eszközévé válnak? És ki az a hatalom, amely kellő megkülönböztető képességgel tud őrködni a vélemények áramlása fölött, amiből – láthatjuk – szélsebesen tornyozódnak össze tömeggyilkosságok?

Ezeréves dilemma vet új hullámokat ebben a megvilágításban. A sanzonok Párizsa, a polgári szabadságharc szülőföldje vált egyetlen nap leforgása alatt a rémség és a bénultság jelképévé. Itt az ideje, hogy a teátrális élőképekre oly fogékony gallok síremléket emeljenek a Panthéonban Liberté – Égalité – Fraternité szentháromságának: élt 226 évet. Olvasom a párizsi beszámolókat. Nem a Bohémélet kulisszái immár: Rue de Charonne és Rue Bichat, La Belle Equipe és Le Petit Cambodge meg a többi ábrándosan hangzó adress a dermedtség cégtábláivá lettek. Hosszú időnek kell eltelnie, míg újra a rafinált nyalánkságok és parfőmösen bódító francia borok: a Soupe á l’oignon gratinée, a Róti de boeuf á la Parisienne, a Cahors, a Rousette de Savoie; a harmonikaszó, a Szajna fölött bolondosan fickándozó trikolór képe idéződnek föl bennünk, ha Párizsra gondolunk. Brioche, croissant… Champange… Háborús időket élünk. Ilyenkor pedig – tetszik, nem tetszik – rendkívüli módon beszűkülnek az egyéni szabadságjogok. Amíg minden résztvevő be nem látja, hogy a rendszer csakis a szükséges és ésszerű önkorlátozás árán tartható működésben, az információcsere világát, az immár elsődleges stratégiai frontot ellenőrizni szükséges a közjó érdekében. Ha pedig – teszem azt – az ellenség a szemközti lakásban torlaszolta el magát, a rend és a béke fenntartói akár kényszerítés árán is birtokba vehetik az otthonomat. Úgy tűnik, elhúzódó harcokra kell berendezkedünk. Az az érzésem, az egész információs világot fölforgatják a párizsi barikádok.

Marton Árpád

író, újságíró