A Déván, majd sok más helyen gyermekotthont működtető ferences szerzetesnek érdekes ötlete van.
Mi késztette a megszólalásra menekültügyben?
– Egyfelől nagyon sokan kértek rá, másfelől pedig én is valahol főállású befogadó vagyok, hiszen 25 év alatt 5 ezer gyereket istápoltunk, mindenféle színűt és formájút. Nem lettem tőle szegényebb, sőt, nekem ez gazdagságot jelent. Úgy éreztem, ez talán feljogosít arra, hogy megszólaljak.
Van, aki fegyvert fogna, míg a másik oldalon imádságra szólítanak fel. Ön egy harmadik utat javasolt. Kifejtené bővebben?
– Magyarországon is, Erdélyben is a házaknak általában van, ajtajuk, kapujuk, sokukat kerítés veszi körül, ha valaki be szeretne jönni, akkor kopog vagy csenget. A legliberálisabb ember se fogja lebontani a kapuját vagy nyitva hagyni az ajtaját. Tessék kopogtatni. Ha a közutakra nem engedünk senkit hajtási engedély, képzés nélkül akkor egy országon belül is azt lehet befogadni, aki el tud igazodni, beszéli a nyelvet. Az 56-os menekültek is megtanulták annak az országnak a nyelvét, ahová kerültek. Ma azt látom, hogy idegeskedés, kapkodás van. Pedig nyugodt szívvel át lehet gondolni ezeket a dolgokat.
Névjegy
Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. Az általa létrehozott gyermekmentő szervezet célja az Erdélyben sanyarú körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása.
1959. január 24-én született Kolozsváron. Civilként autóvillamossági szerelőnek tanult, majd miután ezt a szakmáját feladta, egy évig élt és dolgozott bányászként a Hargitán. Ezzel a döntéssel, akaraterejét próbára téve, lelkiekben már a papi pályára készült.
Édesapja költő volt, s egy verse miatt a Ceaușescu-rezsim bírósága hét évi börtönre ítélte, ahonnan négy és fél év múlva szabadult. A börtönben elszenvedett kínzások és egyéb megpróbáltatások következtében szabadulása után másfél hónappal meghalt. Csaba testvérnek ez alapvető momentum volt annak megértésében, hogy a baj nem az emberben, hanem a tudatlanságban lakozik. Ennek hatására döntötte el, hogy pap lesz.
A ferences rendbe még a Ceaușescu-diktatúra alatt, 1982-ben jelentkezett, a legnagyobb titokban. Tanulmányait Gyulafehérváron és Esztergomban végezte, mielőtt 1989-ben pappá szentelték.
Több helyen eltöltött papi szolgálata után 1992-ben Dévára helyezték, ahol jelentős fordulatot vett az élete. Oltalmába fogadott néhány utcagyereket, és a lakatot leverve az elhagyott és évtizedek óta üresen álló ferences kolostorba költöztek. A román hatóságok ellenezték ezt a lépését, és többször felszólították az épület elhagyására. Böjte atya válasza az volt, hogy a gyerekeket rakják az utcára a rendőrök. Ez nem történt meg.
Az árvákat befogadó ferences rendi szerzetesnek hamar híre ment Déván. Mára tevékenységét elismerik egész Erdélyben, Romániában és Magyarországon is. Az alapvető életfeltételeken kívül (ruha, étel, stb.) taníttatásukkal is foglalkozik, melybe vallási és erkölcsi nevelésük is beletartozik.
A menekültek oktatására egy közös Európai Akadémiát javasolt. Hogy képzeli ezt el?
– Sok kihasználatlan épület van Magyarországon is, de biztosan minden más országban is. Fel kel újítani őket, és befogadni a menekülteket, akik dolgozhatnának, de legfőképpen tanulhatnának. Lehetőséget kapnának arra, hogy a befogadó ország nyelvét, szokásait elsajátítsák. Aki itt akar letelepedni, annak ezt a lehetőséget meg kell adni. Mindannyiunkat Isten teremtett, és én úgy gondolom, mindannyiunkba mindent belerakott. Az emberi méltóságot, amelynek a tiszteletét elvárjuk a magunk számára, mi is meg kell, hogy adjuk másoknak. Jézus krisztus Karácsonykor nagy bizalommal jött közénk, az ő útjára kell nekünk is lépni. Nézze, ha én az utcagyereket befogadom, akkor nem azt gondolom, hogy ő utcagyerek. Ne az ő korábbi kaotikus világa költözzön be hozzánk. Megfürdetem, szép ruhát adok rá, és hagyom, hadd aludja ki magát. Másnap már úgy bánunk vele, akár a többiekkel, és ő is rájön arra, hogy ez neki jó, rövidesen már könyvet is lehet a kezébe adni, lapozgatni fogja.
Hány gyerek van most az otthon gondozásában?
– Több mint kétezer. Háromezren már felnőttek, a saját útjukat járják. Tudtommal nem ül senki börtönben, mindenki megtalálta a helyét a társadalomban.
Tudja követni a sorsukat?
– Ez olyan, mint egy nagy család, és később is úgy működik. Van, aki gyakrabban telefonál, van, aki csak ha komolyabb esemény előtt áll. Sokan vannak olyanok, akiknek több testvérük is nálunk van még, ők gyakrabban jönnek, már csak miattuk is.
Befogadnának menekülteket is?
– Mi nem válogattunk soha, és felnőtteket is fogadtunk már be. Egyelőre Románia nem tagja a schengeni övezetnek, errefelé még nem nagyon kanyarodtak a menekültek. A megoldást abban látom, hogy az ő országaikban ne legyen háború. Senki nem jókedvében jön el a hazájából és tesz meg több ezer kilométert. Nekünk mindannyiunknak sokat kell imádkozni. Minden háborút és gyűlöletet szító vezetőt, politikust, fegyverkereskedőt meg kell bélyegezni, el kell ítélni.
Tervezi az otthon bővítését?
– Nem hiszem, hogy az én dolgom a világ összes gyerekét megmenteni. Az én feladatom az, hogy felmutassam, bebizonyítsam, hogy jónak lenni jó. De a legjobb az, ha mindenki a saját környezetében próbál jót cselekedni, lehajolni az elesettekért. Én azt akartam mindig megmutatni, hogy ez nemcsak annak jó, akin segítenek, hanem annak is, aki jót cselekszik. A világot soha nem a „nemek”, hanem az „igenek” viszik előre.
Forrás: szeretlekmagyaroroszag; Kép: Google. illusztráció;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu
