Népesség, infrastruktúra, gazdaság
A Répce-sík déli peremén, a Répce partján fekszik Bő község, amelyet mind a négy szomszédjával műút köt össze. Jóllehet Sárvár és Szombathely viszonylag messze vannak (21, illetve 34 km-re), és a legközelebbi város, Csepreg is 10 km távolságban található, a falu fekvése mégis kedvezőnek mondható, hiszen csak négy kilométerre van Bükfürdőtől, ami talán fontosabb a lakosság megélhetése szempontjából, mint az említett városok.
A községben, a népességi csúcs 1920-ban volt 1219 fővel. A II. világháború óta 40%-kal csökkent a falu népessége, amely jelenleg 683 fő, a népsűrűség 64 fő/km2. A természetes fogyásból és az elvándorlásból adódó csökkenés 1990 óta megállt, sőt kissé nőtt a község lakónépessége. A nemek struktúrája viszonylag kiegyenlített, ezer férfira 1020 nő jut. A lakosság átlagos iskolai végzett-sége magasabb a megye falvainál. 1990-ben 8,6 osztály volt a 7 éven felüliek esetében. A népes-ség gazdasági aktivitása alacsony, a munkanélküliek száma az el-múlt 2 évben csökkent, a ráta jelenleg 5,3%. 1999-ben 21 főt regisztráltak munkanélküliként. Kedvező, hogy a regisztrált munkanélküliek közül 12 fő kap ellá-tást és kevesen (3 fő) részesülnek szociális jövedelempótló támogatásban, viszont 8 fő már tartó-san van munka nélkül.
A falu foglalkozási szerkezete urbánus. Az aktív keresők több mint fele (52,0%) a szolgáltatásban, közel 1/3-a (31,0%) az agrár-gazdaságban és 17,0% az iparban dolgozik. A munkavállalók jó része a turizmusból él, sokan járnak be Bükre. A község ellátott-sága, a humán szféra színvonala, ugyan messze elmarad szomszédja, Bük mellett, a település mégis mikrocentrumnak minősül, hiszen négy falura terjed ki a vonzása. Itt van a körjegyzőség központja. A faluban postahivatal, iskola (18 tanárra 145 diák jut), rendelő, 56 fős, 4 pedagógussal rendelkező óvoda, kultúrház, valamint orvosi rendelő működik.
A településen 303 lakás található, 2,20 lakos jut tehát egyre, s ez a megyei átlagnál némileg jobb ellátottságot jelent. A kommunális infrastruktúra terén 100%-os a közüzemi vízhálózatba bekapcsolt lakások aránya, a vízbázis Bükön van. A lakások 71%-át vezetékes gázzal fűtik, a csatornahálózatba a lakások több mint 1/3-a be van kötve. A közlekedési-távközlési infrastruktúra megfelelő: a portalanított utak aránya magas, s a telefon fővonalak száma 337/ezer fő.
Bő gazdasága � a hagyományos mezőgazdasági tevékenységek mellett � az idegenforgalomra, Bük közelségére épül. A vállalkozói aktivitás kifejezetten magas: nyolc társas és 63 egyéni vállalkozás található a községben. A gyógyfürdő közelsége jelentős jövedelmek forrásává teszi a szálláshely-szolgáltatást és vendéglátást a községben. Ennek megfelelően számottevő a kereskedelmi szálláshely-kapacitás, összesen 372 férőhely, ahol 1998-ban 1719 vendég fordult meg, ennek 4/5-e külföldi.
A fejlesztési elképzelések középpontjában a turizmus áll. Terveznek kerékpárutat, a Répcére víziélmény-turizmust, előtérbe kerül a lovaglás és a vadászat.
Településtörténet, látnivalók
A település határának korai lakottságát bizonyítja egy 1909-ben előkerült, és a soproni múzeumban elhelyezett kőkorszaki kőeszköz és egy honfoglalás kori, nyakban hordott tárgy.
A honfoglalás után a 10-11. században nagyjából rögzülő nyugati határ őrizetével megbízott kazár, esetleg besenyő népességet telepítettek ide. Egyes vélemények szerint a Léllel és Bulcsúval együtt harcoló Sur vezér nyári szállása volt itt. A település neve alapján egészen korai alapítású, nemzetségi központ lehetett. A török eredetű „bő” szó ugyanis a honfoglaló magyaroknál vagyonost illetve nemzetségfőt jelentett. Írásban viszonylag későn jelent meg a falu neve, 1239-ben Beu formában. Ekkor az Osl nemzetséghez tartozó Szatmár fia, Miklós, itt levő birtokait a Templomos Lovagrendnek adományozta. Ezt a rokonság megtámadta, mondván, hogy örökölt és nem szerzett birtokról volt szó, így élni akartak visszaváltási jogukkal. A király által elrendelt vizsgálat a templomosoknak juttatta a területet. 1265-ben egy határjárás során már a Johannita Lovagrend birtokrészeit is említi a vasvári káptalan oklevele. A tulajdonosok konventet létesítettek itt, amelynek hiteleshelyi (Magyarországon a 19. századig a közjegyzői feladatokkal felruházott, általában egyházi intézményeket nevezték így) működését, melyről már 1269-ből is van adat, ugyanis egy 1302-ben, helyben lezajlott birtok átruházási ügylet írásba foglalása is tudósít erről.
A templomos rend 14. század elején történt feloszlatása után a johanniták kapták meg az egész falut, amelyet többször elzálogosítottak. 1384-ben Keresztéllyel együtt évi száz aranyforintért Szentgyörgyi Tamás dalmát-horvát bán bérelte. Ebben a században említették Kisbőt, mint a Damonyai-család tagjainak részét. Ez azonban nem jelentett teljes szétválást a két rész között, inkább csak a birtokosok miatti megkülönböztetést segítette. A későbbiekben nem is bukkant fel többet ez a névalak.
A fehérvári johanniták 1434-ben a soproni rendház vezetőjének adták át birtokukat. Ő 1483-ban Mátyás királytól kiváltságot szerzett alattvalóinak, amelynek értelmében az ott lakókat senki nem tartóztathatta le, ítélhette el, és adót sem szedhetett tőlük földesurukon kívül. Ezt 1499-ben megerősítette II. Ulászló is, aki tized- és vámmentességgel is bővítette a jogokat. A későbbiekben e mentességek és a megszerzett vásártartási jog mezővárosi rangot jelentett a településnek.
Egy ideig úgy vélték, hogy a Sopront 1522-ben elhagyó johannitákat a Nádasdy-család követte a birtokosok sorában. Ezzel szemben a 16. század második felében is kimutatható a lovagrend tényleges birtoklása. Valószínűleg egy részét szerezte meg a főúri család, esetleg azt is csak mint zálogbirtokosok. A Bocskai-felkelés idején Mankóbüki Horváth Péter szerezte meg, aki hosszas pereskedéssel akarta érvényesíteni igényét. 1636-ban, miután korábban a johanniták végképp lemondtak róla, a soproni jezsuitáké lett, de Nádasdy felügyelete továbbra is fennmaradt. Bár az 1767. évi urbárium adatai szerint a pornói apát volt a földesúr. A jezsuita rend felszámolása után a Jankovich-családé lett a birtok, és egészen 1945-ig bírták azt.
1500 körül, valószínűleg a Csepreg környéki harcokban elpusztult, de lakói néhány év múlva újjáépítették. 1580-ban egy tűzvészben nyolc ház égett le. 1581-ből fennmaradt a bíró, Cseh János neve. 1586-ban a góriak intették a „soproni kereszteseket”, hogy a Répcére épített malmukat szállítsák el az ő területükről.
1586-ból egy bűnügyről maradtak fenn adatok. Fejér Pétert, akit Hegedűsnek is nevez-tek, Szalay Máté, Szalay Vince és Albert Péter egy átmulatott este után – mivel nem volt hajlandó tovább muzsikálni nekik – doronggal agyonverték. Ezért özvegye, Borbála asz-szony perbe fogta őket a megyegyűlésnél.
A Nádasdyak kegyuraságukhoz kötötték, hogy a lakosság a század második felétől a reformáció hívévé vált. 1595-től református egyház működött itt, egyetlenként a környé-ken. 1643-ban Nádasdy Ferenc katolikus hitre térésekor elvették a hívektől templomukat, de az 1646. évi országgyűlés rendeletére visszakapták a református hívek. 1651-ben a katolikus összeírók éppen ezért be sem tették ide a lábukat. 1660 Pünkösdjén azonban már a jezsuiták vették vissza a templomot, Sárvárról érkezett katonai segítséggel, ezzel lassan teljesen megszűnt a településen a protestáns vallás. A 19. században már csak katolikusok lakták.
1666-ban a földesurak megerősíttették a település vásártartó jogát, így továbbra is megmaradt mezővárosnak, aminek emlékét még az 1725-ben készített pecsétje is megőrizte. A város fénykora a 17-18. századra tehető. Évente négy országos állatvásárt tarthattak. Az ide kötött, de elsősorban a környékbeli mestereket összefogó céhek közül a takácsok 1604-ben, a csizmadiák és a vargák 1674-ben szerezték privilégiumlevelüket. 1785-ben 107 ház-ban 625 lakos élt. A környék egyik fontos központja volt még a 19. században is. Ezt bizonyítja az 1850-ben végzett felmérés, amely szerint ugyan már csak a takács céh működött, de 29 mesterrel, 5 legénnyel és 6 tanulóval. 1880-ban 1077, 1930-ban 1213 lakosa volt.
1872-től mezővárosi jogállását elvesztette. A két világháború kö-zött körjegyzői székhely műkö-dött a községben. 1950-ben a korábban Sopron megyéhez tartozó települést Vas megye közigazgatásához csatolták.
A község főterén álló Szent Imre herceg titulusú római katolikus templom középkori eredetét mutatja keletelt elhelye-zése és az 1930-as években a vakolat alól a déli oldalon előke-rült csúcsíves kapu. A 17. században visszavett templomot az 1697-es látogatás jegyzőkönyve szerint nem szentelték újra. 1747-ben építették át barokk stílusban, a romos tornyot 1834-ben újították fel klasszicista stílusban.
A homlokzat előtt álló torony párkánya ívelt, az alatta álló abla-kok miatt. Felette sokszög alapú, falazott sisak látható. A torony alatt nyílik a félköríves főbejárat, amely a fiókos dongaboltozatú, két oszloppal erősített orgona-karzat alá vezet. A hajó egy hosszú csehboltíves szakaszból áll, amit két heveder és négy falpillér tart. A köríves diadalíven az Angyali üdvözlet látható. A szentély sokszögűen záródik, fölé fiókos boltozat borul. A főoltár falképén Szent István látható, amint felajánlja Magyarország koronáját Szűz Máriának. Mindkét falfestmény Sterbencz Károly soproni festő alkotása (1930 körül). A szentélyben álló oltár és a szószék romantikus-eklektikus részletekkel díszített. Utóbbi Tatabányáról került ide.
A hajó és a szentély falát kívülről keskeny pillérek erősítik. A szentélyhez északról sekrestye kapcsolódik.
A településen egykor kétszintes kastély állt, amelyet a 19. században lebontottak. Előtte korábban szobor állt, amelynek helyén ma egy hullámos oromzatú Nepomuki Szent János-kápolna látható.
Cím: Széchenyi u. 70.
Tel: +36 (94) 586 015
E-mail: [email protected]
Web: http://www.bo.hu/
