Mészáros László, a Patrióta Európa Mozgalom alapítója, kecskeméti polgári, református értelmiségi családból származik.
Eredetileg műszaki végzettségű mérnök, rendszerszervező. A még ma is aktív vidéki rendszerváltó értelmiségiek egyike. A Magyar Polgári Együttműködés Egyesület egyik alapítója (1995), a megalakulása óta alelnöke-főtitkára, valamint több más társadalmi és kulturális szervezet alapítója, szervezője, tisztségviselője.
A Patrióta Európa Mozgalom alapítója és jelenleg is főszervezője, irányítója – mellyel célja, a magyar polgári gondolkodás ébrentartása, a magyar polgárok összetartása, és a nemzetek Európájának létrejöttét elősegítő civil háttér megteremtése. E mozgalom a Békemenetek egyik szervezője is.
Már a rendszerváltást megelőző 1980-as évek aktív közéleti szereplője, az MDF vidéki megszervezésének legaktívabb tagjainak egyike. Az első demokratikusan megválasztott Országgyűlés tagja (1991-1994), az Országgyűlés Kulturális- és Sajtóbizottságának tagja (1992). Az egykori rendszerváltó, kormányzó MDF-ben több fontos tisztség viselője.
Magyar Rádió Kuratóriumának tevékenységét ellenőrző – az Országgyűlés által megválasztott Ellenőrző Testület elnökeként (2004-2007), komoly politikai és szakmai viták kereszttüzében kellett védelmeznie a Magyar Rádió függetlenségét, a tájékoztatás kiegyensúlyozottságát, a közszolgálatiságot.
A 150 éve alapított Kecskeméti Lapok Lap-, és Könyvkiadó vezetője (2007-től).
Nevéhez fűződik a Magyar Múzsa könyvek kiadása, és annak keretében egyebek mellett a Harmadik Évezred sorozat könyveinek megalkotása, szerkesztése, megjelentetése. (Elárvult szabadság, Kiáltás,Új államalapítás, Az én hazám, A magyar szép, A második kecskeméti konferencia).
Közéleti emberként, valódi civilként, immár évtizedek óta tevékeny részese, számtalanszor főszervezője, „motorja” az alulról építkező társadalmi szervezeteknek, azok rendezvényeinek. Szakmai és civil konferenciák szervezője.
A „határtalan haza”, a határok feletti nemzetegyesítés gondolatának egyik szószólója, és alázatos szolgája a nyolcvanas évek elejétől. A határokon túl rekedt nemzettársaink identitásának megőrzését elősegítendő, több alapítványt hozott létre. Ma is aktív résztvevője az „összmagyar” kultúra megőrzését célul kitűző civil szervezetek munkájának.
Hittel vallja, hogy:
„Nekünk, magyar demokratáknak, a nemzeti lét, a magyar kulturális hagyományaink és kivételesen gazdag, gyönyörű anyanyelvünk megőrzése, éppen olyan alapértékünk, mint az emberi jogok védelme, a társadalmi szolidaritás, a vállalkozás szabadsága, és a gazdasági növekedés gyümölcseinek igazságos elosztásába vetett hit és szándék, valamint a tiszta természethez, a védett környezethez való jog. Mindezek teljesülése nélkül a demokrácia nem, nem lehet teljes. Az antik, illetve keresztény hagyományainkon, kultúránkon alapuló magyar és európai identitásunk, a jogállamiságunk nem képzelhető el, ezen értékeink maradéktalan teljesülése nélkül.”
Ezzel í kis irásával búcsúzunk:
Mészáros László: A csíkszentdomokosi vonatfütty
Egy rövidke történet összetartozásról, nemzeti érzésről, az egy és oszthatatlan magyar nemzetről, a szabadságról, meg a turul-madárról… ….
Van ám olyan is, hogy személyesen találkozunk a szabadsággal, vagy az együvé tartozással, sőt az is megeshet, persze csak igen ritkán, hogy egyszerre mindkettővel.
Ha az ember lelkében egyébként mindkettő honos – s ha olyan szerencsés, mint amilyenek mi voltunk édesanyátokkal, amikor a Gyergyóból Szeredába vezető, csíkszentdomokosi műúton haladtunk -, még ez is megeshet vele.
A magyarokat leginkább elnyomó kommunista, diktatúra idején, a nyolcvanas évek elején egy hófehér, havas, igazi csikorgós csíki hideg estén autóztunk utunkon, mellyel párhuzamosan ötven-száz méteres távolságra fut a még a „magyar világban” épített vasúti pálya.
Lassan vezettem, hiszen jeges volt az út. Egyszerre csak mellénk zakatolt egy teherszerelvény, hatalmas csattogással. Oldalra nézvén láttam, hogy integet a masiniszta.
Észrevette, hogy magyarországi autóval van dolga, s csókot dobott, majd két kézzel mutatta a szeretetét irántunk. Lelkesen visszaintegettünk, mint jó testvérhez illik, s hasonlatosan az övéhez, megtelt lelkünk iránta való szeretettel, így, ismeretlenül is.
Beálltunk azonos sebességre, és egymás mellett haladhattunk kilométereken keresztül, mígnem szinte mindketten egyszerre kezdtük el gépeink tülkét nyomni.
Úgy szólt az ő hatalmas, levegőt megrezgető mozdonyfüttye s Dáciánk éles kürtje hosszú perceken át, hogy olyat még nem hallott a csíki haza.
Eggyé váltunk a nagy, havas, székely éjszakában, s olyan erőssé lettünk, hogy még a mit sem sejtő diktatúra is beleremegett volna – ha vonatunk nem „kényszerpályán” zakatol.
Dánfalvához értünk ugyanis, ahol eltávolodik s más irányt vesz a vasúti pálya. Így kényszerűen elváltunk egymástól, de még sokáig hallottuk az egyre halkuló, de nem szűnő vonatfüttyöt.
Fizikailag eltérítette őt tőlünk a sínpálya, de lélekben örökre eggyé lettünk.
Ez a pár perc, ez a pillanatnyi idő szinte egy életre erőt adott. Tudom, hogy belül ő is így érezhet. Ő, akivel ott, a csíki fagyos hidegben, a diktatúra kellős közepén is olyan szabadok voltunk, mint a turulmadár.
Levél gyermekeimnek és későbbi utódaimnak című írás részlete
Forrás: Hirmagazin.eu
