Ennek nyomán ugyanis hátrébb szorult az ukrán tüzérség, az oroszok szabadabban, hatékonyabban használhatják a Doneck városa körüli sűrű vasúthálózatot. Különösen azt követően, hogy az utóbbi napokban több, Avgyijivkától nyugatra lévő falut is elfoglaltak.
Az ukrán visszavonulás után rengeteg cikk született arról, hogy melyek lehetnek az oroszok további céljai, a megjelölt irányok a Dnyeperen húzódó részeket leszámítva lefedik lényegében az egész frontvonalat. Ezek végigvétele helyett hasznosabb azzal foglalkozni, hogy milyen tanulságot lehet levonni az avgyijivkai csatából, és mi következik ebből a háború folytatására nézve.
A háború első heteit leszámítva az orosz hadsereg szinte csak úgy volt lépes elfoglalni egy nagyobb települést, ha azt teljesen bekerítette vagy három oldalról körülzárta. Az előbbire példa a 2022 tavaszán elfoglalt Mariupol, az utóbbira az azon a nyáron bevett Szjeverodoneck, a tavaly nyáron birtokba vett Bahmut és most legutóbb Avgyijivka.
Bár az utóbbinál az orosz hadsereg megpróbálkozott egy gyors bekerítéssel, ez jelentős veszteségekkel és kudarccal zárult, így maradt a máshol már bevált taktika, a masszív tüzérségi tűzzel és siklóbombázással támogatott gyalogsági előrenyomulás. Ezzel a korábbi esetekben keresztülrágták magukat az említett városokon, Avgyijivka esetében annyi volt a különbség, hogy sikerült olyan helyi betörést elérni, ami a város kettévágásával fenyegetett, így végül kikényszerítette az ukrán visszavonulást.
Mi következik ebből? Rövidebb távon az, hogy az oroszok olyan helyeket kereshetnek az előrenyomulásra, ahol vagy már most is három oldalról körülveszik az ukránokat, vagy jó eséllyel ki tudnak ilyen helyzetet alakítani. Az előbbire példa a Zaporizzsja megyei Robotine környéke, amelyet az amúgy sikertelen tavaly nyári offenzívájukkal szabadítottak fel az ukránok. Az előrenyomulásuk eredménye egy kiszögellés lett, amelyek nyugatról, délről és keletről is orosz csapatok vesznek körbe. Az utóbbi hetekben meg is indult az orosz támadás a kiszögellés felszámolására, a korábbi frontvonal helyreállítására. Ez egyelőre csak kisebb területnyereséget hozott, de az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján nem lenne meglepő, ha ez a hadművelet is orosz sikerrel zárulna.
Hosszabb távon és más területeken viszont az esélyek az erőforrás-ellátottságtól függenek abban a három tényezőben, amit Avgyijivkánál említettünk.
Tűzérség
A helyzet nem változott, amióta hosszabban írtunk erről a témáról: amerikai lőszerek továbbra sem érkeznek Ukrajnába a törvényhozási patthelyzet miatt, az európai gyártókapacitás pedig még nagyon messze van a szükséges szinttől. (Ráadásul a termelés 40 százaléka a kontinensen kívüli exportra megy.) A válságos ukrán lőszerhiányon az enyhíthetne viszonylag gyorsan, ha a NATO-tagországok hamar összeadnák a pénzt arra a félmillió 155 milliméteres és 300 ezer darab 122 milliméteres lőszerre, amit Csehország talált a világpiacon mint azonnal felvásárolható készletet. Gyülekeznek is a támogatók, de mivel Európán kívüli készletekről van szó, valószínűleg hetekbe telik, mire Ukrajnába érnek az első szállítmányok.
Amíg ezek nem érkeznek be, illetve általában nem áll vissza legalább a korábbi szintre a nyugati szállítás, addig az ukránok egyre nagyobb hátrányban lesznek ezen a döntő fontosságú téren. Az oroszok már most is durván ötszörös tüzérségi fölényben vannak (naponta mintegy 10 ezer nagy kaliberű lőszert használnak fel, míg az ukránok legfeljebb kétezret), és helyszíni beszámolók szerint a mostani szállítási helyzetben ez is fenntarthatatlan, a külföldi utánpótlás felpörgése nélkül tovább fog csökkenni. Ha ez megvalósul, akkor felgyorsulhat az orosz előrenyomulás.
Légvédelem
A háború első hetei utáni nagyjából egy évben az orosz légierő vadászbombázói nagyrészt inaktívak voltak, mert az ukrán légvédelem miatt ritkán merték megközelíteni a frontvonalat. Pontosabban a Szu-25-ös csatarepülők gyakrabban, de a földközelből ívelt röppályára eleresztett, nem irányított rakétáik nem jelentettek nagyobb fenyegetést, mint az amúgy is nagy számban szolgáló földi rakéta-sorozatvetők.
Ez a helyzet azzal változott meg, hogy az oroszok felszerelték hagyományos (szabadon eső) bombáikat szárnyakkal és irányító felületekkel, így a Szu-34-es vadászbombázók már a fronttól 50-80 kilométerre is útjukra bocsáthatják őket, a rombolóerőhöz képest elfogadható pontosságot elérve. Ukrán beszámolók szerint az avgyijivkai csata csúcspontján az oroszok napi akár 60-80 ilyen siklóbombát is bevetettek ellenük, és nemcsak a fél- és egytonnás, hanem még a 1,5 tonnás változatot is. Egy-egy ilyen bomba rombolóereje pedig sok tucatnyi tüzérségi gránát rombolóerejével ér fel. Azok az ukrán erődök és óvóhelyek, amelyek könnyedén ellenállnak sok-sok 152 vagy 240 milliméteres gránát becsapódásának, beszakadhatnak, összeomolhatnak a siklóbombák találatától.
Ezekre az orosz vadászbombázókra az ukrán légvédelem eszközei közül főként a Patriot légvédelmi ütegek rakétái jelentenek veszélyt, és még ezeket is olyan közel kell vinni a fronthoz, hogy fenyegeti őket az orosz ellencsapás. Ezzel együtt az utóbbi hónapokban több Szu-34-est és Szu-35-ös kísérővadászt le tudtak lőni, korlátozva ezzel némileg az orosz hadvezetés és pilóták kockázatvállalási kedvét.
Csakhogy a Patriot rakétáit az Egyesült Államokban gyártják, onnan pedig idén már nem érkezett utánpótlás a tüzérségi lőszereknél említett ok miatt. Mivel a légelhárító rakéták legfontosabb szállítója általában is Amerika, a finanszírozás megoldása nélkül hatalmas bajban lesznek az ukránok. Két amerikai kormányzati tisztviselő az abc Newsnak azt mondta, hogy március végére kritikus helyzet alakulhat ki, egy ukrán illetékes pedig úgy fogalmazott:
Az elsődleges célunk az orosz légierő távol tartása. Ha erre nem leszünk képesek, akkor ideje csomagolni.
Ez túlzásnak tűnik, de a háború tényleg fordulatot vehetne: a szárazföldi hadsereggel szemben az orosz légierő nagyrészt megőrizte háború előtti képességeit, és ha ezt hatékony légvédelem híján maradéktalanul érvényre tudná juttatni, akkor az ukrán csapatok ellenállása megroppanhatna egy-egy szektorban. Különösen nyáron, amikor az időjárási feltételek a legkedvezőbbek a légierő számára.
Ezt a helyzetet az F-16-os vadászgépek tavaszra várt érkezése is csak valamelyest árnyalná. Úgy tűnik, hogy régebbi radarral és légiharc-rakétákkal kapják meg őket az ukránok, így nem lesznek sokkal többre képesek, mint az ukrán légierő jelenlegi, a Szovjetuniótól örökölt gépei: a hátország felügyeletére és korlátozott földi csapásmérésre. Ráadásul annyi biztosan nem lesz belőlük, hogy kiválthatnák a hatékony légvédelmet a frontok közelében.
Létszám
Miközben az előbbi tényezők alakulása alapvetően Ukrajna külföldi támogatóin múlik, a hadsereg létszámhiányát csak az ukrán vezetés és társadalom tudja rendezni. Az utóbbi hetekben rengeteg riportban megszólaltatott ukrán katona, parancsnok számolt be arról, hogy egységük súlyos létszámhiánnyal küzd, a meglévő állomány pedig egyre fáradtabb, mert nincs kivel leváltani a szükséges (és elméletileg járó) pihentetés idejére.
Az ukrán elnök és a főparancsnok közötti számos, Valerij Zsaluzsnij leváltásához vezető konfliktus egyike a behívandó létszám volt. Zsaluzsnij 400-500 ezer újoncot akart idén részben a veszteségek pótlására, részben a mostani állomány pihentetése végett. Zelenszkij elnök ezt sokallta, az új hadkiegészítési törvény első körben elbukott a parlamentben, az új változat pedig még készül.
Mivel az orosz vezetés nyíltan vagy alig burkoltan továbbra is az ukrán államiság elsöprésére tör, az országnak aligha lesz más választása, mint újabb százezreket fegyverbe szólítani, és minél később teszik ezt meg, annál rosszabb feltételek között találják majd magukat a végül behívottak. Ha a vezetés tovább késlekedik, akkor kiképzésük a szükségesnél rövidebb és felszínesebb lesz, és recsegő-ropogó frontokra kell majd őket gyorsan bedobni.
Közben ugyanis a másik oldalon – nyugati és ukrán elemzők, katonai vezetők értékelése szerint – az oroszok folyamatosan képesek pótolni emberveszteségeiket. Vannak ugyan olyanok, akiket párnapos gyorstalpaló után máris a frontra küldenek, de jó eséllyel olyanok is szép számmal, akik a korábbi gyakorlathoz képest alaposabb kiképzést kapnak.
Mi lesz így?
Ha az összes említett tényező egy csapásra Ukrajna javára változna meg, annak akkor is késleltetve lenne hatása a harcok menetére – a lőszert le kell gyártani, be kell szerezni, a frontokra kell szállítani, az újoncokat ki kell képezni. Ráadásul a nyugati hadiipar állapota miatt idén még akkor sem valószínű a tüzérségi paritás elérése az oroszokkal szemben, ha nem léteznének finanszírozási gondok.
Emiatt a nyugati elemzők között elég általános vélemény, hogy az év további része is az orosz támadásokról szól majd, és ugyanúgy nem fognak spórolni az emberekkel, fegyverekkel és hadianyaggal, mint eddig. Hogy aztán ezzel milyen eredményt érnek el, az nagyrészt azon múlik, mennyire képesek megoldani az ukránok és szövetségeseik a hiányokat az említett három kritikus területen.
Legalábbis akkor, ha egyik oldal sem omlik össze, gyengül meg vészesen ebben a kimerítő hadviselésben.
Korábban részletesen írtunk arról, hogy milyen párhuzamokat lehet felfedezni a tavaly nyári ukrán ellentámadás és az első világháborús felmorzsoló hadászat között. Ezt most nagyjából az oroszokra is lehet alkalmazni, ráadásul ők jóval nagyobb erőforrások – népesség, hadiipar, pénzforrások – fölött rendelkeznek, mint az ukránok, azaz valószínűleg tovább megengedhetik maguknak ezt a hadviselést. Ahogy szabad fordításban egy ukrán szólás tartja:
a kövér ember lefogy, a sovány meghal.
A Royal United Services Institute brit védelmi agytröszt nemrég azt állapította meg elemzésében, hogy az oroszok idén meg akarják nyerni a háborút, még mielőtt a Nyugat hadiipara jobban felpörögne Ukrajna harcának támogatásában. Ennek érdekében pedig nem spórolnak a csapatokkal most, amikor az említett okok miatt az ukrán hadsereg nehéz helyzetben van. Várhatóan széles frontszakaszon fenntartják a folyamatos nyomást, ha pedig valahol gyengeséget találnak, azt igyekeznek minél inkább kihasználni, mint most Avgyijivka térségében.
Ám győzelmükhöz nem feltétlenül kellenek nagy áttörések, elég lehet az is, ha a védekezés közben elszenvedett veszteségek megtörik az ukrán hadsereg és társadalom hitét a háború folytatásának értelmében. Főleg akkor, ha közben azt látják, hogy korábbi elkötelezett támogatóik közül az Egyesült Államokat lebénítja a belpolitikai csatározás, Lengyelország pedig az új kormány alatt sem képes fenntartani a határforgalmat a tiltakozó gazdákkal szemben.
Az ukrán megtörés persze kérdéses, hiszen Putyin orosz elnök szerint az ukrán nép tulajdonképpen nem létezik, így aztán aki ukránnak vallja, érzi magát, semmi jóra nem számíthat orosz vagy oroszbarát kormányzat alatt. Zaporizzsja megye oroszok által megszállt részének kormányzója például a napokban nyíltan beszélt arról, hogy kilakoltatták azokat a családokat, akik ellenezték az orosz uralmat.
Ha még sokáig tart a háború, azt is meglátjuk, meddig viseli el az orosz hadsereg és társadalom a második világháború óta nem látott veszteségeket, miközben a Szovjetuniótól megörökölt fegyverkészletek egyre fogyatkoznak.
