Főleg azért nem, mert akkor annyi dilemma kerülne hirtelenjében a felszínre, hogy azokkal kezdeni is kellene valamit. Itt van például a „menekült, mint jó munkaerő” ügye. A százezer szám érkezőket a szakszervezetek valami félreértett szolidaritásból üdvözlik – miközben valójában ezen „jómunkásemberek” tömeges alkalmazása csak ahhoz fog vezetni, hogy a vállalatok könnyen törik majd le a jelenlegi bérszínvonalat. Na, most akkor jólét vagy jónak lenni? Hoppá.

Az elmúlt hónapok migránsáradata ha másra nem is, hát arra jó volt/lesz, hogy rávilágítson a „civilizált Nyugaton” a II. világháborút követő egy-két évtized után kialakult politikai korrektség és emberi jogi fundamentalizmus belső ellentmondásaira. Az európaitól gyökeresen eltérő viselkedési kódokkal és magatartásmintákkal rendelkező, jellemzően muszlim vallású tömegek ugyanis nem kizárólag a kontinens zsidó-keresztény hagyományrendszerével összeegyeztethetetlenek, hanem alapjaiban rengethetik meg a felvilágosodásban és humanizmusban gyökerező liberális, a szolidaritáson (köztük a „munkásszolidaritáson”) nyugvó Európa képét.

Ilyen alapvető dilemma a „modern” emberi jogok (emberi méltóság, egyenlő bánásmód, női-férfi egyenjogúság stb.) és a muzulmán tradíciók (férfiközpontúság, kis- és nagyközösségek szigorú hierarchizáltsága, vallási előírások feltétlen követése stb.) összeegyeztethetősége, ahogy az is, hogy a befogadás- és kisebbségpárti européer vezetők hogyan értetik majd meg az egyre növekvő számú muzulmán arab közösségekkel, hogy Európa nagyvárosaiban az ortodox zsidók jelenléte teljesen megszokott, hogy zsinagógáikban (is) háborítatlanul gyakorolhatják vallásukat – és hogy az EU egyik fontos külpolitikai doktrínája Izrael Állam létének garantálása.

A sort még lehetne folytatni, de az elmúlt hetekben-hónapokban ezen vallási-kulturális dilemmákhoz kezd felzárkózni egy alapvetően szociális-gazdasági dimenziójú is. Nevezetesen az, hogy ezen illegális bevándorlók (vagy valóban menekültstátuszra jogosultak) komoly kihívást fognak jelenteni (illetve már jelentenek most is) a befogadó államok gazdaságára, szociális jólétére. És itt nem csak arról van szó, hogy a kérelmezőknek a nyugati országokban széles körű ellátások járnak, és nem csak arról, hogy a már befogadottak feltételezett (ám erősen kétséges) beilleszkedésükig jelentékeny mértékben fogják megterhelni a szociális kiadások kasszáját (munkanélküli-segélyek, gyermekkorúaknak járó támogatások, babakelengye a Szíriában az Iszlám Állam oldalán harcoló „finneknek” stb.). Hanem főleg arról, hogy ezen tömegek előbb-utóbb munkát vállalnak majd – akár a feketepiacon, akár legális körülmények között.

(Migránsok a horvát-magyar határon.)

A balliberális érvek szerint ugyebár végül is ez az egész befogadás-mánia legfőbb hozadéka, hogy az új munkáskezek majd megoldást jelentenek a munkaerő-piaci (és ezt követően a demográfiai) problémákra, így minden szép és jó lesz. Félretéve most a kulturális különbségek okozta beilleszkedési „nehézségeket” és azt a szokásosan szemforgató és képmutató dolgot, hogy miközben „tárt karokkal” várják a „menekülteket” egyes nyugati politikai és piaci vezetők, többségük nyilvánvalóan olyan melót fog kapni, melyet a „finnyás német” már nem hajlandó elvégezni, fel lehet tenni a kérdést: milyen hatással lesz mindez az európai munkabérek színvonalára?

Egy, „választott hazájáig” sok ezer kilométert megtett, viszontagságos utat maga mögött tudó migráns – ha és amennyiben „végre” befogadják – nagy valószínűséggel kapva kap majd a lehetőségen, hogy akár olcsóbban is elvállaljon egy munkát, a cégek pedig – amúgy jogosan – hülyék lennének a szakszervezetek által kiizzadt bérszínvonalon alkalmazni egy „őshonos” munkást, ha helyette találnak feleannyiért bevándorlót.

És akkor itt jön a nagy kérdés: mit szeretne a dicső európai szakszervezeti mozgalom, melynek legutóbbi dzsemboriján Jean-Claude Juncker üdvözölte a menekülteket (és aggodalmát fejezte ki „a nemzeti érzések veszélyes újjászületése” miatt)? Saját tagjai jólétét, tehát magas munkabéreket, jó munkakörülményeket – vagy jónak szeretne lenni (ill. annak látszani), akár azon az áron is, hogy az új, olcsó és nyilván az európai átlagmunkás munkakörülményeinél kevesebbel is beérő migránsok tömeges alkalmazása nagy valószínűséggel az átlagbérek letöréséhez vezet majd?

Az ellentmondás jól leképezi azt a szakadékot, amely amúgy is tátong a politikai elit és az európai állampolgárok között – mely szakadék hamarosan szakadássáérhet. Mert, hogy a kékgalléros munkások is csak addig fognak disztingváltan flörtölni a toleranciamaszlaggal, ameddig a kulimunka elvégzésére kijelölt bevándorlók nem veszélyeztetik az ő (relatív) egzisztenciális jólétüket – vagy legalábbis lakhatásukat –, az bizonyos.