A tengeri kincsvadászat történetében a HMS Edinburgh roncsának felfedezése nemcsak a legnagyobb fogásnak, hanem – hagyományos technikával – mind a mai napig a legnagyobb mélységben végrehajtott búvárvállalkozásnak tekinthető.
Őfelsége rettenthetetlen hadihajója
A HMS Edinburgh a brit királyi haditengerészet egyik legkorszerűbb cirkálóosztálya, a Town-osztály egységeként állt szolgálatba 1939. július 6-án. A kategóriáján belül félelmetes tűzerővel rendelkező hadihajót három, a második világháború elején még valódi kuriózumnak számító radarral is felszerelték, ezért a HMS Edinburgh nagyon modern egységnek számított a maga korában. Rövid pályafutása alatt derekasan kivette részét a tengeri csatákból, méghozzá a világháború egyik legkegyetlenebb hadszínterén, az üvöltő sarkvidéki viharoktól tépázott észak-atlanti vizeken.
Részt vett az északi konvojokat fenyegető veszedelmes kalóz, a Scharnhorst csatacirkáló üldözésében ugyanúgy, mint a legendás német szupercsatahajó, a Bismarck elfogását célzó nagyszabású hadműveletben. 1941 decemberétől az angol kikötőkből Murmanszkba tartó kereskedelmi konvojok kísérőfeladatát látja el a jeges szelektől tépázott, és „Dönitz szürke farkasai”, a halálos fenyegetést jelentő német tengeralattjáróktól veszélyeztetett Barents-tenger térségében a 18. cirkálóflottilla egységeként, mint Sir Stuart Bonham Carter ellentengernagy zászlóshajója.
Utolsó úton a sarki fény árnyékában
A HMS Edinburgh 1942. április 6-án futott ki utoljára anyakikötőjéből, a skóciai Scapa Flow-ból, hogy a PQ14 jelű konvojt Murmanszkba kísérje.
A kihajózás előtt a HMS Edinburgh parancsnokát, Hug Faulkner sorhajókapitányt a küldetés szigorúan titkos részébe is beavatták; Murmanszkban a szovjet hatóságok jelentős értékű aranyrakományt fognak berakodni, és a szállítmány jellegéről a kapitányon kívül senki sem tudhat. Az utolsó út rossz ómennel indult, mert az Északi-tengeren emberemlékezet óta nem látott dühöngő vihar szórta szét a konvojt.
A 24 hajóból 16 izlandi kikötőkbe menekült, a HMS Edinburgh a megmaradt 7 hajóval viszontagságos út után végül befutott Murmanszkba. (Egy kereskedelmi hajó német U-Boot áldozatává vált.) Április 28-án, közvetlenül a kihajózás előtt leponyvázott szovjet teherautó kanyarodott a HMS Edinburgh horgonyzóhelyére, erős fegyveres kíséret mellett. A szovjet katonák által felcipelt viszonylag kisméretű ládák igen súlyosnak tűntek. A legénység találgatta is, vajon mi lehet a „szovjet szeretetcsomagokban”. Kifutás után – a nyílt tengeren leselkedő veszélyek miatt – mindenki megfeledkezett erről az epizódról…
Az aranyjárat végzetes bevetése
Április 30-án a konvoj körül ólálkodó U-456 parancsnoka, a tengeralattjárós bevetések lovagkereszttel dekorált fenegyereke, Max-Martin Teichert korvettkapitány a konvojt kísérő legnagyobb hadihajó, a HMS Edinburgh megtámadása mellett döntött. Az U-456 mindkét torpedója eltalálta a cirkálót, ami ekkor még nem süllyedt el, viszont mozgásképtelenné vált.
Carter admirális döntése alapján a sérült Edinburgh-t megpróbálták visszavontatni Murmanszkba. Ezzel azonban még korántsem értek véget a megpróbáltatások. A keserves visszafelé tartó úton, a Barents-tengeri Medve-szigetek közelében német rombolókötelék lepte meg a betegesen vánszorgó cirkálót és vontatóhajóit.
Ezt is olvasd el!
A német rombolók azonban elbízták magukat a könnyűnek tűnő préda láttán; a kialakult tűzpárbajban a sérült Edinburgh úgy megsorozta a pökhendi németeket, hogy azok egyik egységük elvesztése árán, sebeiket nyalogatva voltak kénytelenek visszavonulni. Mindez azonban pürroszi győzelemnek bizonyult; a cirkáló olyan súlyos további sérüléseket szenvedett el a német rombolókkal folytatott csetepatéban, hogy a parancsnok a hajó elhagyása mellett döntött.
Miután a személyzet 840 tagját sikerült átmenteni a vontatóhajókra, a Foresight romboló utolsó torpedójával megadta a kegyelemlövést a hős cirkálónak. A HMS Edinburgh-t Sztálin titkos aranyával együtt elnyelték a Barents-tenger komor, fagyos hullámai.
Versenyfutás Sztálin aranyáért
A háború zűrzavarában egy időre megfeledkeztek a hullámsírban nyugvó cirkálóról. Négy és fél tonna aranyat azonban nem lehet csak úgy elfelejteni; a brit kormány, mint az aranyszállítmány jog szerinti tulajdonosa, 1954-ben megbízta a Risdon Beazley társaságot az elveszett rakomány felkutatásával. A tenger alatti kutatások korabeli technikai szintjén azonban túl nagynak bizonyult a kabát, a kecsegtető honorárium ellenére is a cég képtelen volt megoldani ezt a kétségkívül bonyolult feladatot. A hidegháborús évek hangulatában Őfelsége kormányát komolyan aggasztotta az az opció, hogy a szovjetek is akcióba lendülnek, és holmi tulajdonjogi kérdésektől nem zavartatva magukat, visszaszerzik Sztálin aranyát. Az a bizonyos kabát azonban nem csak a brit oroszlán, hanem az orosz medve számára is méretesnek bizonyult.
Ha egy profi kalandor egyszer valamit a fejébe vesz…
Az 1970-es évek második felében egy rendkívül képzett és mindenre elszánt mélyvízi kalandor, Keith Jessop a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, felkutatja az elveszett cirkálót. Mr. Jessop nem holmi romantikus álmodozó, hanem kőkemény, professzionális kincsvadász volt; cégét, a Jessop Marine Ltd.-t az Edinburgh-projekt tervezésekor már komoly mélyvízi hajómentési gyakorlattal rendelkező vállalkozásként ismerték.
Az előkészületek megkezdésekor igen komoly jogi problémákat kellett áthidalni, mert mint mindannyian jól tudjuk, az a bizonyos kisördög különös előszeretettel bujkál a paragrafusok dzsungelében. (Sorozatunk első részében már felvázoltuk a roncskutatás jogi problémáit, amiről itt olvashatnak többet.) Az első és legkomolyabb probléma a tulajdonjog helyzete volt. Noha az aranyrakomány egy már korábban foganatba ment teljesítés ellenértékének számított, azaz a brit kormány volt papíron a jogosult, de amint korábban láttuk, a nemzetközi hajómentési jogban érvényesülő ökölszabály szerint, ha a tulajdonos tíz éven belül nem kísérli meg a rakomány kimentését, azon a találó szerzi meg a tulajdonjogot.
A jog azonban azért szép tudomány, mert ami igaz, annak az ellenkezője is az lehet, szóval ez tipikusan olyan ingoványos vidék, ahol az érintettek már többször látták azon a bizonyos karón üldögélő varjút. Jessop vérbeli professzionalizmusát bizonyítja, hogy nem bízta a véletlenre az igen költséges és kétes kimenetelű kincsvadászat jogi sorsát. Hosszas tárgyalások után olyan háromoldalú koncessziós megállapodás született a brit és a szovjet kormány, valamint a Jessop Marine Ltd. között, amelynek értelmében minden költséget és kockázatot a kincsvadász vállalkozás visel, ellenben amit felszínre hoz, annak a 60 százaléka illeti meg, a fennmaradó 40 százalék pedig egyenlő arányban oszlik meg a két ország hatóságai között. Ezek után már „csak” az elveszett cirkálót kellett megtalálni.
Életveszélyes aranyvadászat a Barents-tenger sötét mélységeiben
A Barents-tengerről sok minden elmondható, csak az nem, hogy a tengerparti vakációról álmodozók Mekkája lenne. A sarkköri hideg víztömeg felszínét a durva arktikus viharok rendszeresen dombvidékszerű hullámóriásokból álló veszedelmes katlanná korbácsolják, és akkor még nem is beszéltünk a roppant mélység adta kockázatokról. A Jessop Marine Ltd. olyan egyedülálló, a mélyvízi merülések végrehajtásához szükséges szaturációs technikákat dolgozott ki, amelyek a nem kevés kalandvággyal rendelkező búvárai részére lehetővé tették a rendkívül nagy mélységben végzett munkát.
Igaz, még ezzel együtt is ez a munka jóval többet jelentett egy méretes adrenalin atombombánál; maga volt a permanens életveszély. Miután az összes engedélyt beszerezték, Jessop kutatóhajója, a Dammtor, 1981 áprilisában kifutott a Barents-tengerre. Alig kéthetes kutatás után, a szonár képernyőjén egy hatalmas karcsú hajó körvonalai rajzolódtak ki. A Dammtor fedélzetéről mélybe eresztett robotkamera első felvételei után bizonyossá vált, hogy megtalálták a HMS Edinburgh roncsát. Az örömbe némi üröm is vegyült; az egykor büszke cirkáló ugyanis 245 méteres mélységben őrizte Sztálin aranyát.
Remény és kétségek között
Jessop olyan precizitással tervezte meg a mélyvízi kutatómunkát, mint egy hadvezér a győzelmes ütközetet. Semmit sem lehetett a véletlenre bízni; azok a kutatóbúvárok, akik lemerültek, egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy ismét megpillantják a napfényt. A roncs rendkívül alapos feltérképezése után 1981. augusztus 30-tól, immár a Stephaniturm búvárellátó hajóval kibővülve folytatták a munka legizgalmasabb részét – az aranyrakomány megkeresését az Edinburgh belsejében. Semmiféle levéltári adat nem volt arról, hogy a 187 méter hosszú hadihajó mely szegletébe rejtették el az aranyrakományt.
Az emberpróbáló merülések közben szinte az összes búvár átesett a dekompressziós betegségen, többen komoly károsodásokat is begyűjtöttek. A Stephaniturm fedélzetén lévő hiperbár kamrának köszönhető, hogy a mindenre elszánt kincsvadászok közül senki sem hagyta ott a fogát. A módszeres kutatás azonban nem hozott semmiféle kézzelfogható eredményt. Szeptember második hetében az időjárás kezdett barátságtalanra fordulni, és lassan elfogyott a kutatásra szánt idő is. Igen nyomott hangulat uralkodott a vezérlőteremben, amikor valakinek hirtelen eszébe jutott, hogy a cirkáló torpedókamráit még nem vizsgálták át.
Miért is tették volna, hiszen ez tűnt a legkevésbé valószínű rejtekhelynek. A „minden mindegy” hangulatban úgy gondolták, ezen már ne múljon. Szeptember 15-én robbantásos technikát alkalmazva, bejutottak a torpedókamrába. Ahogy a sötét és zavaros vízben leülepedett a felkavart üledék, a búvárlámpák fénykévéjében megcsillantak az első aranytömbök.
Az évszázad kincsvadászata
Az ezt követő három hét alatt, fittyet hányva az egyre barátságtalanabbá váló tengerre – 36 kilogramm híján – Sztálin szinte teljes aranyrakományát sikerült Jessop brigádjának a felszínre emelnie.
Káprázatos volt a zsákmány – akkori árfolyamon számítva mintegy 100 millió dollárt ért -, így érthető, hogy még a dekompressziós betegségből sántítva lábadozó mélytengeri medvék is örömükben diadalittas táncra perdültek. A HMS Edinburgh megtalálása mind a mai napig a tengeri kincskeresés egyik legnagyobb fegyvertényének számít.
