A Jászai Mari-díjas színész, csaknem húsz évig volt a Vígszínház tagja. Az elmúlt tíz évben azonban főként rendezőként működött, illetve egy rövid ideig a budapesti József Attila Színházat is igazgatta.
A tavalyi évadban visszaszerződött a Vígszínházhoz. Az idén 60 éves Méhes László a következő szemesztertől több éves szünet után ismét tanítani fog a Vidnyánszky Attila vezetésével újjáalakuló Színház- és Filmművészeti Egyetemen is. Az Origónak adott interjújában kendőzetlenül beszél mindarról, hogy milyen stresszekkel kell szembe néznie annak, aki a színészi, vagy a rendezői hivatást választja, de sok egyéb mellett arról is szó esik, hogy mitől működhet harmonikusan egy házasság. Ahogy azt is elárulja: mely hivatás jelenti számára az életet. Sztankay Ádám interjúja.
Szülei hivatása kötődik valamiképpen a művészethez?
Nem igazán. Édesanyám asszisztens volt egy pályaválasztási tanácsadó intézetben. Édesapám pedig a megyei tanácsnál volt munkaügyi osztályvezető.
Mindkét foglalkozás igényli az empátiát. Családja vidéki, vagy pesti gyökerű?
Enyingen születtem, pár éves koromig Lepsényben éltünk, majd Székesfehérváron. Valójában ott ért olyan hatás, amely a színház felé vitt.
Mégpedig?
A fehérvári József Attila Gimnáziumba jártam. Harmadikos voltam, amikor Karinthy estjükkel fellépett a sulinkban a Rosta Sándor, Kassai Károly, Forró István és Szirtes Gábor „négyes”. A műsoruk után volt egy beszélgetés, amelyen a szigorú magyartanárnőnk is részt vett. Akkor érintett meg valami, amit korábban nem tapasztaltam. A négy srác a tanárnővel is úgy beszélt, hogy miközben megtartották a kommunikációs hierarchiát, bármiről lazán és könnyedén ejtettek szót. Önazonosak maradtak. Úgy éreztem, nekem is olyasmivel kellene foglalkoznom, ami képessé tesz erre az attitűdre. Beléptem az iskola színjátszó körébe, mert úgy éreztem, hogy az lehet az első lépés a választott irány felé. Persze volt ott egy gyönyörű barna lány is, aki ugyancsak komoly vonzerőt jelentett. Ő aztán úgy pattintott le, ahogy kell. De ha már ott voltam, részt vettem a színjátszó kör több előadásában. Ne legyen félreértés: nem tekintettem ugródeszkának a helyzetet. Nem akartam színész lenni, csak igyekeztem belekerülni abba az állapotba, amelyet annál a négy srácnál tapasztaltam.
Csak körvonalazódott a fejében valamiféle hivatás.
Ha minden kötél szakad, hajlottam volna rá, hogy földrajz tanár legyek. A pedagógiai pálya elfogadhatónak tűnt, a földrajzot pedig nagyon szerettem. Végül úgy esett: beadtam a jelentkezésemet a Színház-és filmművészeti Főiskolára.
Ahová tizennyolc évesen kapásból bekerült. Értette a helyzetet?
Akkor nem. Még évekkel később is azt gondoltam: ha most jelentkeznék, nem vennének fel.
Akkor ott mivel tudott többet?
Utólag visszagondolva: talán az segített, hogy a második fordulón volt egy srác, aki őrült jól játszotta a boogie woogie-t. Kicsit én is zongoráztam, elmentünk egy osztályterembe, elkezdtünk zenélni, közben jókat röhögtünk. Egyszer csak beesett oda az iskola titkára, Tiszeker Lajos, aki hosszú percek óta keresett, mert rám került a sor a felvételi bizottság előtt. Szaladtam vissza Tiszeker Lajossal, nem volt időm begörcsölni. Úgy állhattam a döntnökök elé, hogy teljesen önmagamat adtam. Szorongások, megfelelési kényszer nélkül. Ott dőlhetett el, hogy felvesznek.
Horvai István osztályába került, akitől – mint azt egy interjújában igen plasztikusan elmondta – gyakorlatilag rettegtek. Az önnél csaknem három évtizeddel idősebb Lőte Atilla azt mesélte, hogy az ötvenes évek első felében ők is rettegtek az akkor még ifjú, Moszkvában rendezőszakot végzett Horvai Istvántól, aki olyan volt, mint egy császár, s mindenki haptákba vágta magát, ha felbukkant a főiskola folyosóin. Ám Lőte Attila azt is elmondta, hogy amikor 1956 után Debrecenben találkozott vele, egy szimpatikus, közvetlen embert ismertek meg a személyében. Utóbbi oldaláról önök egyáltalán nem ismerték?
Negyedévben elmentünk egy vizsgaelőadással egy milánói fesztiválra. Délután Horvai István mindnyájunkat megkért, hogy pihenjünk le kicsit az esti produkció előtt. Ő maga takargatott be minket. Mi sikítva röhögtünk, miközben kiderült, hogy szív dobog a reverenda alatt. Akkor megértettük, hogy mérhetetlenül szeret minket, és mindaz, ami miatt rettegtünk tőle, az abból a szándékból fakadt, hogy jobbak legyünk.
Szakmai szempontból mi volt a legfontosabb tanítása?
Aki „horvaista” volt, abban általában kialakult az erős kontrolláló képesség. Amikor ezrek kiabálják, hogy amit csinál, az zseniális, akkor is érzi, hogy csalás van abban – ha van benne -, amit művel. Ez fordítva is igaz. Amikor azt mondják, hogy ez valami borzasztó, a Horvai-tanítványok többsége akkor is érzi, hogy volt – ha volt – két hiteles perce. Megtanított ráhelyezni önmagunkat egy tűpontos mérlegre.
Horvai mellett voltak még meghatározó mesterei?
Horvai mellett Kapás Dezső vitte az osztályt, nyilván ő is hatott rám. Iglódi István ugyancsak tanárom volt a főiskolán. Tőle kaptam az első főszerepet a Vígszínházban, ő mondta, hogy rendezzek, ahogy azt is, hogy készítsek koreográfiát egy operetthez. De még arra is ő biztatott, hogy fogyatkozó hajtincseim folytonos igazgatása helyett nyírassam kopaszra a fejem. Ő az igazi szakmai édesapám.
Ritkás hajnál tényleg jobb lehet a kopasz kobak, eszes színész mért ne tudna rendezni. De a koreográfia mégiscsak más műfaj. Honnan ért hozzá?
Fogalmam sincs. Fut bennem egy film a mozdulatokkal, az előadás egészével. Minél jobban hasonlít mindaz, amit színre viszek a fejemben futó filmhez, annál erősebb lesz a hatása. Én dolgoztam ki nemrégiben Az öreg hölgy mozgás rendszerét is a Vígszínházban, ami persze nem koreográfia, de ahhoz közeli feladat. Egyébként a Vígszínház kapcsán említenem kell Marton Lászlót is, aki évtizedekig az igazgatóm volt a teátrumban. Ambivalens volt a viszonyunk, de kasszát csinálva azt kell mondanom, hogy sokat kaptam tőle. Amikor egyre több lett a rendezői megbízásom, akkor például azzal engedett el – amikor megkértem rá – a színháztól: nyitott kapukat hagyok magam mögött. Ez nagy biztonságot jelentett. Szólnom kell Léner Péterrel való kapcsolatomról is. Komoly feszültség volt közöttünk, amikor én kerültem a helyére a József Attila Színház igazgatói posztján. Azonban két év hallgatás után újra beszélgetni kezdtünk. Ez emberi szempontból fontos.
2010 júliusától 2011 márciusáig működött színigazgatóként a József Attila Színházban, ahol korábban már főrendező is volt. Leköszönésében annak is része volt, hogy utóbb kiderült: a színháznak nagyobb volt az adósága – bár állítólag ez inkább adminisztrációs hiba volt, mint vétek -, amikor átvette az intézményt, mint amekkoráról korábban tudott. Mindenesetre ön úgy távozott az igazgatói posztról, hogy lemondott a távozása esetén jogszerűen járó sokmilliós összegről. Mi magyarázta a döntését?
Nyilvánvaló volt, hogy a kultúrpolitika szándéka szerint – ellentétben a saját elképzelésemmel – megváltozik majd a színház strukturális működése. Konkrétan megszűnnek a státuszok, a négyszázezres fizetések, amelyek után ki vannak fizetve a járulékok. Úgy véltem: az nem lehet, hogy miközben mások számára nehezebb lesz az élet, én nyerek tizenkét milliót a „bolton”.
Gesztusát köszönte valaki?
Senki. Sőt, volt kollegina, aki azt mondta: fel kellett volna vennem a pénzt és szétosztani közöttük.
Otthon miként fogadták nagyvonalú lépését?
Ne feszegessük. Volt a feleségemmel egy közel ekkora összegű tartozásunk. Tavaly ősszel sikerült végre letudnunk.
Alaphivatásánál maradva: színészként milyen a viszonya a közönséggel? Mennyiben jelent inspirációt?
A színház számomra mindig a próbák mámorát jelentette. Amíg fiatal voltam, addig persze vágytam rá, hogy a közönség elé kerülve hassak rájuk, kommunikáljak velük a szerepen keresztül. Ám ahogy kezd elhasználódni az ember idegrendszere, egyre jobban elkezd félni tőlük. Nem picit, hanem nagyon.
Mitől fél? Mi történhet?
Nem tudom, megfoghatatlan. Nem premierlázról van szó. Ha látná az ezerkettőszázhuszonnyolcadik Dzsungel könyve előadásán, hogy miként, milyen szorongva lépek színpadra, akkor megszakadna a nevetéstől.
Pedig el szokta mondani: Ká szerepét máig hitelesen formálja meg, igaz érzésekkel – azzal együtt, hogy ennek kapcsán óhatatlanul van már önben egy sajátos automatizmus. Szorongás és automatizmus? Különös kettősség.
Lehet, mégis, mintha minden alkalommal egy jeges medencébe kellene beleugranom. Nem tudom megfogalmazni, hogy mitől félek. Hatalmas tétnek érzem a színpadra lépést.
Jó ideig főként rendezőként működött. Tavaly azonban színészként szerződött vissza a Vígszínházba, amelynek korábban már csaknem húsz évig volt a tagja. Mi motiválta a döntését?
Több mint tíz évig rendeztem, évente négyet. Debrecenben, Veszprémben, Pécsett, Szolnokon. Szinte mindenütt az országban, valamint a Komáromi színháznak is voltam főrendezője. Hetven rendezés után is elképesztő stresszel járt a dolog. Az olvasó próbák előtt nem aludtam, hiába voltam felkészült. Íróasztal mellett nem lehet színházat csinálni. Képesnek kell lenem azonnal reagálni a próbák történéseire, mert az nem lehet, hogy a rendezőnek ne legyenek hiteles válaszai a színész kérdéseire. Iszonyatos felelősség együtt élni azzal a tudattal: lényegében csak a Jóistentől függ, hogy eszembe fog-e jutni az adekvát válasz a nekem feltett kérdésekre. Megélt élményem, amint az egyik nagy rendezőnk azt mondta egy próba közben: elfelejtettem rendezni. Persze nem alapviszonyokkal, elsőkörös megoldásokkal volt gondja, hanem az összetettebb, finomabb szálú szituációkkal. Úgy is drámai élmény volt ilyen helyzetben látni egy hiteles, de biztonságát vesztett művészt. Ám a stressz csak az egyik ok, amiért változtatok az eddigi évek gyakorlatán, amikor egyik rendezést vállaltam a másik után. Az ötvenedik évtizedem vége felé, a vidéki munkáim során szükségképpen megtörtént, hogy feküdtem az ágyon egy szellős berendezésű vendégszobában, mellettem a cuccaim egy utazótáskában, és felvetődött bennem a gondolat: otthon van a családom, akkor én mit keresek itt? Ami sosem jelentette azt, hogy közben „dobtam” magamban az adott munkát. Arra nem volt példa, de eljött az idő, amikor már nem kívántam a hasonló helyzeteket.
A színészet félelmetes, a rendezés stresszes. Most mégis az előbbi irányába tart.
Rudolf Péterrel olyan baráti viszonyban vagyunk, amely kapcsolat segíthet az aklimatizálódásban. Fokozatosan fog terhelni.
Idén töltötte be a hatvanadik évét. Boldogan, elégedetten, hiányérzetekkel?
Két dogom van most: a Vígszínház és tanítás a Színművészeti Egyetemen. Kérem a Jóisten, hogy tartsa meg ezt az állapotot. Az ember ne legyen hálátlan, ha értelmes, emberi életet élhet. Ráadásul egy olyan csodálatos családi közegben, amelynél senki nem vágyhat többre.
Ami az egyetemet illeti: amikor a közelmúlt azzal kapcsolatos történéseiről kérdezték, úgy hárított: a legrövidebb út a magányhoz a tárgyilagosság.
Nem szívesen kommentálom a politikai csatározást. Nekem az életem a tanítás. Számomra az egyetem az a színtér, ahol – meggyőződésem szerint – komoly értéket tudok hozzáadni fiatal emberek későbbi, szakmabeli létezéséhez. Miért ne tegyem?
Sokan jelentkeztek idén?
Négyszáz felett, ráadásul fantasztikus a merítés. Önazonos, érdekes, tanítani való fiatalok. Korábban is tanítottam már – csaknem tizenöt évig – a főiskolán, amely feladatomat a rendszeres vidéki munkáim miatt kellett feladnom. Ám főiskolai tanárként éltem már meg olyan időszakokat, amikor kiábrándító volt a jelentkezők összetétel. Most inspiráló.
A felesége Kispál Anita koreográfus, aki több rendezésében is dolgozott. A munka világában s túl azon: könnyen tartják fenn a harmóniát?
Nem tudok erre mit mondani, mert mi már nem ketten vagyunk. Mi ketten vagyunk egyek.
Pedig a hivatásuk tele van csábításokkal, lázas helyzetekkel, konfliktusokkal.
Minden őhozzá képest történik. Elmondom, hogyan dolgozunk. Én nagyon pipifaxos vagyok, ragaszkodom hozzá, hogy egy koreográfia szóljon valamiről. Ő elviseli, ha egy elképzelése kapcsán azt mondom: „Kicsim, ez nem jó, csinálj újat.” De ha elkezd dolgozni a színpadon, és én ott felejtem magam, majd próbálok ott is beleszólni, akkor azt mondja: „Te most kimész!” Akkor azt mondom, bocsánat, és kimegyek. Nincs semmi baj. Az ember a karjára sem haragszik.
A gyermekeire mennyiben volt hatása a szülők hivatásának?
A legkisebb fiam tizenhárom éves, estében még nem aktuális a kérdés. A huszonhárom éves középső gyerek, Botond most média szakos egyetemista. A Vörösmarty Gimnázium drámai tagozatára járt, ám amikor egy filmrendező a vizsgájuk alapján őt választotta ki egy szerepre, vigyorogva közölte vele: ő biztos, hogy nem vállalja. Amikor a legidősebb, a most harminchárom éves lányom ifjabb volt akkor, neki – mert volt egy érzetem, hogy támadhat egy romantikus gondolata – megmondtam: ha esetleg a hátam mögött beadná a jelentkezést a Színművészetire, biztos, hogy kiveszem a lapját a vonatkozó dossziéból. Diktátor voltam, de ismerem ezt a szakmát. A nőknek a civil életben sokkal nagyobb esélyük van a boldogságra. A lányom végül ugyancsak médiaszakra járt, majd elvégezte a mesterképzőt a Corvinuson. Most várja férjével a harmadik gyermeküket, s közben eldöntötte: belekezd a pszichológia szakba.
Ön jó nagypapa?
Nehéz ügy ezzel a habitussal, a kopaszságommal, a hangerőmmel. Nagyon érzékeny gyerekek. Az a gyanúm, hogy egyelőre én sokkal jobban szeretem őket, mint ők engem. Mióta megnéztek Ká-ként A dzsungel könyvében, beléjük költözött némi tisztelet is, de a távolságtartásuk is erősödött. Bizonyára úgy gondolják, hogy bármikor megehetem őket. Nem zavar, mulattat a helyzet. Tudom, hogy az idő majd mindent helyre tesz.
origo
