„Rozsda nem magyaráz, néz. Nézni persze csak azt lehet, amit látunk. Rozsda nekünk lát.” Esterházy Péter mondta, írta ezt Rozsda Endréről, „a magyar művészettörténet nagy ismeretlenjéről, Breton barátjáról, Picassóné legjobb magyar tanítójáról”. Az első magyar szürrealistának, az élete nagy részében Párizsban alkotó művésznek Beavatás címmel nyílt tárlata Budapesten, a Várfok Galériában.
A Mohácson 1913-ban született Rozsda Endrét Bartók Béla keze és játéka döbbentette rá arra, hogy nem kortársa önmagának. Két barátja, Ámos Imre és Anna Margit 1937-ben vitte magával Rozsdát Bartók Béla hangversenyére.
„Bartók nem a szemléletemet változtatta meg, hanem az életemet”
– mondta Rozsda egy televíziós interjúban. Ő értette meg vele, hogy „kortársnak kell lenni”. A jelenidejűség számára nemcsak a mindenkori valóság absztrakt ábrázolását jelentette: azt festette meg, ami az ő életében valóságosan vagy lehetőségként megmutatkozott. Szürreális képein minden fehér felületet kitöltve egymásnak feszülnek a pusztító és a teremtő erők, a színes motívumok szinte kiabálnak a vászonról, az áradó, hömpölygő formák zaklatottságukban is kiegyensúlyozottan szépek ezeken az alkotásokon. Rozsda Endre számára ugyanis „az idő, a sokszínű és csillogó felejtés: örömök és szenvedések, az idő gyöngyözik”.
„Jósképes vagyok” – mondja a tárlaton is vetített filmben. A jelent látja és a jövőt érzi. Megérzi. Amikor gyerekként sárgaságban szenvedett, fölvitték a hegyekbe gyógyulni, a visszaúton nem akart megmaradni a személyvonaton, nem bírtak vele, le kellett szállniuk a szerelvényről. Nem sokkal később a vonatot fölrobbantották.
„Látom a bajt, a háború alatt is megéreztem, hol veszélyes, hova nem szabad állni” – mondta.
Hirtelen nőtt fel, nem voltak gyerekrajzai. Fehér falakra fekete cipőket rajzolt, s csalódott, amikor nem vették észre, hogy a lábbeliket hátsó nézetből is ábrázolni tudta. Amikor a felnőttek arról faggatták, mi akar lenni, azonnal rávágta: festő. Nem cipész? – kérdeztek vissza meglepetten.
Aba-Novák Vilmos szabadiskolájában tanulta a festészetet. Huszonhárom éves sem volt, amikor egyéni kiállítást rendeztek neki a Tamás Galériában. Meglepően élénk és kedvező kritikai, szakmai visszhangra talált, még a Szépművészeti Múzeum is vásárolt tőle. 1938-ban Párizsba költözött, ott fejlesztette tovább képességeit. Franciaország német megszállása után visszajött Budapestre:
„Azt hittük, Magyarországon lehet Párizst csinálni.”
Maga mögött hagyta az École de Louvre tanfolyamát, a megismert barátokat, Max Ernstet, Giacomettit s Picasso későbbi feleségét, Françoise Gilot-t, akivel megosztotta a műtermét, s tanította is: „Délelőtt festhet nálam, egy óra előtt én fel nem kelek.” Megjósolta neki, hogy két gyereket szül majd Picassónak. Ez a jövendölése is bevált. (A Várfok Galéria Rozsda halála után egy évvel közös kiállítást rendezett a magyar művész és Gilot műveiből.)
Rozsda Endre magyarországi reményeit, nekibuzdulását széttaposta a sztálini diktatúra. 1945-ben Pán Imrével, Mezei Árpáddal, Kassák Lajossal és más művészekkel megalakították az Európai Iskolát Budapesten, amely három éven át szellemi vitaműhelye volt a kultúrának. Később a politika teljesen elszigetelte a csoportot, formálisan meg is szűnt az Európai Iskola, egykori tagjai 1948 után már csak hármasával jöttek össze, mert tudták és tudatták is velük: ha nem vonulnak vissza, előbb-utóbb az ÁVH Andrássy úti börtönében találhatják magukat.
A szürrealizmusban ellenséget látott a rendszer, festeni jószerivel csak titokban lehetett, a képzőművészek akkor kaptak festéket, ha elmondták, milyen képet készítenek vele.
Rozsda ekkor illusztrációkat rajzolt, illetve bábokat készített éppúgy, mint barátai közül például Anna „Manci”.
Az 1956-os forradalom leverése után visszatért Franciaországba, és három héten át nem csinált mást, csak kiheverte a forradalom bukását – emlékezett vissza a kiállításon látható filmben. Utána betért a legnagyobb párizsi szürrealista képtárba, ahol
meg sem akarták nézni a festményeit, de amikor nem tágított, és meglátták az alkotásait, gyakorlatilag eldőlt a sorsa.
Művészete méltó teret kapott a művészetek városában. Barátja lett André Bretonnak, megismerkedett Picassóval, megkapta a Copley-díjat. A montmartre-i Bateau-Lavoir-ban neki felajánlott műteremben dolgozott 1999-ben bekövetkezett haláláig.
A Várfok Galéria – amely a legértőbb gondozója hagyatékának – mostani kiállításának fókuszpontja „Rozsda szürrealizmus felé induló útjának bemutatása azon évforduló kapcsán, hogy a festő éppen nyolcvan éve, 1937-ben hallotta és látta a Zeneakadémián Bartók Bélát játszani, ami sorfordítónak bizonyult a fiatal művész karrierjének alakulásában”.
A tárlat anyaga kiegészült ez idáig nem látott papírmunkákkal, Rozsda érett korszakába tartozó izgalmas művekkel. Ritkábban látott, ám igen jelentős grafikai munkásságába is bepillanthatunk. A Várfok Galériának ez a tizedik Rozsda Endre-kiállítása.
A Várfok Galéria idei kiállításprogramjának kiemelkedő eseménye az egyik első magyar szürrealista művész, Rozsda Endre (1913, Mohács/H – 1999, Párizs/F) Beavatás című, nagyszabású egyéni tárlata.
A magyar származású, ám életének nagyobbik részét Párizsban élő és ott alkotó Rozsda Endre megkerülhetetlen szereplője a 20. századi művészet történetének: a háború utáni progresszív magyar művészeti csoportosulás, az Európai Iskola egyik alapító tagja, aki Párizsban bekerül André Breton és a szürrealisták zárt köreibe és több fontos, a szürrealizmus szellemiségét és történetét vizsgáló csoportos kiállításon vesz részt, pl. Kölnben, Münchenben vagy Párizsban. 1964-ben Copley-díjban részesül olyan jelentős zsűritagok által, mint Hans Arp, Max Ernst, Man Ray, Marcel Duchamp. 1976-tól haláláig a legendás Bateau-Lavoire-ban él és dolgozik. 1987-ben kitüntetik a francia Ordre des Arts et des Lettres tiszti fokozatával, majd 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével. Alkotásai számos vezető múzeum, így például a párizsi Centre Pompidou és a Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris; a jeruzsálemi The Israel Museum és a római Galleria Nazionale d’Arte Moderna, valamint a budapesti Magyar Nemzeti Galéria és a Ludwig Múzeum kollekciói mellett elsőrangú magángyűjtemények anyagát gazdagítják.
A Várfok Galéria kiállításának egyik fókuszpontja Rozsda szürrealizmus felé induló útjának bemutatása lesz azon évforduló kapcsán, hogy a festő éppen 80 éve, 1937-ben hallotta és látta a Zeneakadémián Bartók Bélát játszani, ami sorfordítónak bizonyult a fiatal művész karrierjének alakulásában. Bartók keze és zenéje rádöbbentette Rozsdát arra, hogy nem kortársa saját magának, aki az élmény hatására, mindent hátrahagyva Párizsban kereste és lelte meg önálló és maradandó festői stílusát, mely a formai absztrakcióban, színek és alakzatok kaleidoszkópszerű, sűrű szövetében teljesedik ki, megszüntetve minden valós teret és időt a vásznon, és emeli Rozsdát a 20. század legnagyobb képzőművészei közé.
Ez a különösen izgalmas átmenet, az absztrakció fokozatos térnyerése több alkotáson keresztül kerül bemutatásra. A tárlat anyaga a festmények mellett eddig még ki nem állított papírmunkákkal egészül ki, ami által egy finom összefüggéseket feltáró hálózat rajzolódik ki. A Párizsból, Rozsda Endre hagyatékából érkező műveket az évek folyamán a legnagyobb magyar magángyűjteményekbe került, apró motívumokkal és színekkel teli, ornamentális szövetstruktúraként burjánzó, Rozsda érett korszakába tartozó művekkel egészítjük ki, hogy általuk minél tágabb spektrumát mutathassunk be Rozsda Endre páratlan festői világának.
Rozsda Endre és a Várfok Galéria termékeny kapcsolata 1999 óta tart,
Párizsban pedig a Luxembourg kertben, az Orangerie du Sénat kiállítóteremben retrospektív tárlat nyílt a nyáron Rozsda alkotásaiból. A festő több ezer, képzőművészeti látásmóddal és igényességgel készített fotójának a Mai Manó Ház ad otthont Budapesten.
Forrás: 168 óra
Képek: artist: Henri Julien Félix Rousseau, Mangani, Várfok Galéria
