Az év riportja, soha nem látott interjúkkal, képekkel! – Sokan meghaltak, és csak kevés emberen lehetett segíteni – ez volt a legnehezebb! Oszd meg!

„Reményvesztett és reményteli pillanatok váltották egymást folyamatosan a mentés során” – mondja Hajdu János, a Terrorelhárítási Központ (TEK) főigazgatója. A baleset után a helyszínre ment, kollégái a rossz idő ellenére vízre szálltak, de túlélőt már nem találtak. Másnap a TEK kapta feladatul a mentés szervezését, a halottak felkutatását, és a roncs kiemelését. 

„Felemelő dolog volt egy ilyen nagyszerű csapattal dolgozni, részben a saját kollégáimmal, részben a rendőrség és a tűzoltóság szakembereivel, több civil mentőszervezettel és a szakmai tudásukat adó szakemberekkel. A közös cél végül a különböző szervezetektől és különböző szakterületről érkezőket egy nagy csapattá kovácsolta.”

Kanyó Ferenc ezredes, a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság tűzoltósági főfelügyelője a búvárszolgálat, a tűzoltóhajó és a kutyás szolgálat munkáját fogta össze, és gondoskodott a mentéshez szükséges felszerelések helyszínre juttatásáról. A szakember nagy szakmai sikernek tartja, hogy a tűzoltóhajó a helyszínre tudta vezetni a Clark Ádám hajódarut. Úgy látja, hogy a mentés után a hajóstársadalom „nagy hajóként” ismeri el a Flóriánt.

Szokolóczi Zoltán tűzoltó zászlós, a fővárosi katasztrófavédelem búvára és társai a baleset áldozatait emelték ki a vízből, a holttesteket a rendőrségi csónakokra helyezték. Részt vett az ipari búvárok biztosításában is.

„Nagyon ellenünk dolgozott minden: sötét volt, zuhogott az eső, fújt a szél, nagy volt a sodrás, magas volt a Duna vízállása, a helikoptereket ezért nem is tudtuk bevetni” – fogalmazott Bisztrán Zoltán tűzoltó alezredes, a katasztrófavédelem műveleti szolgálatának vezetője, aki a mentést irányította a tragédia éjszakáján, másnap kora reggelig. A tűzoltók az első jelzésre elindultak, a Parlamenthez riasztották őket, de nehezítette a mentést, hogy jóval később tudták meg, hogy pontosan mi történt, a kint lévő rendőrökkel pedig – hiába voltak akár csak ötven méterre tőlük – csak a központjukon, a műveletirányításon keresztül tudtak kommunikálni. Az első embereket a Lánchíd közelében húzták ki a vízből. A sajátjaikon kívül használták a rendőrség és a honvédség összes mentőcsónakját, valamint a különböző hajótársaságok éppen arra járó hajóinak csónakjait. Elkezdték a kutatást a folyás irányában, hajókat küldtek ki hőkamerákkal, fényárbócokkal egészen az M0-s déli hídjáig, és a partról is keresték a vízbe esetteket.

„Ehhez hasonló baleset 67 éve történt a Balatonon, tehát ilyen eseménnyel nem is találkozhatott olyan, aki most aktívan részt vett a mentésben” – mondja Szél Norbert, a fővárosi katasztrófavédelem búvárszolgálatának merülésvezetője. A tűzoltó főhadnagy mentőbúvárként évente többször találkozik olyan esettel, amikor vízbe fulladt embereket kell a kollégáival megkeresniük, például a Dunában, hasonló körülmények között. Ennek ellenére őket is megrendítette, hogy a hajóról egy kisgyermek holtteste is előkerült, akit egy hozzátartozójával összeölelkezve találtak meg. Csapata emelte ki a vízből az áldozatokat, és adták át őket a vízi rendészeknek, valamint a búvárok háttérbiztosítása volt a feladatuk.

„Minket is lesújtott a hír, de katonák vagyunk” – mondja a tragédiáról megrendülten Farkas Péter szakaszvezető, a Magyar Honvédség 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred logisztikájának gépkocsivezetője, aki autóbusszal vitte a mentésben résztvevőket a baleset másnapjától a Margitszigetre. A háttércsapat azonnal összeállt, ők vitték a katonáknak a vizet, az élelmet és a ruhát, és amire még szükségük volt.

Koch Norbert főhadnagy, a Magyar Honvédség 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred hadihajós alosztály megbízott parancsnoka a tragédia éjszakáján a többi mentésben részt vevő szervezettel együttműködve segítette a kutatást és mentést, majd bajtársaival hajnalban elkezdték a búvárbázis kialakítását.

Szabó Zsolt, a Magyar Honvédség 86. Szolnok Helikopter Bázis Rubik szállító zászlóaljának rajparancsnoka: „Először az tűnt fel, hogy személyes tárgyakat sodor a víz, és egyszer csak megláttam egy embernek látszó valamit a Dunában” – idézi fel a repülés során történteket. „Amíg a vízi rendőrök nem emelték ki, nem is voltunk biztosak benne, hogy egy áldozatot találtunk.”

Török László zászlós, a Magyar Honvédség 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred rajparancsnoka a kiemelés napjáig segítette dél-koreai kollégáit búvárfelszereléssel, mert az övék nem voltak alkalmasak merülésre a Margit hídnál. Nagyon jó munkakapcsolat alakult ki közöttük. Annak ellenére tudtak egymással összehangoltan dolgozni, hogy több helyről, a haditengerészettől, a parti őrségtől és tűzoltóságtól kerültek a tragédia helyszínére.

„Sokan meghaltak, és csak kevés emberen lehetett segíteni. Ez volt a legnehezebb ennél a tragédiánál” – mondja Gedei Péter, az Országos Mentőszolgálat budai mentőállomásának vezető mentőtisztje, aki kárhelyparancsnokként irányította a munkát a baleset után. Bajtársaival este fél tízkor érkeztek a helyszínre. Az első információk még arról szóltak, hogy felborult egy csónak, és három könnyű sérültet mentettek ki a vízből. Később derült ki, milyen nagy a baj. Kollégái több embert is megpróbáltak újraéleszteni, sajnos senkit nem sikerült visszahozni. A túlélők szerencsére csak könnyebben sérültek, a kihűléstől kellett védeni őket, plédbe, lepedőbe, izolációs takaróba vagy buborékfóliába csavarták őket, miután a vizes ruhájukat levették.

„A találkozó a hozzátartozókkal nagyon megérintett minket, mert láttuk a szenvedésüket, de nem tudtunk rajtuk segíteni” – mondja Kakuja Izabella rendőr őrnagy, a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda bűnügyi technikai főosztályának referense. Az azonosításhoz szükséges adatfelvétel miatt kellett felkeresniük a balesetben eltűnt emberek rokonait. A munkájuk során rákérdeznek az eltűnt ember azonosításra alkalmas ismérveire, tárgyaira, DNS-mintákat is rögzítenek a családtagoktól, hogy a keresett hozzátartózó DNS-profilját fel lehessen állítani a későbbi azonosításnál.

„Lenyűgöző volt látni, hogy mindenki, aki részt vett ebben a munkában – hivatásosok, civilek, szakértők – a feladatát a lehető legmagasabb szinten hajtotta végre, tudta a kötelességét, és segíteni akart” – mondja Kreitz Zsuzsanna rendőr alezredes, a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda bűnügyi technikai főosztályának vezetője, az Interpol Áldozatazonosító (DVI) Hungary csapatok irányítója szerint azért volt sikeres a művelet, mert professzionalizmus jellemezte mindenkinek a tevékenységét. A dél-koreai hatóságokkal való együttműködés példaértékű volt, mellőzte a bürokráciát, ennek eredményeként a lehető legrövidebb időn belül közösen tudták azonosítani az áldozatokat. A DVI Hungary csapatának ez volt az első bevetése és egyben szakmai sikere.

„Mi megpróbáltuk a lehetetlent, iszonyatos volt a sodrás, rátapasztott a létrára a nyomás, alig tudtam elhagyni” – emlékszik vissza a körülményekre Kovács Gábor, a Havária Katasztrófaelhárító Közhasznú Egyesület merülésvezetője, mentő-kutató búvárja. A felderítő merülés után többször is merült még, az egyik áldozatot ő hozta fel a mélyből. A legdrámaibb az volt, amikor a búvár és az egyik áldozat vezetőkötele összegabalyodott. Gábor akkor mentőbúvár segítségét kérte, aki levitt a mélybe egy új vezetőkötelet, amelyet a holttestre erősítettek. Kemény, kétórányi küzdelem volt.

„Amikor Gábor kötele elakadt, megkaptam a parancsot, hogy merüljek, és egy másik kötéllel segítettem a feljutásban. Egyikünk a merülőbúvár, másikunk a mentőbúvár és fordítva, mindig egymás életére vigyázunk” – mondta Gyulánszky Milán, a bajai hivatásos tűzoltóság őrmestere, a Havária Katasztrófaelhárító Közhasznú Egyesület Petőfi Mentőcsoportjának búvára. Kollégáját, Kovács Gábort biztosította. Mentőbúvárként a negyedik napon merült alá a nagy sodrású, hideg, mély vízben, akkor vezetőkötelet vitt le, hogy egy áldozatot a felszínre tudjanak hozni. Ez volt élete egyik legkeményebb merülése.

„A tragédia összehozta a mentésben részt vevő szervezetek dolgozóit, összekovácsolta a csapatot” – mondta Tarlós Vince törzsőrmester, a Magyar Honvédség 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred katonája, aki a tragédia éjjelén gumicsónakról emelte ki az áldozatokat a vízből a Kopaszi-gátnál. A következő két hétben kollégáival segített a tűzoltóknak, rendőröknek, katonáknak, a TEK munkatársainak, valamint a mentésben részt vevő dél-koreaiaknak.

„A média nyomása hatalmas volt rajtunk. Örülök, hogy időben kiálltunk a rendelkezésünkre álló információkkal az újságírók elé, aztán pedig ezt minden nap megtettük” – mondja Jasenszky Nándor, a TEK társadalmi kapcsolatok osztályának vezetője. A médiakezelés szempontjából a legfontosabb eredménynek azt tartja, hogy – hála a hazai és a nemzetközi sajtó hozzáállásának – egyetlen kegyeletsértő képkocka sem jelent meg, még a Hableány kiemeléséről sem, annak ellenére, hogy rengeteg kamera volt a Margit hídon.

„Nagyon jó volt látni, hogy az első nap bizonytalanságai után az ország több pontjáról érkező emberek milyen segítőkészen és egységet alkotva tudtak a feladatra koncentrálni” – mondja Szebeni Lehel ezredes, a TEK műveleti igazgatóságának főtanácsadója, aki a katasztrófa után a vízi műveleteket hangolta össze. A szervezet fennállása óta ez volt az egyik legnagyobb kihívás, amellyel szembe kellett nézniük.

„Mint egy zászló lebegtem a tűzoltóhajó létráján” – mondja Domján András rendőr alezredes, a TEK búvára, aki május 31-én kapcsolódott be a mentésbe, és a hajó kiemeléséig a helyszínen volt. Másodikként merült a nagy sodrású és zavaros Dunában. Az egyik merülésnél elakadt a tűzoltóhajó létrájában, és az erős sodrás miatt másik búvár sem tudott a segítségére sietni. Végül úgy szabadult meg a lebegő pozícióból, hogy elvágta a vezetőkötelet, és felemelkedett a víz felszínére.

„Hatméteres vízállásnál és az ahhoz tartozó erős sodrásnál merülést elrendelni gyilkossági kísérlet, nem pedig felderítő merülés” – ezt mondta Vígh János, a Szökőár Kft. tulajdonos-ügyvezetője, ipari búvároktató és vizsgabiztos, amikor azt kérték, hogy búvárai a baleset utáni napon merüljenek. A tragédia utáni negyedik napra, vasárnapra csökkent annyira a vízszint, hogy a helyszínre vitt profi eszközeikkel tudtak már merülni. A TEK rájuk bízta a kiemelés előkészítését. Hétfőn Ádám Tamás, a cég vezetőbúvára találta meg a hajóban az első két áldozatot, megjelölte a helyüket. Az első tetemet a dél-koreai búvárok hozták fel. Az embert próbáló feladat a hajó kiemelése volt. Előtte a hajó ablakait akkorára szűkítették, hogy azokon ne férjenek át a holttestek. A legmegrendítőbb élmény mindenki számára az volt, amikor megtaláltak egy idős hölgyet összeölelkezve a kis unokájával.

„Csak jöttek és jöttek a cipők, ruhák, mentőmellények, mentőgyűrűk, a Hableányról leesett székek a Dunán, a déli M0-s hídnál, ezek között kellett megtalálni az áldozatokat” – idézi fel a tragédia éjszakáját Jánosik Ágnes törzsőrmester, a BRFK vízi rendészetének hajóvezetője, aki kollégáival hajnalig a vízen volt. A szerencsétlenség helyszínétől Százhalombattáig fésülték át a területet. A baleset utáni hetekben napi tizennégy-tizenhat órán át keresték a halottakat. Ők vitték el azokat, akiket a búvárok felhoztak, illetve a lakossági bejelentés nyomán megtalált holttesteket.

„Alig tudtam a csónakban tartani Lilut, amikor az egyik holttestet jelezte” – mondja Stein Mária alezredes, a BRFK bűnügyi kutyavezetői alosztály munkatársa. Kollégáival ő indult elsőként az eltűntek keresésére. A Lágymányosi hídtól észak felé haladva a kutyáik segítségével három áldozatot sikerült megtalálniuk. Lilut egyébként Professzor Asszonynak szólítják, és magázódnak vele, elmúlt tízéves, valószínűleg ez volt az utolsó komolyabb bevetése, mert jövőre nyugdíjazzák.

„A kihívást az jelentette, hogy ilyen erős sodrású vízben még nem dolgoztunk élesben, gyakorolni is csak áradásmentes vízben tudtunk” – mondja Szávity József zászlós, a BRFK bűnügyi technikai osztályának kutyavezetője, aki Adél kutyával vett részt az áldozatok keresésében.

„Ahogy minden jóérzésű ember, én is megrendültem, amikor tudomást szereztem a szerencsétlenségről, és mint rendőr, az volt az első gondolatom, hogyan tudnék segíteni” – mondja Kutsera-Juhász Bettina alezredes, a BRFK közrendvédelmi főosztályának osztályvezetője. Kollégáival, elsősorban kegyeleti okokból, lezárták a gyalogosforgalom elől a Margit híd északi oldalát és a rakpart érintett részét. Ugyanakkor azt is biztosítaniuk kellett, hogy a hozzátartozók, és azok, akik meg akartak emlékezni az áldozatokról, meg tudják közelíteni a baleset helyszínét.

„Az elején szikráztak az egók, de a végére összeállt a csapat. Voltak, akik nem vállalták a merülést a rendkívüli vízviszonyok miatt a tragédia másnapján, de mivel mi mentettünk már ilyen körülmények között, úgy gondoltuk megpróbáljuk” – mondja Szathmári Zsolt búvár, a Havária Közhasznú Egyesület elnöke. Ő irányította a felderítő merüléseket a hajóbaleset után. A harminc éve merülő búvár szerint egy ilyen tragédia után is meg kell találni valamit, amibe kapaszkodni lehet. Számukra ezt az összefogás, a bátorság, a kitartás, a küzdelem, az önfeláldozás és az elengedés jelentette. Egy Hableány méretű hajó mentése eltarthat akár négy-öt hétig is. Büszke arra, hogy tizenkét nap alatt végeztek a munkával.

Simon Péter geodétának, a HM Zrínyi Nonprofit Kft. felmérő mérnökének a Hableány kiemelésénél a geodéziai biztosítás volt a feladata. Kollégáival a szonárméréseket értékelve a búvárok merüléséhez nyújtottak segítséget, valamint a Clark Ádám úszódaru áthaladását modellezték. A visszajelzésekből úgy látja, hogy a mentés során végzett munkájuk nyomán a szakmájuk felértékelődött.

„Szívszorító volt, hogy a nő, akit kimentettünk, nem merte elengedni a matrózunk és barátnője kezét akkor sem, amikor már biztonságban volt a hajón. Mintha az életébe kapaszkodott volna” – mondja Dajka László, a Monarchia rendezvényhajó kapitánya, aki a baleset közelében hajózott a tragédia idején. A hajózórádióból értesült arról, hogy emberek vannak a vízben. Kollégáival döbbenten látták, hogy sok, mentőgyűrűben úszó ember lebeg a vízen. A manőverezést nehezítette, hogy nagy volt a hajóforgalom a Dunán. Rettenetesen hideg volt a víz, erős volt a sodrás. Két ember közeledett nagy sebességgel feléjük, megpróbálta megközelíteni őket, de egyiküket, aki félájultan feküdt a mentőgyűrűben nem sikerült elérniük. Őt egy szállodahajó motorcsónakjának legénysége mentette meg. A másik hánykolódót, egy nőt, sikerült kimenteniük. A matrózuk és barátnője emelték ki a vízből, aztán a felszolgáló és egy erős férfi vendég segítségével vitték be a belső térbe. A kapitánynak ez volt élete legdrámaibb mentése, pedig negyven év alatt mentett kutyát, gyermeket, fiatalt, sőt egy 87 éves férfit is, őt csáklyával a víz alól.

„Barbara, a barátnőm, elkapta az egyik felénk sodródó mentőgyűrűben fekvő ember kezét a hajó jobb oldalán, én azonnal futottam a másik irányból, hogy segítsek neki, a másik mentőgyűrűben fekvő ember túl messze volt, nem sikerült elérnünk” – emlékszik vissza a tragédiára Jánvári Attiláné, Gizi, a Monarchia rendezvényhajó matróza. Miután megfogta a bajba került ember kezét, ami nagyon-nagyon csúszott, kérte a felszolgálónő segítségét, hogy biztosítsa, hogy barátnőjével együtt kiemelhessék őt. Lenyújtott lábával sikerült a nő lábát elkapnia, így tudták ketten kiemelni a vízből a hajó külső deckjére. Miután átemelték, a hajó belső terében átöltöztették, pokróccal melegítették, majd átadták a mentőknek. Amíg velük volt, a nő sokkos állapotban szorította a kezüket, és folyton a családját kérdezgette, kereste. Napokkal később tudták meg, hogy az elsodródott ember a mentőgyűrűben a kimentett nő lánya volt, akit egy mentőcsónakba emeltek, így ő is túlélte a balesetet.

Papp Anita, a Monarchia rendezvényhajó felszolgálója onnan tudta, hogy nagy a baj, amikor meghallotta a kiáltást: „Több ember a vízben!” Épp vacsoráztatták a vendégeket, amikor a kapitány riasztotta a csapatot. Segített matróztársának kihúzni a hajó felé sodródó nőt. Kiemelésekor matróztársa kezét rögzítette, biztosította. Majd, amikor már biztonságba helyezték, levetkőztették a bajba került, reszkető embert, a saját ruhájukba öltöztették, plédekkel, asztalterítőkkel melegítették.

„Erről az egy hajóról tudnak merülni a búvárok. Korábban rengeteg autót, hajót mentettünk már Budapesten négyszáz centiméter körüli vízállásnál, május végén viszont nagyon magas volt a Duna” – emlékszik vissza Sági János tűzoltó százados, a Szent Flórián tűzoltóhajó kapitánya, aki a Clark Ádám úszódaru kísérését tartotta a legizgalmasabb feladatnak, itt ugyanis nagyon szűk helyen kellett átmennie a hatalmas járműnek.

„Megrázó élmény volt, amikor megláttam a Hableány halott kapitányát, mint kolléga szembesültem vele, mi történhet az emberrel” – mondja Pusztai László, a Clark Ádám daruhajó úszómunkagép-vezetője. Emeléskor ő felügyeli, irányítja, ellenőrzi a daruzást külső területről. A Duna magas vízállása miatt nem volt könnyű áthaladni a Margit híd alatt. Mentek már alatta korábban, de ez kemény volt. Ilyenkor nehezen fér át a hajó széles kormányállása. Ennyire szűk helyen abból lehet baj, ha a szél vagy a víz mozgása a maximum egyméteres oldalkilengésnél nagyobb mértékben mozdítja el a hajót. Ezért kellett a segítség, és jól jött, hogy a Szent Flórián tűzoltóhajó be tudott avatkozni, amikor kellett.

Bajdik János, a Norbit Hungary Kft. sales managere elmondta: a társaság side image képalkotó szonárokkal segítette a tűzszerész és hadihajós ezred munkáját az aknamentesítő hajónak a roncs fölé pozicionálásában. A Hableányról és pozíciójáról pontosabb adatra volt szükség, ezért a norvég anyacég központjából hoztak egy pontosabb kép alkotására alkalmas multibeam szonárt. Ebből csak egy eladott példány állt rendelkezésre, de a holland vevő elképesztően együttműködő volt, sikerült vele megbeszélni, hogy Budapesten vegye át a berendezést, miután azt a hajó helyzetének meghatározásához használták. Az sem jelentett akadályt, hogy Norvégiában a május 30-i nemzeti ünnep miatt pénteken sem dolgoztak. 31-én reggel kezdték el szervezni, aznap estére Budapesten is volt a szonár.

„Hétfőn, a baleset után öt nappal a szonárképek alapján úgy gondoltuk, hogy van némi esély a merülésre, mivel láttunk egy szélárnyékot a hajó mellett. Alámerültem, két holttestet találtam a hajó ablakában, kiemelésig biztosítottam őket a víz alatt” – emlékszik vissza Ádám Tamás, a Szökőár Kft. ipari búvára, a mentőcsapat tagja, aki vezetőbúvárként dolgozott a katasztrófa helyszínén. A két holttestet dél-koreai és katasztófavédelmis búvárok hozták fel. Az újabb merülésnél talált holttestet – noha nem volt a feladata – ő maga juttatta fel.

„Hosszú volt ez két hét, főleg a kollégáim családtagjai számára, akiknek a támogatása nélkül nem tudtuk volna mindezt végigcsinálni” – mondja Váci Norbert őrvezető, a Dunaújváros aknamentesítő hajó gépésze, aki előbb gumicsónakból, majd a hajó fedélzetéről vett részt a mentésben. Kollégáival együtt technikai felszereléssel segítették a dél-koreai és magyar búvárokat, fóliával takarták el a holttestek kiemelését.

A vízsebesség és a búvárra ható erő nagysága életveszélyessé tette a búvárok merülését a tragédia másnapján. Erre a következtetésre jutottak vízügyi szakemberek és a hajómérnök. „Ez olyan lett volna, mintha kétszáz kilométeres szélben akarna valaki dolgozni” – mondja Simongáti Győző hajótervező mérnök, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem tanszékvezető-helyettese. Az ő másik feladata az volt, hogy háttérszámításokat végezzen a Hableány kiemeléséhez. „Tudtuk, hogy itt csak egyszer lehet próbálkozni” – emlékszik vissza a feladatra, amelyet különleges mérnöki gyakorlatnak tart, hiszen egy sor adat hiányában kellett kiszámolniuk, hogyan emeljék meg a hajót. Némi túlbiztosítással dolgoztak. Négy hevedert használtak, amikor az egyik kicsit elcsúszott, és kiderült, hogy a hajótest is megrepedt, megálltak az emeléssel, behúztak egy ötödik kötelet, és végül baj nélkül kiemelték a hajót.

„Ez egy óriási koporsó volt” – mondja Bánki Frigyes, a Szökőár Kft. ipari búvára, aki többször merült a mentés során az elsüllyedt Hableány sétahajóhoz. A rossz látási viszonyok között – tíz-tizenöt centiméteres volt a látótávolság – a búvároknak jó tájékozódási pontokat jelentettek a Margit híd még a második világháborúból itt maradt roncsai, amiket korábbi merüléseikből ismertek. Többször be kellett mennie a hajó alá, hogy bevezessék a hevedereket a kiemeléshez, de amikor ott volt, nem gondolkodott azon, mi lenne, ha az ötvennyolc tonnás hajó – ami hetven tonnásra hízott a sok iszaptól, mire kiemelték – agyonnyomná. Őt is az ötéves kislány halála rendítette meg legmélyebben. Amikor az ötéves kislányt és a nagymamáját felhozták, mindenki tisztelgett a hajón.

„Aki a rendőrségnél dolgozik, annak mentálisan erősnek kell lennie, és ezeket a helyzeteket tudnia kell kezelni, de nem minden nap lát az ember nyolc holttestet letakarva az őrs előtt, ahogy a baleset éjszakáján” – mondja Berki Csaba törzszászlós, a Dunai vízi rendészeti rendőrkapitányság szolgálatirányító parancsnoka. A tragédia után szonárméréseket végeztek a Margit híd közelében, amikor felbukkant egy holttest a Dunában. Ő vitte el a legfiatalabb áldozatot, az ötéves kislányt is.

Moravcsik Zsolt, a Szökőár Kft. iparibúvár-gyakornoka két éve tanulja a szakmát, napi szinten merül, ilyen körülmények között ez volt az első éles bevetése. Drótkötelet kellett átfűznie a Hableány sétahajó alatt.„Nagyon rossz volt a hajó aurája – mondja –, nem szerettem, amikor hozzá kellett érni. Persze, az ember leküzdi ezt az ellenérzést, mert ott lent a feladatra kell koncentrálni.” Büszke rá, hogy a kollégái bizalmat szavaztak neki, és részt vehetett a mentésben. 

„Mindenkiben nyomot hagyott, hogy ilyen sok áldozatot követelt a baleset” – mondja Gyenei Gyula, a Clark Ádám úszódaru kapitánya. Épp a komáromi Duna-híd építésén dolgoztak, de a tragédia másnapján felkereste a helyszínt, mert tudta, hogy feladata lesz ott. Emeltek már ki nagy hajót, de ilyen körülmények között még nem dolgoztak. Nagyra becsüli, hogy mindenki a feladat súlyának megfelelően, a legnagyobb odaadással vett részt a munkában.

„A legnehezebb az volt, amikor a halottat meg kellett mutatni a családtagoknak” – mondja Magyar Lóránt Gergely, a Semmelweis Egyetem Igazságügyi és Biztosítás-orvostani Intézet igazságügyi orvosszakértője, aki részt vett a Hableány áldozatainak azonosításában. „A lelkünket páncélba öntöttük, és a feladatot elvégeztük” – teszi hozzá, majd így folytatja: „Amikor a hozzátartozók szembesülnek szerettük tényleges halálával, mély fájdalmuk ismét lelket ad a holttestnek: a vizsgálat tárgyából ismét ember, anya, apa, gyermek, nagyszülő lesz.”