A „selejt kultúrájában” él a megkövült szívű emberiség – mondta az év elején, a Vatikánba akkreditált nagykövetek előtt Ferenc pápa, és elegánsabban aligha hívhatta volna föl a figyelmet, nem először és nem utoljára, a mai világ tán legnagyobb erkölcsi bajára.
Az emberiség megkövült szíve
Szíveink keményednek, érzéseink sokszor elenyésznek a hideg mérlegelések nyomán, hamis és álságos ideák, a pénzt minden érték fölé helyező „kultúrák” fojtogatják az emberiséget.
Ezt hányta szemünkre az egyháztörténet első latin-amerikai és első jezsuita pápája, akit 2013. március 13-án választottak meg katolikus egyházfővé. Már rögtön a bemutatkozása óriási visszhangot váltott ki, mert azonnal jelezte, hogy mindenkihez kíván szólni, s nyoma sincs benne semmiféle dölyfnek. Mert hiszen azt a köszöntést, hogy „jó estét, testvéreim” – így szólt Jorge Mario Bergoglio argentin érsek nyomban megválasztása után a Szent Péter téren várakozó tömeghez – mindenki fogadhatja, bármilyen hívő és vallástalan egyaránt.
Közvetlensége és egyszerűsége azóta is megragadó: dísztelen apartmanban lakik, külvárosi plébániákat látogat, testőrségének jókora gondokat okozva akár váratlanul is meglátogat egy cigánytábort Róma közelében. Följegyzik róla, hogy argentin érsekként is a tömegközlekedést használta, s egy ausztrál kiadó könyvének (The great reformer: Francis and the making of a Radical Pope) szerzői egyenesen azt fejtegetik, hogy az olasz bevándorlók gyermekeként született Bergoglio akcentusában, stílusában, ízlésében máig őrzi egy „szerény porteño” figuráját. Mint a helyi viszonyokban járatos ismerősöm elmondja, a Buenos Aires-iek így nevezik magukat, s valami olyasmit jelent, mint ha valakiről azt mondanók, hogy „igazi pesti”.
Hogy Ferenc pápa „nagy reformer” lesz-e, az még a jövő zenéje, s abban sem vagyok biztos, hogy az egyház belülről pontosan ugyanazokat a kérdéseket érzi sürgősen megreformálandónak, amelyeket a külvilág, vagyis a születésszabályozást, a válást, a melegházasságot, a nők egyházi szerepvállalását stb. Mindegyik messze túlnő egy hírlapi jegyzet keretein, így most inkább azt említem, hogy univerzális emberségéből fakadóan a pápa – Assisi Szent Ferenc nevének viselője – minden nélkülözőért rendszeresen szót emel, így a bevándorlókért, a szülőföldjükről kényszerűen távozókért is.
Ezért mondta, hogy a Földközi-tenger nem válhat tömegsírrá, de a vándorlók és menekültek idei világnapján ennél jóval tovább ment: a „megkövült szívek” szemére vetette, hogy a vándorlókra sokszor bizalmatlanul és ellenségeskedve tekintenek, pedig Krisztus azt követeli tőlünk, hogy a menekültekben, a száműzött és hontalan emberekben felismerjük Őt.
Ezt a beszédét sok-sok egyszerű polgárnak és a csúcsokon tanyázóknak kiosztanám, hívőnek és nem hívőnek egyaránt. Hallom már az ellenkezést: ha bezzeg az ő portáján raknának tüzet „a” bevándorlók, ha kormány- vagy államfőként neki kellene „gondoskodnia” az adott állam „igazi” lakosairól, akkor talán ő is másképpen beszélne.
Mégsem hiszem, hogy az ellenkezőknek igazuk van, mint ahogyan a menekültekben szenvtelenül illetéktelen betolakodókat látóknak sincs: Ferenc pápával ebben történetesen nem érdemes, talán nem is szabad vitatkozni. Nem mondhatunk le az előítéletektől és gyanúsításoktól mentes igazi szolidaritásról, s arról sem, hogy a „találkozás kultúrája” leváltsa a „selejt kultúráját”.
Emberségünk ezen áll vagy bukik.
Forrás: metropol; Kép: Google;
