Szeretteink így szoktak vigasztalni, vagy önmagunkat is ugyanígy szoktuk buzdítani egy kudarc, visszautasítás, szakítás, veszteség esetén, vagy csak egyszerűen egy félresikerült nap után, miközben leveregetjük a port magunkról s felemelt fejjel előre nézünk: az élet megy tovább – lassan, lassan elindulunk mi is utána.
Sokaknak keserű, szomorú valóság és belenyugvás egy veszítés vagy szeretteik elvesztése után, másoknak édes vigasz, az, hogy akárhogy is nézzük, de az élet megy tovább. Amikor úgy érezzük kiszakított egy darabot belőlünk az élet, nagyon fájdalmas ép ésszel és lélekkel felfogni, hogy hogyan doboghat tovább a szív, amikor tulajdonképpen szét kellene szakadnia, hogyan folytatódhat is egyáltalán az élet, nem igazságos, hogy itt maradtunk, magunkra maradtunk egy fél élettel, ami valójában róla, rólunk szólt.
Valóban, kegyetlen belegondolni, hogy vannak embertársaink, szeretteink, akik egyik nap még részei voltak életünknek, aztán vagy végleg itt hagyták e földi létet, vagy különváltak útjaink, de egy-két év és már alig is jutnak eszünkbe. Azt gondolhatod, hogy sokan önzően a „bocsi, de az élet megy tovább” mögé bújnak. Az „élet megy tovább” a legkegyetlenebb – azok számára, akiknek tényleg az élet végleg véget ért.
Számomra, ez az egész „az élet megy tovább” magában rejt két nagy titkot. Amúgy is, mindenki számára tele van titkokkal, lehet, neked több titka van kibontakozásban, lehet kevesebb, azt szokták mondani, hogy „mindenki másképp egyforma”.
Ami tovább megy az életből
Nagyon nehéz felismeri azt, hogy mi megy tovább az életből, amikor nyakig benne vagyunk egy megélt veszteség fájdalmában. Ki a fene akar arra gondolni, hogy mi is megy tovább az életből, amikor annyira hiányzik, igenis ő menjen tovább, az ő élete menjen tovább! – csak sajnos, ez így lehetetlen, így igen, de „másképp” nem.
Mi az, ami tovább megy az életből? Egy jó szó, egy szép emlék, bőrének illata lelkünkben, egy közös fénykép, kézirata egy darab régi papíron? Egy eszme, egy vallomás, az intő szava, példaképe, mindaz, amit tőle tanultunk talán? Mit szeretnénk megtartani magunknak mindebből, és mi az, amit szabadon elengedhetünk?
Sokunk élete megváltozik egy veszteség után, mert, ahhoz, hogy az életből tovább menjen is valami, valamilyen formában, de lelkünkben új életet kell teremtsünk, ami nem más, mint a mi életünk és annak az életének az eredője, akit elveszítettünk. Ez egy közös új élet a lelkünkben – ez az, ami tovább megy. De ami mégis erősebb ennél: az ő életének az a megnyilvánulása, ami független minden olyan ragaszkodástól, megtartási vágytól, ami csak bennünk létezik.
Ami tovább viszi az életet
Gondolj csak bele, ha te végleg elmennél közülünk, nyugodt lélekkel hagynál itt, ha tudnád, hogy szeretteid még tíz-húsz év múlva is bele vannak betegedve a hiányodba, lemondtak a saját életükről, nem tudnak már élni az elvesztésed után? Valószínű neked is fájdalmat okozna ez a tudat.
Ami tovább viszi az életet, úgyis mondhatnám, hogy az a hit, a remény és a szeretet. És aki tovább viszi azt, az te magad vagy. Embertársaink, hozzátartózóink, barátaink szeretete, azok szeretete, akit elveszítettünk, az élet mély megértése és szeretete, már önmagában az élet része és tovább viszi önmagát. Amikor a test szétporlad, levetkőzzük földi ruháinkat, megszűnnek a fizikai távolságok köztünk, csak a puszta, meztelen szeretet marad meg, és ha szerencsénk van, még közelebb kerülhetünk egymáshoz. Ebben kell hinni.
És nem utolsó sorban: a mi életünkből mi az, ami tovább megy? Mi az, ami tovább viszi a mi saját életünket? Gyermekeink, unokáink, amit megtanítottunk embertársainknak, egy jó szó a megfelelő időben, példás magatartásunk vagy bolondos humorunk, az, hogy sosem hátráltunk meg nehéz időkben, hogy segítettünk annyi embernek, hogy versekben írtuk le érzelmeinket és kifestettünk magunkból minden szépséget és fájdalmat, hogy barátainkkal nevettünk, és ha szükség volt lelkünknek megértő társa voltunk? Hogy hittünk abban, hogy ma jobb, mint a tegnap volt, vagy csak egyszerűen annak a hite, hogy megtettünk minden tőlünk telhetőt, és reméltünk megannyi mindent magunknak és szeretteinknek, örültünk, sírtunk, meghúzódtunk vagy vállaltuk önmagunkat és életünket? Vagy talán az, hogy szerettünk és szerettek?
Élt egy énekes, aki szívből énekelt és dalai a szívhez szóltak. Mindannyian dúdolták dalait, egyszerű, fülbemászó szavakkal énekelt érzelmekről, érzésekről, életről, halálról, örömről, bánatról – mert szavai tiszták voltak és őszinték. Az egyik dala így szól:
„A csend beszél tovább, helyettem Ő mondja el,
a csend beszél tovább, helyettem Ő énekel.
Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet,
elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat.
Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet,
elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat.
Akkor is hallod a hangomat, hogyha fáj, hogyha nem szabad,
mindig itt vagy, és ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet.”
Az élet megy tovább… és visz magával minket is a csend békességébe, a szél zúgásába, a nap nevetésébe, az örök pillanatokba, és mindenbe, ami tisztán és őszintén az élet titkaihoz tartozik.
Birtalan Katalin
Forrás: Arany gondolatok
