Tb-alapon fogat kezeltetni nagy lutri. Többe kerülhet utána, mintha egyenesen magánorvoshoz mentünk volna.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon innen, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kurta farkú malacka túr, ha úgy tetszik, egy Pest megyei városkában, élt egyszer egy egyszeri ember.
Ennek az egyszeri embernek volt egy leánya (tulajdonképp’ kettő volt, csak a másik nem volt aktív részese az eseményeknek). Annyira ő nem volt egyszeri, mert egy évet már lenyomott az egyetemen, de mindenesetre lyány volt.
Történt egyszer, hogy a leány középsúlyos fogfájásra ébredt.
Gondolt egyet: – Várok egy kicsinyt, még nem adom be a derekam egyetlen kuruzslónak sem! Majd csak megembereli magát ez az istenverte fog!
Addig-addig húzta-halasztotta a dolgot, míg végül már olyannyira fájt a fránya fog, hogy a leány fényes nappal is csillagokat látott.
Kénytelen-kelletlen felkereste az egyik helyi – tb-alapon történő foggyógyításra specializálódott – tudósdoktort.
A jó doktor nézegette, vizsgálgatta a fogat, majdan megállapította, hogy a fog biz’ gyökérkezelésre szorul.
Mondhatom, elkeseredett a leány. Mi lesz most ővéle, ha nem sikerül megmenteni szeretett fogát? A jó doktor megnyugtatta:
-Egyet se búsulj, leányom! Meggyógyítom én azt a beteg fogat!
Azzal a lendülettel neki is rugaszkodott a kérdéses fog fúrásának-faragásának-gyógytömésének. A leány sápadozott, kapaszkodott a tudósdoktor asszisztensnőjébe, de aztán megemberelte magát: – Egy életem, egy halálom! Én ezt a fogat kezedbe ajánlom!
Úgy is lett. Csak történt egy kis galiba.
Az az átkozott fog csak nem akart kikúrálódni.
Egyre csak sajgott, szegény leány, ha kenyérhéjba harapott, úgy érezte, mintha kősziklát próbált volna elfalatozni. Telt-múlt az idő. A fog szakadatlan lüktetett, sajgott, iszonytatóan kikívánkozott az üregéből.
A leány bizalommal fordult a jó doktorhoz, aki(nek az asszisztensnője) rögvest el is hessegette – mondván, nem akkorra kapott időpontot. A leány – mivel, mint említettem, nem volt egyszeri – nem tágított. – Márpedig azon melegében fogadnia kell a doktornak, hiszen majd’ megpusztulok a fájdalomtól! – mondta az asszonyságnak. Az nagy nehezen beadta a derekát, és a jó doktor elé tárta a feneséget, aki azon nyomban fogadta is az állhatatos leányt.
Az orvosdoktor azt találta, hogy valami csúnyaság benne maradhatott a fogban. Fel is írta ízibe’ az antibiotikumot.
Szegény leány be is szedte derekasan, még a probiotikumról sem felejtkezvén el. Úgy tűnt, megszabadult a gyötrő fájdalomtól, minekutána majdan megkezdődhet az idegek kiirtása és a gyökércsatornák lezárása.
A bökkenő csak az volt, hogy a fájás csak nem állt ki véglegesen a fogból.
Sőt, mi több, még a gyógytömés is félig kifordult belőle.
– Ennek aztán fele se tréfa! – gondolta magában a leány. Újfent konzultált a kámpicsor asszonysággal, aki olyan félvállról vette gondját-baját, hogy a leánynak igencsak nehezére esett, hogy ne másszon bele az undok képébe. Valahogy erőt vett magán, és ismét alázatosan esedezett soron kívüli időpontért.
Nagy nehezen a jó doktor színe elé jutott, aki nagy nyájasan érdeklődött, hogy már megint mi az oka az idő előtti találkozónak. A leány elé tárta, amit elé kellett. Újabb fúrás-faragás-gyógytömés.
Teltek-múltak a napok, hetek, a gyógytömés hol lekopott, hol kiesett, az idegek csak nem akartak kipusztulni az istenverte fogból.
Persze az a fránya időpont úgy gyökerezett bele a leány elméjébe, mint a beteg fog az ínyébe. Csak éppen a doktor időközben a gyógyítás fáradalmait pihengette valahol a nagyvilágban.
De a leány már olyannyira megelégelte a dolgot, hogy úgy érezte, rászabadítja édesatyját a (nem is annyira) jó doktorra, ha az vissza méltóztatik térni a nagy pihenésből. De aztán gondolt egyet, és utánajárt, ékes fővárosunkban
nem akad-é valami néki – és pénztárcájának úgyszintén – tetsző privát gyógyító.
Mit ad isten, meglelte a megfelelő fogdoktort. Legalábbis első ránézésre az tűnt a leginkább költségkímélő megoldásnak. De hogy mekkorát tévedett!
Már első alkalommal (egy előtte-utána röntgen bizonyítván a tényállást) a napnál világosabb lett: itt bizony súlyos tévedések történtek, már ami a fog kezelését illeti. A kenyérre valót magánpraxisából biztosító kisvárosi fogdoktor – kellő figyelmet nem fordítván tb-támogatással bíró pacientúrájára –
valamit irtózatosan elbaltázott a gyökérkezelésben.
Nemhogy az idegeket nem sikerült kiirtania, de még a gyökértömést sem méltóztatott kellő mélységben behelyezni, sőt, még némi fogtörmeléket is benn felejtett a – rosszul lezárt – gyökércsatornában.
– Egek ura! – esett kétségbe a szegény leány – Hát mi lesz most énvélem?! Itt már a három kívánság se segít!
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! – nyugtatta meg a doktor asszony a pórul járt leányt. – Egyet se félj!
Én majd gondját viselem szerencsétlenül járt fogadnak! Csak jól fizessél meg érte.
Nem szaporítom tovább a szót. A leány azóta is szorgalmasan eljár a gondoskodó fogdoktorhoz, atyja már a gatyáját is eladta, hogy a jólelkű gyógyító apanázsa akaratán kívül ki ne apadjon. Eddig közel 60 ezer ropogós magyar bankót fizetett ki a segítőkész asszonyságnak. És a gyökérkezelés még a kezdetét sem vette.
Az pedig, hogy a fog él-e, hal-e a kezelés után, maradjon kettejük – a doktor és a fog – titka.
Forrás: Szeretlek Magyarország
