Niki 9 évvel ezelőtt költözött Amerika legnagyobb városába. Zenei karrierjét nagyon tudatosan, fokról fokra építgette, de így is rengeteg buktatóval kellett szembenéznie.
Pankovits Nikolett hatéves kora óta zenél, kezdetben klasszikus zongorát tanult, majd idővel a jazz és a színészet felé fordult az érdeklődése. Több formációban is részt vett, fellépett többek között a Szigeten és a Művészetek Völgyében. 2010-ben viszont úgy döntött, New Yorkban kezd új életet.
Arról mesélt, milyenek a mindennapok a világ talán leghíresebb városában, létezik-e szerinte az „amerikai álom”, és mik azok a kulturális különbségek, amelyeket a mai napig képtelen megszokni.
– Mivel foglalkoztál annak idején Magyarországon? A zenélésen kívül volt „polgári” munkád is?
– Nemzetközi gazdaság szakirányon végeztem a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján, a Sport1 TV-nél dolgoztam évekig, ahol zseniális csapat és hangulat volt azokban az években. Ezt követően média- és reklámügynökségekhez kerültem, de hamar kiderült számomra, hogy nem ez az én világom. Nagyon sokat tanultam mindegyik munkahelyemen, a mai napig hasznát veszem ennek a tudásnak mind a zenei karrierem építésében, mind egyéb munkáimban.
A szüleim nem szerették volna, hogy zenész legyek, mondván, legyen egy “normális” szakmám, amiből fenn tudom tartani magam. Bár gyerekkoromtól kezdve zongoraórákra vittek, színitanodákba jártam és énekeltem, ennek ellenére mégsem akarták, hogy ezen a vonalon maradjak. Ettől függetlenül a színészet és a zene folyamatosan jelen volt az életemben. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról darabban játszottam a főszereplő Esztert öt éven keresztül Földessy Margit színitanodájában, emellett néhány jazz zenekart is összekovácsoltunk zenésztársaimmal a Postás Zeneiskolában töltött éveim alatt.
– Mi volt az előzménye annak, hogy külföldre költöztél, és miért pont New York mellett döntöttél?
– 1999-ben látogattunk ki először édesanyámmal Chicagóba, majd amerikai barátainkkal együtt New Yorkba.
Volt valami sejtelmes, titokzatos érzete a városnak, és elkezdett foglalkoztatni, milyen lehet nem turistaként itt lenni.
A színitanodás évek miatt vonzott a New York-i színház és musical világa, illetve szerettem volna felsőoktatásban zenét tanulni. Mindig is zavart, hogy az énekesek és a zenészek valahogy két külön kategóriába tartoznak. Valóban igaz, hogy sok olyan énekes van, aki nem feltétlenül tanult zenét, és emiatt nem kezelik őket egyenrangú zenészként.
– Egyedül, vagy többen indultatok útnak?
– 2008-ban jöttem ki először fél évre, egyedül. Az autóm ára volt a tét, néhány hónapig tartott ki, mert a város sokkal drágább volt, mint gondoltam. Egy szobát béreltem Manhattan legészakibb részén 900 dollárért. Fél év után visszamentem Budapestre.
2009-ben kijöttem New Yorkba egy esküvőre, ahol találkoztam a jövendőbeli párommal. Később meglátogatott Budapesten és egy év távkapcsolat és oda-vissza utazgatás után úgy döntöttem, hogy kijövök hozzá, kipróbáljuk milyen az együttélés és közben elkezdem jazz ének tanulmányaimat is, ami régóta dédelgetett álmom volt.
– Az itthon maradt családtagjaid hogyan élték meg, hogy elmész?
– Természetesen szomorúak voltak, de ismerik a természetemet. Mindig is kalandvágyó voltam, szerettem volna felfedezni a világot, de sosem terveztem, hogy külföldön éljem le az életemet. Ezt ma sem gondolom másként.
– Milyen volt a megérkezés utáni időszak? Várt odakint valaki, vagy a teljes ismeretlenbe érkeztél?
– A párom lakásába érkeztem, aki egyébként egy kiváló kolumbiai-venezuelai zenész. Megérkezésem másnapján elment hat hétre turnézni Chilébe, így a két venezuelai lakótársával töltöttem az első hónapokat és eközben kezdtem el jazz ének tanulmányaimat. Amikor 2008-ban hazaköltöztem, rövid időn belül ismét vettem egy autót, aminek az eladási ára ez alkalommal is fedezte a kezdeti New York-i költségeimet és az első félév tandíját, de gyorsan munkát kellett keresnem, hogy folytathassam az iskolát.
Két munkahelyem is volt az iskola mellett, ami itt relatíve normális dolog. Ha nem jómódú családból jössz, akik támogatják az igencsak drága amerikai tanulmányaidat, vagy nem ösztöndíjas vagy, fel kell találnod magad, megoldani a kihívásokat és pénzt keresni a megélhetésedre.
Az idő és a pénz egyensúlyozása a feladat.
– Hogy ment a beilleszkedés? Könnyen találtál új barátokat, közeli ismerősöket?
– Nehéz a beilleszkedés, mert New York egy individualista város, rengeteg a bevándorló és mindenki más indok miatt van itt. Van, aki elmenekült a hazájából, mert nem volt más választása, van, aki csak szerencsét próbál. Találtam barátokat, de nagyon sok kapcsolatról gyorsan kiderült, hogy csak felszínes érdekkapcsolat. Más bevándorlókra lehet a legjobban számítani, azokra, akik szintén átmentek a beilleszkedés folyamatán és tudják, hogy mindez milyen kihívásokkal jár.
– Mennyire különbözik az ottani kultúra a magyartól? Mit volt a legnehezebb megszokni?
– A legalapvetőbb különbség, ami szembetűnt nekem, az az önbizalom. Az amerikai mentalitás az, hogy “én vagyok a legjobb”.
Egy énekórán megkérdezte tőlem a tanár, hogy szerintem én vagyok-e a legjobb. Természetesen nemet mondtam. Azt mondta erre, hogy akkor gyere vissza, ha azt gondolod, hogy te vagy a legjobb. Nem mentem vissza hozzá, de a szavai más amerikaival való beszélgetéseim során is visszacsengtek.
Nehéz volt megszokni, hogy ha valakivel találkozol és megkérdezi, hogy „Szia, hogy vagy?”, az csak a köszönés része, tulajdonképpen senki sem kíváncsi a válaszra. Ami viszont tetszik New Yorkban, az a nyitottság. Van fekete, homoszexuális, zsidó barátom, és ez sajnos Magyarországon továbbra is egy érzékeny téma, illetve a bevándorlók kérdése, itt viszont szegről-végről mindenki bevándorló.
– A zenédre mennyire volt hatással az új közeg?
– Zeneileg New York egy kánaán és egy óriási tükör, hogy szembenézz magaddal, a képességeiddel, és hogy helyre rakd az egódat. Kis hal vagy a nagy vízben. Rengeteg tehetséges ember van és át kell gondolnod, te miben vagy különleges. Nem másokhoz kell hasonlítanod, hanem önmagaddal kell szembenézned. Nehéz feladat és magányos út, mert senki nem tud igazán segíteni ebben. Idő, tapasztalat, önkritika, türelem.
A másik dolog, amivel szembesültem: a honvágy, a gyökereim, a magyar zene. Szerintem minden embernek külföldre kellene mennie egy kicsit, hogy egy másik nézőpontból láthasson rá az életére, és megtanulja értékelni azt, amije van. A magyar népzene, amiben felnőttem és az életem része volt, sokkal jobban elkezdett érdekelni, mert rájöttem, hogy csak felületesen ismerem és még rengeteg benne a felfedezni való.
– Sok sztorit hallani arról, hogy az Amerikába érkező művészek először mosogatással, pultozással és hasonlókkal keresik a kenyerüket, miközben minden adandó alkalommal meghallgatásokra járnak. Neked volt ilyen időszakod?
– Volt, persze. Nem csak a bevándorlók, az amerikaiak is ezt teszik. Ha bemész egy kávézóba, a felszolgálók 90%-a zenész vagy színész.
– Voltak hullámvölgyek, amikor elbizonytalanodtál, megérte-e belevágni?
– Minden héten van ilyen.
Akár egy napon belül is előfordul, hogy az egyik pillanatban a világ legboldogabb emberének érzed magad, a másikban meg azt kérdezed magadtól, hogy miért is vagyok itt, mi a cél.
Nem bántam meg, hogy belevágtam, mert időközben szereztem egy jazz előadói diplomát a CUNY City Collegeban, kiadtam a Mágia című lemezemet, aminek a férjem volt a producere. Rengeteg új kultúrát, zenét és embert ismertem meg. Sokat köszönhetek a Magyar Kulturális Intézetnek, akik támogatják az itt élő magyar művészeket, illetve a New York-i Magyar Ház igazgatójának, Nagy Ildikónak, aki minden erejével próbál színvonalas kulturális eseményeket szervezni.
Boncz Ádám színművésszel két éve koncertezünk a Sad But True előadásunkkal, amiben magyar versekkel kötjük össze a lemezemen hallható dalokat. Tavaly felléptünk a híres Blue Note jazz klubban, a High Note Hungary rendezvénysorozat keretein belül a Lincoln Centerben, turnéztunk Spanyolországban, Svájcban, illetve május végén megyünk Erdélybe.
Az év nagy eseménye pedig május 20-án lesz: a Carnegie Hallban lépünk fel egy új projekttel: Nikolett Pankovits Sextet & The River Voices. Nyolc New Yorkban élő énekes, a jazz zenekarom és egy népi zenekar segítségével mutatjuk be az öt magyar népzenei tájegységet, kortárs egyedi hangszerelésekkel. Ádám angol nyelvű prózai összekötő szövegeinek köszönhetően az amerikai közönség is alaposabb betekintést nyerhet a magyar népzenébe.
– Mit gondolsz az „amerikai álomról” így lassan egy évtized kintlét után? Tényleg lehet a semmiből karriert építeni, ha valaki elég kitartó?
– Lehet, de szerintem nincs amerikai álom. Kitartás, szorgalom, céltudatosság, pénz, alázat és nagyon sok szerencse kérdése, hogy elérd a céljaidat, bárhol is élsz a világban.
– Hogy telik egy átlagos napod? Mennyire más az ottani bürokrácia, mindennapi ügyintézés, ilyesmi?
– Egy zenei szoftverfejlesztőnek dolgozom lassan hat éve magánvállalkozóként, ami egy álommunka. Főként otthonról dolgozom, heti néhány alkalommal találkozom csak a főnökömmel, aki egyébként szintén zenész, így nagyon flexibilis. Hol ő turnézik, hol én, és a munkából adódóan mindketten tudunk turné közben is dolgozni.
Eddigi tapasztalataim szerint az ügyintézés Magyarországon, illetve bárhol Európában sokkal rendezettebb és gördülékenyebb, mint itt. A legnagyobb kihívás számomra az itteni egészségügyi rendszer megértése, illetve elfogadása.
Egy hétköznapi példa: a bőrgyógyász, aki 150 dollárt kért a magánrendelésén, felírt receptre egy kenőcsöt, ami 600 dollár. Édesapám elment otthon a patikába, és az ugyanazon hatóanyagokból álló krémet 300 forintért megvette.
Ezt sem elfogadni, sem megérteni nem tudom. Hasonlóan érthetetlen a megfizethetetlen oktatási rendszer is.
– Mennyire érzed kereknek az életedet most? Mi hiányzik a legjobban Magyarországról?
– Nagyon sokat tanultam magamról. A barátok, a család, az utcák, az emlékek. Itt nem tudják, kicsoda Pom Pom, nem lehet egy jó kis LGT dalt énekelni a barátaimmal autókázás közben, hacsak nem magyarok. (mosolyog)
– Tervezed, hogy valamikor hazaköltözöl?
– Igazából kétlaki életet próbálunk fenntartani Budapest és New York között. Mindkét helynek megvan a maga varázsa, és jelenleg jól kiegészítik egymást az életünkben.
Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu
