Az Aradi Vértanúk életrajza:
Az aradi vértanúk azok a magyar honvédtisztek voltak, akiket a szabadságharc leverése után az 1848–49-es szabadságharcban játszott szerepük miatt Aradon végeztek ki. Bár az Aradon kivégzett honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztet nevezi így, gyakran használva a tizenhárom aradi vértanú, illetve az aradi tizenhármak elnevezést is.
Mindegyik aradi vértanú a szabadságharc kezdetén aktív vagy kilépett császári és királyi tiszt volt, a szabadságharc végén a honvédseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rendfokozatot viselt. Lázár Vilmos ezredest azért sorolták a tábornokokhoz, mert a szabadságharc végén önálló seregtestet irányított. Egyébként egyikük tábornoki rendfokozatát sem ismerték el hivatalosan az osztrákok. A vértanúk között Kiss Ernő honvéd altábornagy volt a rangidős, aki korábban cs. és kir. ezredes volt, a többiek a közös hadseregben ennél alacsonyabb tiszti rendfokozatokat viseltek.
Kossuth Lajos 1890-ben, az egyetlen fonográfon is rögzített beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte.
Ugyanezen a napon végezték ki Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost.
„…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol. ” – Ferenc József utasítása Haynau számára
Az aradi vértanúk:
– Knezić Károly
– Nagysándor József
– Damjanich János
– Aulich Lajos
– Lahner György
– Poeltenberg Ernő
– Leiningen-Westerburg Károly *
– Török Ignác
– Vécsey Károly
– Kiss Ernő
– Schweidel József
– Dessewffy Arisztid
– Lázár Vilmos
Leiningen-Westerburg Károly
Élete-vértanúsága
Hessen nagyhercegségben született, olyan család gyermekeként, amelynek több tagja is katonaként szolgált, így szinte természetes, hogy testvéreivel, Lajossal (1807-1864)[2], Viktorral (1821-1880) és Györggyel (1815-1850)[3] együtt a császári hadsereg szolgálatába állt. Édesapja Frigyes, Leiningen-Westerburg hercege (1761-1839), édesanyja Eleonore Maria Breitwieser volt.
1844-ben nősült, felesége, Sissányi Erzsébet révén magyarországi (törökbecsei) nagybirtokos lett. 1848 őszén Temesvárra rendelték ezredének törzskarával együtt, ahol is önként jelentkezett a szerbek ellen vívott hadjáratba. 1848 decemberében őrnagyi, 1849 márciusában alezredesi, áprilisban ezredesi ranggal tüntették ki. A tavaszi hadjáratban további érdemeket szerzett, amik elismeréséül július 1-jén tábornokká léptették elő. Július 2-án kiverte Benedek Lajost Szőnyből. Július 28-án gesztelyi győzelme.Görgey Artúr jó barátja volt.
A kivégzése előtti utolsó perceiben a becsületét ért támadásokat verte vissza: „Csak most, későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felülem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna, nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt az Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.” Kötél általi halálra ítélték, tizedikként végezték ki (hatodik volt a kötél által kivégzettek sorában).
Családja
Felesége, törökbecsei Sissányi Erzsébet (meghalt: 1898. november 2 aki két gyermeket szült neki:
Erzsébet „Liza” Viktória Konstancia Friderika Eleonóra (1844.-1913. január), aki William Barwell angol tábornok felesége lett, s kitől Lilien († 1894.), Henriett és Richard nevű gyermeke született.
Ármin (Hermann Casimir) (1848. július 11.-1900. december). A magyar királyi honvédségben szolgált, de egészségügyi okok miatt századosi ranggal nyugdíjazták. Ezek után Titelen dolgozott, miniszteri biztosként a a Tisza-Duna belvizszabályozó-társulatnál. Kiadta édesapja naplóját és levelezését, melyeket Marczali Henrik rendezett sajtó alá. 1903. január 2-án helyezték örök nyugalomra Titelen
Az özvegy Leiningenné 1854-ben újra férjhez ment. Második férjétől, Bethlen Józseftől négy gyermeke született (István, Béla, Miklós, Anna).
1911-ben Törökbecsén állították fel a hős vértanú szobrát, melyet Radnai Béla készített.
