Az Aradi Vértanúk életrajza:
Az aradi vértanúk azok a magyar honvédtisztek voltak, akiket a szabadságharc leverése után az 1848–49-es szabadságharcban játszott szerepük miatt Aradon végeztek ki. Bár az Aradon kivégzett honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztet nevezi így, gyakran használva a tizenhárom aradi vértanú, illetve az aradi tizenhármak elnevezést is.
Mindegyik aradi vértanú a szabadságharc kezdetén aktív vagy kilépett császári és királyi tiszt volt, a szabadságharc végén a honvédseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rendfokozatot viselt. Lázár Vilmos ezredest azért sorolták a tábornokokhoz, mert a szabadságharc végén önálló seregtestet irányított. Egyébként egyikük tábornoki rendfokozatát sem ismerték el hivatalosan az osztrákok. A vértanúk között Kiss Ernő honvéd altábornagy volt a rangidős, aki korábban cs. és kir. ezredes volt, a többiek a közös hadseregben ennél alacsonyabb tiszti rendfokozatokat viseltek.
Kossuth Lajos 1890-ben, az egyetlen fonográfon is rögzített beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte.
Ugyanezen a napon végezték ki Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost.
„…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol. ” – Ferenc József utasítása Haynau számára
Az aradi vértanúk:
– Knezić Károly
– Nagysándor József
– Damjanich János
– Aulich Lajos
– Lahner György
– Poeltenberg Ernő
– Leiningen-Westerburg Károly
– Török Ignác
– Vécsey Károly
– Kiss Ernő
– Schweidel József
– Dessewffy Arisztid *
– Lázár Vilmos
Dessewffy Arisztid
Cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid (Csákány, 1802. július 2. – Arad, 1849. október 6.) honvéd vezérőrnagy, az aradi vértanúk egyike.
Élete
Az Abaúj vármegyei Csákányban született jómódú, magyar, evangélikus család tagjaként. Tanulmányait a kassai és az eperjesi gimnáziumban végezte. 18 éves korában jelentkezett a császári hadsereg 5. (Radetzky) huszárezredébe kadétnek. A napóleoni háborúkat követő hosszú békeidőszak alatt az 5. tüzérezred aknász karánál és az 5. huszárezredben szolgált. Azonban ez nem kedvezett katonai karrierjének, ezért 1839-ben kapitányi rangban nyugdíjaztatta magát, megnősült, és Eperjesen gazdálkodásba fogott. Gyermekei és felesége még a forradalom kitörése előtt meghaltak.
Az 1848-as forradalom kitörése után ismét szolgálatba lépett, szeptember 22-étől nemzetőr őrnagyként részt vett a Sáros vármegyei nemzetőrség szervezésében. November 26-án alezredessé és a felső-tiszai hadtest dandárparancsnokává nevezték ki.
Részt vett a december 11-ei budaméri ütközetben. Az 1849. január 4-ei kassai ütközetben az ő vitézségének és az általa vezetett hadosztály kitartásának volt köszönhető, hogy a Mészáros vezette hadtest nem szenvedett még nagyobb veszteségeket Schlik tábornoktól. Klapka György parancsnoksága alatt részt vett a felső-tiszai hadtest újjászervezésében, majd dandárával kiválóan szerepelt a Schlik-hadtest elleni Tisza mentén vívott győztes ütközetekben. Február 14-én ezredessé léptették elő. Február 18-án Kompoltnál két huszárosztály élén szétvert egy császári vértes különítményt. Kitüntette magát a kápolnai csatában, majd a tavaszi hadjárat ütközeteiben, ezért április 18-án megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát, majd április 30-án az I. hadtest lovashadosztályának parancsnokává nevezték ki. Hadtestével jelen volt Buda ostrománál. Június 2-án átvette a IX. hadtest parancsnokságát, egyben megkapta vezérőrnagyi kinevezését.
Július 5-én másodszor is megnősült, Szinnyei Merse Emmát vette feleségül. Július elejétől a felső-magyarországi hadsereg lovassági főparancsnokaként feladatul kapta az orosz sereg előrenyomulásának akadályozását. A lovasság élén kiválóan szerepelt a július 20-ai turai ütközetben. A Szeged környékén összpontosított magyar főerők lovassági főparancsnoka, majd augusztustól ismét a IX. hadtest parancsnoka lett. Részt vett az augusztus 5-ei szőregi, majd az augusztus 9-ei temesvári csatában. Augusztus 16-án átadta a hadtest parancsnokságát Lázár Vilmos ezredesnek.
Lehetősége lett volna Törökországba menekülni, de volt bajtársa, Franz von Liechtenstein herceg altábornagy biztatására augusztus 19-én Karánsebes mellett a császári csapatok előtt letette a fegyvert. Liechtenstein tábornok utóbb valóban közben is járt bajtársa érdekében, de eredménytelenül: az aradi hadbíróság Dessewffy Arisztidet kötél általi halálra ítélte. Mivel császári csapatok előtt tette le a fegyvert, ítéletét Haynau később „kegyelemből” golyó általi halálra változtatta. A golyó által kivégzettek négyes csoportjában másodikként lépett a kivégző osztag elé.
A kivégzetteket az aradi vár árkában földelték el. Holttestét családja később titokban felkutatta és kicsempésztette a várból. A vértanú tábornok teste 1850 óta családjának margonyai birtokán nyugszik.
Dessewffy Arisztid a Magyar Életrajzi Lexikonban
Dessewffy Arisztid (Csákány, 1802. jún. ? – Arad, 1849. okt. 6.): honvéd tábornok, aradi vértanú. Középbirtokos nemes, 1839-ig a császári hadseregben szolgált. 1848-ban belépett a Sáros vm.-i nemzetőrségbe, hamarosan alezredes, majd ezredes lett. 1849. febr.-ban Kompoltnál szétverte Colloredo seregét, majd jelentős része volt a sikeres tarcali csatában. 1849. jún. 1-én tábornoki kinevezést kapott. A temesvári csata után hadosztályát török földre akarta átvezetni, de Karánsebesnél Liechtenstein osztrák altábornagy rábeszélésére letette a fegyvert. Az osztrák vérbíróság kötél általi halálra ítélte, amit kegyelem útján főbelövésre változtattak. – Irod. Hamvay Ödön: Az aradi tizenhárom (Bp., 1899).
