Az Aradi Vértanúk életrajza:

Az aradi vértanúk azok a magyar honvédtisztek voltak, akiket a szabadságharc leverése után az 1848–49-es szabadságharcban játszott szerepük miatt Aradon végeztek ki. Bár az Aradon kivégzett honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztet nevezi így, gyakran használva a tizenhárom aradi vértanú, illetve az aradi tizenhármak elnevezést is.

Mindegyik aradi vértanú a szabadságharc kezdetén aktív vagy kilépett császári és királyi tiszt volt, a szabadságharc végén a honvédseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rendfokozatot viselt. Lázár Vilmos ezredest azért sorolták a tábornokokhoz, mert a szabadságharc végén önálló seregtestet irányított. Egyébként egyikük tábornoki rendfokozatát sem ismerték el hivatalosan az osztrákok. A vértanúk között Kiss Ernő honvéd altábornagy volt a rangidős, aki korábban cs. és kir. ezredes volt, a többiek a közös hadseregben ennél alacsonyabb tiszti rendfokozatokat viseltek.

Kossuth Lajos 1890-ben, az egyetlen fonográfon is rögzített beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte.

Ugyanezen a napon végezték ki Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost.

„…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol. ” – Ferenc József utasítása Haynau számára

Az aradi vértanúk:

– Knezić Károly
– Nagysándor József
– Damjanich János *
– Aulich Lajos
– Lahner György
– Poeltenberg Ernő
– Leiningen-Westerburg Károly
– Török Ignác
– Vécsey Károly
– Kiss Ernő
– Schweidel József
– Dessewffy Arisztid
– Lázár Vilmos

Damjanich János

Damjanich János (Jovan Damjanić, Staza (ma Horvátország), 1804. december 8. – Arad, 1849. október 6.) honvéd vezérőrnagy,az aradi vértanúk egyike. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legkiválóbb magyar tábornoka lett a cs. kir. hadsereg e szerb származású katonája; vezetett zászlóaljat, és hadsereget is. A szabadságharc számos szép győzelme köthető a nevéhez, gyakran reménytelen helyzetből is tudott fordítani, és ezt alig árnyékolja be, hogy időnként megbetegedett, a nyári hadjárat előtt balesetet szenvedett (eltörte a lábát), és szakértelme ilyenkor kritikusan hiányzott a tisztikarból.

Kötél általi halálra ítélték, és az aradi várban 1849. október 6-án kivégezték. Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt, legendássá vált végső szavai: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!” (Feleségével, Csernovics Emíliával, az aradi főbíró lányával 1847-ben házasodott össze.)

Soha nem szenvedett vereséget a harcmezőn, minden ütközetet és csatát megnyert.

Katonai pályája 1848-ig

Szerb nemzetiségű, vagyontalan családból származott, apja katonatiszt volt a császári-királyi seregben. Ő is katonapályára állt, a temesvári katonaiskolában végzett. 1820-tól hadapród, 1848 áprilisától már főszázados a 61. gyalogezredben Temesváron, itt azonban összeveszik felettesével, Haynau altábornaggyal, aki a magyarokat és Kossuthot szidalmazta, ezért Itáliába vezénylik egy gránátosszázad parancsnokaként. Hamarosan azonban visszakérette magát Magyarországra, és június 20-ától már őrnagyi rangban vett részt a híres fehértollas szegedi 3. honvédzászlóalj felállításában és kiképzésében. Kiváló parancsnok volt, katonái rajongva szerették, zászlóalja – a „fehértollasok” – a szabadságharc egyik leghősiesebb egysége lett.

A bánsági harcokban (1848. október–1849. január)

Kiemelkedő tulajdonságainak köszönhetően Damjanich gyorsan haladt a katonai ranglétrán.

Honvédzászlóaljával a tűzkeresztségen a július 14-i Szenttamás körüli harcokban esett át. A város augusztus 19-i ostromakor vezető szerepet játszotta támadásban. Az október 13-ai szerb ellentámadás három fő célpontja (Óbecse, Törökbecse, Nagykikinda) közül a törökbecsei védőket segítette ki egy 400 fős segélyerővel, mire azok fejvesztve menekültek. A szerb támadás október 14-éig tartott, ezen a napon Damjanichot alezredessé és dandárparancsnokká léptették elő.

A Bánságban a magyarok helyzete az október 12–14-i szerb támadás után nagyjából kedvezően alakult. A magyar csapatok számbeli és minőségbeli fölényét csak részben ellensúlyozta Arad és Temesvár erődjének császári oldalra állása. A magyarok a várak ostromához nem rendelkeztek a megfelelő eszközökkel, ezért elkezdték felszámolni a megerődített szerb táborokat. Az első ilyen akciót Damjanich vezette, november 9-én, amikor a Versec–Fehértemplom közti utat lezáró Lagersdorf/Temesőr melletti tábort támadta meg. Csapatait két oszlopban indította meg, amelyek szuronyrohammal bevették a tábort, míg a felmentő szerb csapatot Rózsa Sándor lovasai kergették el; még novemberben ezredessé, hadosztályparancsnokká léptették elő.

A következő összehangolt támadás december 10-én indult meg a szerbek ellen. Damjanich feladata az volt, hogy Versecről a szomszédos Bánáti Károlyfalvára vonuljon, és az ottani tábor elfoglalása után Alibunárra érve egyesül egy másik oszloppal. A haditerv szerint eztán Damjanich Iláncsán és Jarkovácon át Tomasevác ellen fordul, és a Temes túlpartján álló csapatokkal közösen indít támadást a tábor ellen. Damjanich ezúttal is kiválóan teljesítette feladatát: bevette Károlyfalvát és Alibunárt, majd csapatait Jarkovácon szállásoltatta be, mert biztos akart lenni abban, hogy a túlparti erők is megérkeznek Tomasevác elé. Éjszaka azonban a szerbek összegyűjtötték erőiket. Parancsnokuk, Stevan Šupljikac császári tábornok felismerte, hogy a magyarok célja a tomaseváci tábor két irányból történő megtámadása, ezért úgy döntött, hogy a Damjanich-féle hadoszlopot megsemmisíti. A jarkováci lakosság főleg borral látta el igen bőkezűen a honvédeket, mire Damjanich -visszatérve egy megbeszélésről, amit Kiss Ernővel folytatott a másnapi támadásról- megparancsolta, hogy a csapatok ne a házakban, hanem a szabadban, századosuk előtt táborozzanak le. Éjszakára megérkezett Šupljikac serege, amely kb. 10 000 főből és 20 lövegből állt. Damjanichnak ezzel szemben 23 gyalogszázada (alig 4 zászlóalj, kb. 4000 fő), 4 lovasszázada és legfeljebb 14-16 lövege volt. A támadás késő éjjel történt, 3 és fél 4 között. A szerb lakosság is fegyvert ragadott, és a házakból a honvédekre lőttek. A magyarok oldalán viszont három kiváló parancsnok: Damjanich, Leiningen-Westerburg Károly százados és Kiss Pál őrnagy harcolt, akik egy házban szálltak meg, majd a harc kezdetén csapataikhoz siettek. Az éjszakai öldöklő küzdelemben a magyarok maradtak felül, és reggelre a szerbek 350, a lakosság 150 főt veszítettek halottakban, a magyar veszteség 150 fő volt, ezek közül 30 halott. Kiss altábornagy elfoglalta a kiürített tomaseváci sáncokat, ezzel a támadás véget ért. Damjanichot december 20-án vezérőrnaggyá léptetik elő.

A III. hadtest élén (1849. január 9. – 1849. április 28.)

A bánsági hadtest élén

Rövid betegszabadság után, 1849. január 9-én tér vissza a szolgálatba, mint a bánsági hadtest (a későbbi III. hadtest) parancsnoka. A január 2-ai pancsovai vereség, és a főváros feladása után a magyarok délvidéki csapataikat a főhadszínérre akarták vezényelni. Damjanich 19-ére tűzte ki az indulást, be akarta várni a fehértemplomi helyőrséget és biztosította a magyar menekültek menetoszlopát, közben azonban a Stevan Knicanin vezette szerb csapatok megtámadták. Damjanich visszaverte a szerbeket, és ellentámadásba ment át, majdnem bekerítette az ellenséget, akiket csak egy zászlóalj beérkezése mentett meg. Damjanich eztán visszább vonta csapatait, és nagyjából nyugodtan elvonulhatott észak felé, ahol némi harc árán végre csatlakozhatott hozzá a fehértemplomi helyőrség és a lugosi nemzetőrök 2 százada. Damjanich egyesült hadoszlopa január 23-án érkezett Aradra. Itt összeveszett Gaál Miklóssal, mert azt hitte, egyesült csapataik rohammal bevehetik a várat, azonban a vár egyáltalán nem volt előkészítve a rohamra. Damjanich január 30-án egy hadosztálynyi erőt bölcs előrelátással Bem József segítségére küld Erdélybe, majd a tervek szerint Szolnokhoz vonul hadosztálynyira olvadt erőivel.

Márciusban

Szolnoknál csatlakozik hozzá Vécsey Károly hadosztálya, és március 5-én elsöprő győzelmet aratnak a Szolnokot védő Karger-dandár fölött, az ütközet dicsőségén azonban a két tábornok összeveszik, és Vécseynek kell mennie. Damjanichot ezen kívül kitüntetik a Katonai Érdemjel 2. fokozatával. A Tisza vonalára visszavonult magyar sereget ekkor hadtestekbe osztják; Damjanich hadteste a III. lesz. Ezt követően egy hónapos szünet következik a főhadszíntéren, Vetter Antal ugyan Damjanichot nevezi ki a közép-tiszai hadsereg élére, de az új beosztásban megfosztja hadseregparancsnoki rangjától, ezért Damjanich vele is összeveszik, Vetter betegszabadságra megy, és Görgei Artúr lesz az ideiglenes fővezér.

A tavaszi hadjáratban

Egy hónapos késéssel megkezdődik a dicsőséges tavaszi hadjárat a főhadszíntéren. (Damjanichot ekkoriban választják meg a szolnoki kerület országgyűlési képviselőjévé is) Április 4-én Tápióbicskénél Jellasics utóvéd dandáraitól Klapka György I. hadtestének csapatai megfutnak, de Damjanich beérkezik, és fordít.

Április 6-án, az isaszegi csatában Damjanich megtámadta Jellasics utóvéd dandárát az Királyerdő keleti szegélyén, mire az visszavonult, és több helyen felgyújtotta maga mögött a erdőt. Ezután Klapka támadott az erdő nyugati szélén, de a kezdeti sikerek után fellépő túlerő miatt nem nyert tért, és csapatait egy lovasroham is megtépázta, amelyek nem tudtak kijutni a sűrűből. Délután kettőkor Damjanich is megérkezik a csatatérre, és azonnal átlátja Klapka veszélyeztetett helyzetét; Knezich Károly ezredes egyik dandárát a Királyerdő északi kiszögelléséhez irányította. Egy másikat Kiss Pál alezredes vezetésével Klapka megsegítésére küldte.

Tüzérségét egy kopasz dombon állította fel, lovasságát pedig Isaszegtől keletre, a Királyerdő egyik hajlatában, ugyanekkor Aulich Lajos tábornokot is a csatatérre küldte a II. hadtesttel. Damjanich támadni akart, hogy Klapkát tehermentesítse. Mielőtt azonban Kiss dandára megérkezhetett volna, Klapka visszavonult. Damjanich ezután eddig elfoglalt állásának tartására szorítkozott. Amikor három óra tájban észrevette, hogy a Klapkát üldöző császári-királyi csapatok visszavonulnak az Isaszeg melletti magaslatokra, támadásba lendült, jobb oldalát azonban nem biztosította eléggé, mert azt hitte, hogy a VII. hadtest csapatai ellátják ezt a feladatot.

Aulich ugyan megkapta Damjanich üzenetét, de csak akkor mozdult, amikor az egyre erősödő ágyúdörgés hallatán Bayer József ezredes, a hadsereg vezérkari főnöke erre utasította. Damjanich támadása nem járt sikerrel, mert Windisch-Grätz felismerte, hogy Gödöllőnél nem kell tartania a VII. hadtest újabb támadásától, ezért Franz von Schlik egyik hadosztályát Isaszeg felé indította, s az oldalba kapta az Isaszeg ellen nyomuló Damjanichot. A magyar hadtestparancsnoknak vissza kellett vonulnia a Királyerdőbe, de megpróbálta megakadályozni, hogy a császári-királyi gyalogság is benyomuljon oda. Ekkor Görgei megérkezett a csatatérre, és rendezte a sorokat: Aulichot támadásra küldte, Klapka visszavonulását megállította, Damjanichot pedig kitartásra szólította fel.

Damjanich borúlátóan nyilatkozott: „Mit ér a Klapka előre nyomulása? Ha egy részeg honvéd megint szédülésről panaszkodik, ha egy másik megint fölrántja a tölténytokját, Klapka tüstént újra jajveszékelni kezd, hogy zászlóaljai holtra fáradtak, és nincs töltényük; azzal aztán megfordul, és engem megint cserbenhagy.” Aulich előre nyomulásának hírét azonban örömmel fogadta. Schlik hadosztálya közben egyre erőteljesebben rohamozta Damjanich csapatait. Amikor az Aulich által Damjanich segítségére küldött négy zászlóalj megérkezett, először inkább zavart keltett, az 56. zászlóalj ugyanis ellenségnek nézte a császári-királyi egyenruhát viselő 19. gyalogezred 3. zászlóalját, s lőni kezdte. A lövöldözésnek Görgei és Damjanich vetett véget. Damjanichnak immár tíz zászlóalja volt szemben Schlik öt zászlóaljával. A zászlóaljak kötelékei azonban annyira felbomlottak, hogy nem tudta őket rohamra sorakoztatni. Így csak a megtámadott állás védelmére szorítkozhatott. Tizenhét lovasszázadával ellensúlyoznia kellett a harmincnégy lovasszázadból álló ellenséges lovasságot és lövegei száma is feleakkora volt, mint Schlik ágyúié. A jobb szárnyon este 11 óráig változatlan maradt a két fél helyzete, Damjanich azonban mindvégig kitartott, és ezalatt Aulich és Klapka visszaűzték az ellenséget.

Április 10-én a fősereg Váchoz ért, ahol Christian Götz hadosztálya megpróbálta elállni az útját. Bobich bekerítő oszlopa eltévedt, Damjanich elunta a várakozást, és elsöpörte Götz csapatait, az utóvédet személyesen vezető Götz elesett a harcban, Görgey katonai tiszteletadással temettette el.

Nagysallónál Ludwig von Wohlgemuth IV. cs. kir. hadteste próbálta elállni a magyarok útját Komárom felé. Ezúttal azonban a magyar hadtestek időben megérkeztek a csatatérre, és Klapka is megállta a helyét – ezek együttes hatása egy óriási győzelem lett, a tavaszi hadjárat legnagyobb diadala.

Eztán az I. és III. hadtest bevonult Komáromba, egyesülve az őrséggel (VIII. hadtest) északról és a Csallóköz felől felszámolták az ostromzárat, a VII. hadtestet azonban Görgei a fősereg hátának biztosítására Wohlgemuth ellen rendelte. Az cs. kir. ostromhadtestet vezető Balthasar Simunich érzékelte az őt fenyegető veszélyt, és segítségért küldött az új fővezérhez, Ludwig Welden von Hartmannhoz.

A magyarok április 26-án kitörtek a Duna jobb partján lévő hídfőből, és ezzel kezdetét vette az első komáromi csata, amelyet Görgei és Kossuth is a szabadságharc legfontosabb csatájának nevezett. Hajnalban Knezić Károly a III. hadtest válogatott csapatainak (4000 fő) élén bevette a sáncokat, támadásba lendült ezzel egy időben az I. hadtest és a VIII. hadtest egy része is. Simunich minden ponton kénytelen volt visszavonulni, három dandárból álló hadtestét a teljes megsemmisülés fenyegette. Görgei reggel hatkor érkezett a csatatérre, újabb támadást rendelt el: ő maga a jobbszárnyat vezette az ácsi erdőben, Damjanich a középhadat irányította, Klapka a balszárnyon támadott. Simunich helyzete válságosra fordult, azonban ekkor beérkezett a fővárosból visszavonuló cs. kir. fősereg, és a csata irányítását Schlick vette át. Schlick visszaverte Klapkát, Damjanichot két tűz közé fogta, és a visszavonulásának iránya miatt Görgeinek sem hagyta, hogy a döntést kierőszakolja. Hiába érkezett a csatatérre a VII. hadtest lovassága, a helyzeten már nem tudott fordítani, már csak azért sem, mert a magyar tábori tüzérség lőszere elfogyott, néhány huszár a harcmezőn kergette vissza az ágyúgolyókat, hogy legyen mit visszalőni a feladóra. Görgei kora délután elrendelte a hajnalban elfoglalt sáncok közé való visszavonulást.

A tavaszi hadjárat után

Április 28-án ideiglenes hadügyminiszterré is kinevezték, azonban mikor kikocsizott csapatai megszemlélésére, még aznap eltört a lába, emiatt szolgálatképtelenné vált, a szabadságharc hadserege ezzel elveszítette egyik legtehetségesebb tábornokát. Július 11-étől az aradi vár főfelügyelője lett, július 27-étől várparancsnok. Augusztus 17-én a cári csapatok előtt kegyelemre tette le a fegyvert.

A megtorlás

Az utolsó harcoló magyar sereg[16] a Világos közelében levő szőlősi mezőn adta meg magát az orosz csapatoknak. Ez súlyos sértés volt a császári oldal számára. Ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete az lett volna, hogy az ellenük folytatott forradalom elbukott, így azonban az volt az üzenete a fegyverletételnek, hogy a két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben nem lehet tovább harcot folytatni. A másik ok az volt, hogy Haynau így nem tudta rögtönítélő bíróság elé állíttatni a katonákat, hanem maradt idő, míg a közigazgatás helyreállt. Ez volt a két fő oka annak, hogy az osztrákok a tábornokokat megillető lőpor és golyó általi halál helyett kötél általi halált írtak elő a magyar tábornokok részére, miután az oroszok – noha ígéretet tettek az ellenkezőjére – foglyaikat némi habozás után átadták számukra.

Felix Schwarzenberg miniszterelnök utasítására, Ferenc József jóváhagyásával hadbíróság elé állították, halálra ítélték, és kivégezték a 13 magyar parancsnokot. A hadbíróságot Karl Ernst törzshadbíró vezette. Az ítéleteket Julius Jakob von Haynau táborszernagyhoz, mint Magyarország teljhatalmú kormányzójához kellett felterjeszteni megerősítésre és aláírásra. Valamennyi tábornokot kötél általi halálra ítélték, annak ellenére, hogy például Dessewffynek szabad elvonulást ígértek a fegyverletétele előtt. Dessewffy, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József ítéletét Haynau „kegyelemből” golyó általi halálra változtatta. A 13-ak ítéletét október 6-án – szándékosan a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján – hajtották végre, és ezért ez a nap a magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának gyászünnepévé vált.

Az ítéletek kimondása, a kivégzések mikéntje és sorrendje részletes meggondolások alapján történt. A legtöbb bosszúságot Damjanich okozta a császáriaknak, ezért őt illette volna az utolsó hely, de Haynau személyes bosszúja ezt is felülírta, és így gróf Vécsey került az utolsó helyre, aki miután már nem volt kitől elbúcsúznia, Damjanich előtt letérdelve, kezet csókolt neki.

Lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor):

1. Lázár Vilmos, törzstiszt (ezredes),
2. Dessewffy Arisztid, tábornok,
3. Kiss Ernő, tábornok,
4. Schweidel József, tábornok,

Kötél általi halállal halt (reggel hat óra után):

5. Lovag Poeltenberg Ernő, tábornok,
6. Török Ignác, tábornok,
7. Lahner György, tábornok,
8. Knezić Károly, tábornok,
9. Nagysándor József, tábornok,
10. Gróf Leiningen-Westerburg Károly, tábornok,
11. Aulich Lajos, tábornok,
12. Damjanich János, tábornok,
13. Gróf Vécsey Károly, tábornok.
Damjanich imája, október 6 hajnalán:

Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél. Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Damjanich Emíliának vigasztalásul

A kivégzést követően a holttestet Csernovics Péter temesi főispán a hóhér lefizetésével szerezte meg, és saját birtokán temette el. Itt nyugodott 1974-ig, amikor is csontjai átkerültek az emlékoszlop kriptájába.

Családja

Felesége Csernovics Emília, Csernovics János Arad vármegye főszolgabírójának a lánya volt, kit három év jegyesség után 1847. augusztus 3-án vett feleségül. Férjét 60 évvel élte túl, özvegysége évei alatt a rászorulók segítésében és az asszonyképzésben keresett vigaszt. 1861 óta a Magyar Gazdasszonyok Egyesületének elnöke volt. 1909. november 30-án hunyt el.

Kortársak Damjanichról

„Az öregúrban volt valamelyes hiúság, szívesen vette, hogy ünneplik. Fényes tábornoki egyenruhában járt. A nép hőse lett, ámbár a nép józan eszével belátta, hogy csak vitéz vagdalkozó, és ha kedvence volt is, reményeit nem belé helyezte.” „Az öregúrral mindig volt egy konyhás szekér, és még a legrosszabb táborban is akadt jó gulyáshús és bor. Jó barátait odagyűjtötte a tűz köré, melyre mindig ő rakta a fát, mert szerinte ahhoz senki sem ért olyan jól, és jókedvével mindnyájunkat fölvidított.” „Damjanich tán nem nagy hadvezér, de egy nem túlságosan nagy harcvonalat hidegvérrel s kellő belátással tudott vezetni. Nagyobb stratégiai tervek fölülmúlták tehetségét.”(Leiningen-Westerburg Károly)

„Damjanich túlzásig kíméletlen, mondhatnám durva volt, midőn valaki ellen haragja fellobbant, de e homályos oldalát felejteté bátorsága s a katonák előtti nagy tekintélye.” „Magát forradalmi tábornoknak nevezé.” (Vukovics Sebő igazságügyminiszter)

„Barátainak tartott katonáival azok fáradalmait és szükségeit szívélyesen megosztá, úgy vígságaikban is szinte a pajtáskodásig részt vett, s becsét és tekintélyét mégis nemhogy veszté, sőt már athléta alakjánál fogva is – tudjuk, hogy a köznép képzeletében a király egy fejjel nagyobb a többinél! – imponált, s alatvalói irányában, barátságos viselete bizalmat gerjesztett, a miért tőlök atyjuknak, barátjuknak, tanácsadójuknak tartatott, tiszteltetett, s készek voltak érte a tűzbe ugrani.” (Mészáros Lázár)

„A hősök iskolamestere se Mészáros, se Klapka – hanem Damjanich volt.” (Karsa Ferenc hadnagy)

Damjanich Jánosné+ levele Hamvay Ödönnek+, a mek.oszk.hu írása

1903. december 18.

Tisztelt Hamvay úr!

Kérdéseire válaszolok. – 1848. április 4-én férjemnek szolgálati napja volt. Haynau, ki is felment a hivatalos helyiségbe, indulatosan kiabált, hogy: die Rebellen, die Hunde, Lumpen, Betyaren*, ily címeket adott a magyaroknak, férjem elibe állt, és kikérte, hogy ő mint magyar nem tűri, hogy jelenlétében ily neveket osztogasson. Mindezt nem tőle hallottam, mert ő soha katonai dolgokat velem nem közölt, azt mondta, hogy felesége vagyok, de nem katona-asszony. Hogy kapott-e indulási parancsot, nem tudom, mikor hazajött egy órakor, elmondta, hogy kellemetlen szóváltása volt Haynauval, mivégett ő megparancsolta, hogy ő hat órakor elutazzon Olaszországba, ahol ezrede az ellenség előtt áll. Ha ideje lesz, és engem felkeres, megmutatom a levelek dátumát.

Férjem 1804-ben született, tizenhat éves korában ment katonának, nem akart tanulni – akkor nem volt katonaiskola-, mindjárt besorozták. Ez volt az ő elementuma, egész fiatalkorát Olaszországban töltötte, az utolsó években gránátos volt.

Mészáros+ miniszter hívta őt vissza június hóban, és megbízta őt a 3. honvédzászlóalj felállításával. Nagysarlói győztes csata után, áprilisban, Komáromban parancsot kapott, hogy utazzon Szegedre katonaságot szervezni*. Búcsúzni a tábornokhoz hajtott a várba, visszajövet a lovak megbokrosodtak, a sáncnak rohantak, ekkor kiugrott a kocsiból, jobb lába a küllő közé csúszott, s bokában eltörött. A lovak lefordultak, a lovaknak és a kocsisnak nem lett bajuk. Azonnal értem küldött egy rokon katonatisztet Gyulára. Mellette voltam, míg nem lett rab. Utolsó percig ágyban fekvő volt, csak október 6-án a vesztőhelyen tette a rövid utat a kocsiból a halálba.

Csak egyszer, szeptember 27-én engedték meg, hogy bemehessek őt meglátogatni, nyugodt volt, és előkészített az ő halálára. „Ha megkegyelmeznek a többieknek – mondta –, de nekem nem.” Szeptember 5-én* egy katona tizenegy órakor jelentette, hogy feljebbvalója üzeni, hogy azonnal menjek a várba, férjemhez. Jó jelnek véltem, örömmel mentem azonnal. Midőn beléptem a börtönbe, csodálkozva láttam egy katona őrt a szoba közepén állni. „Mi ez?” – kérdém. „Siralomházba jöttél, holnap kivégeznek.” Lerogytam ágya előtt, alig tudtam magamhoz jönni. Rövid idő múlva figyelmeztetett, hogy válnunk kell; az rettenetes volt! Utolsó percben kért, ígérjem meg, hogy másnap, 6-án, szobámat nem hagyom el. A küszöbre érve felkiáltott: „Emil!” Visszanéztem; könnytelt szeme éles kétségbeesés kifejezésével nézett. Visszafordultam feléje, szó nélkül intett kezével, hogy menjek. Kitántorogtam Láhner+ szobájáig, ott is a végbúcsú jelenetét láttam. Az apa búcsúzott feleségétől és ötéves gyermekétől. Láhnernéval+ kocsiba ültünk, Vécseynét+ nem ösmertem, nem volt velünk. 5-én éjjel írta férjem azt a szép imát, mit reggel egy katolikus lelkésznek átadva, kérte, hogy adja nekem át. És a nyakkendőjét mikor leoldotta nyakáról, azt is a lelkésznek átadva nekem küldte.

Szegény férjem borzasztóan szenvedett az ágyban. Testi fájdalma és lelki izgatottság gyötörték; már akkor a magyar sereg csillaga lefelé járt. Komáromból Pestre hozták, két hét múlva Aradra vittük hajón. Akkor már nagyon rosszra fordultak a viszonyok, s mint várparancsnokot bevitték az aradi várba. Görgey+ a fegyverletételi nap előtt felkereste őt*, és közölte, hogy már mást nem tehet, mint megadja magát, holnap Világoson a magyar sereg leteszi a fegyvert. Férjem csendes volt, délután egy tisztet a városba küldött, és kérette Görgeyt, hogy csak öt percre jöjjön a várba. A tiszt visszajött azon válasszal, hogy lehetetlen, mert már kocsira szállt Világosra. Férjem indulatosan felkiáltott, hogy talán megérezte, hogy a várt el nem hagyná. Éjjel Világosra küldött valakit Görgeyhez egy levéllel. Korán reggel visszajöttek a válasszal, azt nem közölte senkivel. Délután valakivel közölte szándékát, mert ő tehetetlen, az ágyhoz kötve nem tehette, hogy a várat légbe röpítteti. Ezt nekem is mondta, mily rémület! Este ablaka alatt hangosan mondták, hogy ők meghalni nem akarnak ilyen módon A vár átadása után jött egy osztrák tiszt, parancsra férjemet, mint fogolyt, Nagyváradra szállítani. Minden poggyászunkat Aradra küldtük egy rokonhoz, mit pár nap után az osztrákok elárvereztek, mint Kriegsbeutét*. Gyulára érkezve gróf Wenckheim Józseféknál+ voltunk szállásolva, két nap után ismét visszavitték férjemet Aradra, a várba, börtönbe. Én mindig vele voltam, mint ápolónője, de mikor Howiger+ várparancsnok a beteg foglyot a börtönbe kísérte, engem kidobott az előszobába. De őt megverte az Isten, pár hétre rá saját katonái robbantották fel lakását*, ő kirohant, és leszakadt a pincéig honnan halva hozták ki. Csak szeptember 27-én látogathattam meg férjemet.

Tisztelt Hamvay úr! Amennyire lehetett, emlékemben összeszedtem az adatokat, ha meglátogat, a levelek dátumát megmutatom, melyeket írt 1848. április, május és június hónapokban.

Szíves üdvözlettel tisztelője

özvegy Damjanichné+

Damjanich János életrajza angol nyelven

János Damjanich

János Damjanich (Serbian: Jovan Damjanić / Јован Дамјанић, December 8, 1804 – October 6, 1849) was a Hungarian general of Serb origin. He is considered a national hero in Hungary. He never lost on the battlefield.

Life

Damjanich was born in Lagerdorf (Serbian: Straža, Hungarian: Strázsa) in Banat, Kingdom of Hungary (today in Serbia) or in Staza in Banija (today in Croatia). He entered the army as an officer in the 61st regiment, and on the outbreak of the Hungarian Revolution of 1848 was promoted to be a major in the third Honvéd battalion at Szeged. Although an Orthodox Serb, he was from the beginning a devoted adherent of the Hungarian liberals.

His ability and valour at the battles of Alisbrunn (Serbian: Alibunar, Hungarian: Alibunár) and Lagerdorf in 1848 led to his promotion to colonel. In early 1849, he was appointed commander of the 3rd Army Corps in the middle Tisza, and quickly gained the reputation of being the bravest man in the Hungarian army.

In March 1849 he annihilated an Austrian brigade at Szolnok, which was perhaps his greatest exploit. He was elected deputy for Szolnok to the Diet of Hungary, but declined the honour. Damjanich played a leading role in the general advance upon the Hungarian capital of Buda under Artúr Görgey.

The engagements of Hort and Hatvan, along with the bloody battle of Isaszeg turned Damjanich into a national hero. At the ensuing review at Gödöllő, Lajos Kossuth expressed the sentiments of the whole nation when he doffed his hat as Damjanich’s battalions passed by.

Damjanich uncompromisingly supported the views of Kossuth, and was appointed commander of one of the three divisions which, under Görgey, entered Vác in April 1849. His fame reached its height when, on April 19, he won the battle of Nagysalló, which led to the relief of the fortress of Komárom.

At this juncture Damjanich broke his leg, an accident which prevented him from taking part in field operations at the most critical period of the war, when the Hungarians had to abandon the capital for the second time. He recovered sufficiently, however, to accept the post of commandant of the fortress of Arad.

After the Surrender at Világos (now Şiria, Romania), Damjanich, on being summoned to surrender, declared he would give up the fortress to a single company of Cossacks, but would defend it to the last drop of his blood against the whole Austrian army. He accordingly surrendered to the Russian general Dmitry Buturlin, by whom he was handed over to the Austrians, and he became one of the 13 Martyrs of Arad on October 6, 1849. He was last in line to be executed, where he said his famous last words: I believed I would be the last, because I was always the first in battle. My poor Emily! Long live Hungary!

Controversy

Damjanich is a controversial historical figure. Hungarians consider Damjanich a national hero who led the Hungarian revolutionary army against the Habsburg Monarchy, while Serbs consider him a national traitor, who despite the fact that he was ethnic Serb by origin, fought on the Hungarian side against his own people, i.e. against the Vojvodinian Serb army that was on the side of the Habsburgs during the revolution. Therefore, the Serbs gave him a nickname „ljuta guja, srpski izdajica” („furious snake, Serbian traitor”). The following quote is allegedly accredited to him, „Serbs shouldn’t exist; I won’t be still until the last Serb on this earth is dead and once that is done, I shall kill myself.”

Damjanich János életrajza születési nyelvén, szerb nyelven

Јован Дамјанић

Јован Дамјанић (мађ. Damjanics János; Стража или Стаза, 8. децембар 1804 — Арад, 6. октобар 1849) је био српски граничарски официр у Аустријском царству и генерал мађарске војске током Мађарске револуције 1848. Мађари га сматрају својим националним херојем а Срби националним издајником.

Биографија

Дамјанић је рођен у месту Стража поред Вршца у Банату (тадашњој Војној крајини) или у месту Стаза[1] на Банији. У армију је ступио као официр 61. пешадијске регименте и избијањем револуције 1848. године је унапређен у чин мајора у трећој сегединској регименти (Honvédség). Иако је био православни Србин, био је веома привржен идејама мађарских револуционара и реформиста.

Револуција

Способност и храброст у борбама код Алибунара и Страже у револуцији из 1848. године су га довеле до унапређења у чин пуковника. Почетком 1849. године је постављен за команданта 3. мађарске армије и веома је брзо достигао репутацију најхрабријег у мађарској армији.

У марту 1849. године је уништио непријатељску бригаду у бици код Солнока, што је био његов највећи успех. После овог успеха је био изабран за члана мађарског националног савета, али је одбио ту част. Такође је одиграо главну улогу у напредовању мађарских револуционарних снага ка Будимпешти под вођством Артура Гергеља (Artúr Görgei).

Дамјанићева храброст и учешће у борбама код Хорта и Хатвана, такође и у крвавој бици код Ишасега су га претвориле у националног хероја. Ово му је потврдио Лајош Кошут лично, када му је у месту Геделеу (Gödöllő) пред читавим батаљоном предао свој шешир.

Дамјанић је бескомпромисно подржавао идеје Лајоша Кошута, и био је командант једне од три дивизија које су под командом Гергеља, у априлу 1849. године, ослободиле Вац. Свој врхунац у војној каријери је доживео када је победио у бици код места Нађшало (Nagysalló), које је довело до ослобођења тврђаве Коморан (Komárom).

Током ових борби десила му се незгода где је поломио ногу и то га је спречило да учествује у преломним биткама револуционарног рата, када су мађарске снаге биле принуђене по други пут да се повуку из главног града. После опоравка, прихватио је команду над мађарским снагама код Арадске тврђаве.

После битке код места Вилагош (Világos) и катастрофалног пораза предао се руским снагама. Од тада је постала позната његова изјава да ће тврђаву предати једној јединој чети Козака, али да ће је бранити до последње капи крви против Аустријске царске армије. Предао се руском генералу Димитрију Бутурлину, који га је после предао Аустријанцима који су га 6. октобра 1849. године обесили у Араду.

Контроверза

Дамјанић је контроверзна историјска фигура. Мађари га сматрају националним херојем, дају имена улицама по њему, за њих је био један од 13 поштованих револуционарних вођа заједно са Кошутом и Гергељом и човек који се борио за нове револуционарне идеје. За Војвођанске Србе, пошто је био Србин пореклом, је био издајица, јер је предводио мађарске снаге против Срба који су се борили за Српску Војводину против које су били Мађари, a на страни Хабзбурговаца, који су обећавали потврду статуса Српске Војводине. Тада је и добио надимак Љута гуја, српски издајица. Приписује му се да је једном приликом изјавио „како ће убијати Србе док и последњег не буде убио, а онда ће убити и себе, јер ниједан Србин не треба да живи на кугли земаљској“.