Egy mai űrrepülőgéphez képest talán kezdetlegesnek látszanak az Apollo-program műszaki eszközei. A Saturn-V óriásrakéta repülésirányító komputerének teljesítménye akkora volt, mint egy mai zsebszámológépé. Ám 1969-ben az Apollo-11 űrhajó a legmodernebb technikai színvonalat képviselte.
Az Apollo-programot az amerikai NASA 1961-ben indította. Az első emberes repülést 1968-ban hajtották végre (Apollo-7). Összesen 11 repülésre került sor, ebből 7 szállt le a Hold felszínére. Az Apolló Holdra-szállási programjaihoz két külön űrhajó kellett, az egyesített parancsnoki és műszaki egység, valamint a fel- és leszállóegység, azaz a holdkomp. A háromtagú személyzet az utazás legnagyobb részében az űrhajóban tartózkodott, a repülésirányító rendszer pedig közvetlenül alattuk, a műszaki egységben kapott helyet. A holdkomp segítségével ereszkedtek le, majd annak felsőrészével tértek vissza az anyaűrhajóhoz. Az űrhajót a Saturn-V rakéta állította Föld körüli, majd a Hold felé vezető pályára.
A Saturn-V
Az Apollo-program sztárja azonban alighanem a Saturn-V óriásrakéta volt, amelyet egyenesen az ember Holdra juttatásának céljára fejlesztettek ki, és egészen 1987-ig – a szovjet Enyergija rakéta kipróbálásáig -a világ legnagyobb teljesítményű hordozórakétája maradt. Műszaki adatai még ma is lenyűgözőek: 110 m magas volt, indításkor 2700 tonnát nyomott, és 34 millió newton tolóerőt fejtett ki. Az első fokozat öt darab F-1-es hajtóműve 8000 liter/s folyékony oxigén és kerozin hajtóanyag keveréket emésztette fel. Az S-IC fokozat 2 perc 40 másodpercig működött, és 67 km magasra röpítette az Apollót. Mire a start után 9 perc 10 másodperccel a második (S—II) fokozat is levált, az Apolló már 186 km-re emelkedett. A harmadik (S-IVB) fokozat kettős feladatot látott cl: először az indítás után 11 perc 40 másodperccel várakozópályára juttatta, majd újra begyújtva 40 300 km/ó sebességgel a Hold felé indította az Apollót. Az S-IVB csúcsrészébe rejtett holdkompot az anyaűrhajó, miután megfordult, magához kapcsolta, és a két űreszköz együtt tette meg a háromnapos utat a Holdig. Az üres S-IVB pedig levált.
Az őregységek
Az Apolló űrhajósai majdnem az egész utazás alatt a 3,65 m magas és ugyanilyen átmérőjű parancsnoki kabinban laktak. A mögötte lévő 7,49 m hosszú műszaki egység biztosította az áramot, az űrhajósok életfeltételeit, a kapcsolattartást a Földdel és a meghajtást. Csaknem 100 000 newtontolóerejű hajtóműve juttatta Hold körüli pályára az Apollót, majd a sikeres Holdra-szállást követő újbóli begyújtásakor ez küldte vissza a Föld felé. A nyurga leszállólábakkal együtt körülbelül 7 m magas, pókforma holdkomp két részből állt. Az alsó leszálló fokozatban kapott helyet az a hajtómű, amelynek segítségével a holdfelszínhez közeledő űrhajósok az utolsó pillanatban helikopterszerűen lebegve keresték meg az alkalmas leszállóhelyet, és ütközésmentesen leereszkedtek.
A 3,5 m magas, 4 m széles kabinból kilencfokú létrán másztak le a talajszintre, illetve onnan vissza. A felderítő munka után következett a legkényesebb pillanat. Begyújtották a felszálló fokozat hajtóművét, és a leszálló fokozatról mint kilövőállványról tértek vissza a Hold körüli pályára, hogy találkozzanak és összekapcsolódjanak az anyaűrhajóval.
Az utazás végén a 40 300 km/ó sebességgel a légkörbe csapódó, magányos parancsnoki kabint hőpajzs védte a perzselő forróságtól, majd a kabin három emberrel és nagy mennyiségű holdkőzettel a fedélzetén a Csendes-óceánba csobbant. Az indításkor 110 méteres monstrumból mindössze a 3,65 méteres űrkabin érkezett vissza, de többé ezt sem használták. Ma múzeumi tárgy.
Forrás: delina; Kép: Google, illusztráció;
Korrektúra: www.hirmagazin.eu
