Az eutanáziához való jogról szóló perében elutasító döntés született uniós szinten, de mindannyiunknak hagy feladatot az, amit utolsó hónapjaiban megmutatott életéből.
Karsai Dániel nevét 2023 ősze előtt csak azok ismerték igazán, akik jártasak a jog világában. A Magyarország 100 legjobb ügyvédje közé is beválasztott jogi szakember saját szakmájában aratott sikereit követően akkor került egy ország érdeklődésének középpontjába, amikor bejelentette: ALS-betegségben szenved, és perbe fogja Magyarországot azért, mert nem teremti meg a hasonló, gyógyíthatatlan állapotú, szenvedéseket átélő betegek számára az eutanázia lehetőségét – írt erről a szomorú témáról Kálmán Szonja, a Dívány.hu újságírója.
Az otthon ápolás nehézségeire is rámutatott
Miközben kicsit sem privát harcát folytatta az ügyért – melyről már a kezdetektől elmondta, esélyes, hogy neki már elvi lehetőséget sem biztosít, mivel nem éri meg a per lezárultát –, Karsai Dániel végrehajtott még egy nagyon fontos küldetést.
Pontos statisztika nem létezik arról, ma hány magyar otthonban ápolnak magatehetetlen betegeket, súlyosan sérült kisgyermekeket, balesetben vagy betegség miatt véglegesen megváltozott életminőségű felnőtteket, nagybeteg vagy éppen életkoruk miatt akár napi huszonnégy órás felügyeletre szoruló időseket.
De ritka az olyan ember, aki nem ismer senkit, sőt, nem is hallott olyanról közvetlen környezetében, aki ebben érintett lenne. A Díványon mi is bemutattunk már olyan embereket és olyan szülőket, akiknek mindennapjai gondozásban telnek. Az ő mindennapjaik valósága azonban sokak számára láthatatlan – ideértve az utca emberét és a törvények alkotóit.
Karsai Dániel harcának magasztos és hősies oldalát mutatja az, ahogyan mindkét oldal, a beteg és az ápoló mindennapjait a közösségi médiákon egyaránt bemutatta. Az ő ügyének hála láthattuk azt az első perctől sziszifuszi küzdelmet, amellyel egy gyógyíthatatlan beteg legalább állapota romlásának lassítására fizioterápiás foglalkozásokon kínlódik, hogy valahogy felálljon – miután pár éve legyalogolta a Kéktúrát, barna övet szerzett dzsúdzsucuból és ötezer méteres hegyeket mászott meg. Beengedett mindannyiunkat a betegszobájába akkor is, amikor a szavakat alig tudta már formálni, és akkor is, amikor leginkább csak bólintásra volt képes. Megmutatta az aprónak egy percig sem nevezhető harcot, amellyel az utolsó percig igyekezett kicselezni betegségét, újabb meg újabb módszerekkel kommunikálva.
Szenvedésének bemutatása egy percig sem volt céltalan
Láthattuk, hallhattuk azt is, mennyi gondoskodásra, ápolásra, odafigyelésre van szüksége. Testvére nemcsak azt vállalata, hogy halálának esetén továbbviszi ügyét Strasbourgban, de azt is, hogy helyette ír bejegyzéseket, helyette vállal interjúkat – róla, érte –, és ezekben megosztotta mindazt, ami az otthoni betegápolásban mindennapos harcot jelent. Nemcsak az ALS-betegek, de a daganatos betegek, a mozgásszervi betegek, a demenciában érintettek, a neurológiai betegségekkel küzdők életének utolsó szakasza is ebben a napi harcban telik.