Egy éve állította színre Herczeg Ferenc Bizánc című darabját az Újszínházban. Rendezése, illetve a múlt század elején elkészült színmű olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek Euróba jövője szempontjából ma ismét sorsfordítóan aktuálisak.
A Jászai-díjas Nagy Viktor huszonkilenc évesen, a Zeneművészeti Főiskola elvégzése után jelentkezett a Színművészeti Egyetemre. Nem sokkal diplomája megszerzése után, a kilencvenes évek legelején felkérték a Magyar Állami Operaház főrendezőjének. Három év után lemondott, amikor (az MSZP-SZDSZ kormány megjelenésével) megelégelte a politikai támadásokat. Ugyanakkor azt mondja, az ifjan rásütött (jobboldali) politikai bélyeg ellenére máig ragaszkodik művészi szuverenitásához. Miközben azt is tudja: a színházcsinálónak azzal együtt is késznek kell lennie a kompromisszumokra.
Életrajza szerint képzett kürtös. Hogyan talált hangszerére?
A zenei általánosban zongorázni kezdtem, de lusta voltam a gyakorláshoz, pláne miután kiderült: apait-anyait beleadva nem lenne belőlem második Kocsis Zoltán. Akkor átpártoltam a rézfúvósokra, ami jobban feküdt.
Zenész családba született?
Édesapám női-férfi szabó volt. Édesanyám anyakönyvvezető, ám ugyancsak tanult zongorázni, és szerette volna, ha én is képzem magam. A dombóvári zeneiskola után bekerültem a pécsi művészeti szakközépiskolába, majd a helyi Zeneművészeti Főiskolára.
Tagja lettem a Pécsi Filharmonikusoknak is, a velük töltött tizenöt év alatt végigjátszottam a zeneirodalmat, ami nagy iskola volt. Már zenekari tagként olyan karmesterekkel találkozhattam, mint Lamberto Gardelli, Jurij Szimonov, Erdélyi Miklós, Medveczky Ádám – akik később komoly szerepet játszottak az életemben, amikor az Operaház rendezője lettem.
Miként indult el a színház felé?
Az irodalom irányából közelítettem: középiskolásként író-drámaíró akartam lenni, különböző folyóiratokhoz küldözgettem az írásaimat, illetve a saját rendezésemben elő is adtunk néhányat az iskolában. Így kerültem kapcsolatba az amatőrmozgalommal, amely akkoriban, a hetvenes évek elején élte aranykorát. Olyan nevek fémjelezték, mint Ács János, Paál István, Fodor Tamás. Akkor fertőződtem meg véglegesen a színházzal, majd második nekifutásra be is kerültem a Színművészeti Főiskolára.
A rendezői évfolyamokat általában páréves pauzákkal indítják. Hány évet izgult végig a második lehetőségig?
Nem bolondultam bele a dologba. Budapesti fellépésre készültünk a filharmonikusokkal a Zeneakadémián, majd a délelőtti próba után sétálni indultam. Esett az eső, a Vas utcához érve gondoltam egyet, bementem a főiskolára. A tanulmányi osztályon rákérdeztem: nem indul-e ismét rendező szak? Éppen indult, hát kikértem a jelentkezési lapot.
Duplán mázlija volt: zenés rendező szak indult, nem szimpla prózai.
Annyira komolyan gondolták, hogy bár négyfős osztályunkból kettőnknek – Galgóczy Judittal – már volt ugyan zeneművészeti diplománk, de nekünk is ugyanúgy be kellett járnunk a zeneakadémiai kurzusokra, mint másik két osztálytársunknak, Kalmár Péternek és Tímár Bélának. Nem volt baj, magasabb szinten tanultuk újra a zeneelméletet, partitúraolvasást, egyebeket.
A Színművészetin Vámos László volt az osztályvezetőnk. A Zeneakadémián olyan mestereink voltak, mint Lendvay Kamilló, Petrovics Emil.
Már főiskolás rendezései között is voltak nagy hírű produkciói. Például a Bajazzók, vagy a La Mancha lovagja. Diplomázva a Madách Színházhoz szerződött, amely elsősorban még prózai teátrum volt, bár akkoriban mutatták be náluk a Macskák című musicalt. Önt mi vonzotta a társulatához?
A főiskola után hívtak Miskolcra, Szegedre, a fénykorát élő kaposvári társulathoz is. Kaposvárt nagyon szerettem, de úgy éreztem: tapasztalatlan, kezdő rendezőként nem fogom megtalálni a helyem a kialakult csapatban. A Vígszínház esetében is hasonló volt a helyzet, évek óta megvolt a biztos rendezői gárdájuk; a teátrum igazgatójának, Marton Lászlónak egy konyak mellett mondtam nemet. Az Operaház akkori vezetője, Petrovics Emil nem fogadta el az érveimet – ott elsősorban arra hivatkoztam, hogy akkoriban még évente csak egyet lehetett rendezni –, és megharagudott, amikor az ő hívását is hárítottam. Ami a Madách Színházat illeti: Lengyel György vitt oda még főiskolásként asszisztálni. Sokan megszerettek, engem meg vonzott a színház igazgatójának, Ádám Ottónak a személyes varázsa, ahogy a legendája is. Egyébként osztályfőnököm, Vámos László, aki akkor a Nemzeti Színháznak volt igazgatója, támogatta a döntésemet.
Ádám Ottó kivételes színházi ember volt, ám intézménye akkoriban már túl volt a fénykorán.
Ez is vonzott: próbára tenni magam egy olyan színházban, amely már nem a fénykorát éli, de igazgatója teret enged az új rendezőgenerációnak. Ugyanis szó esett róla: más pályakezdők is lehetőséget kaphatnak, és olyan színészekkel dolgozhatnak, mint például Márkus László, Mensáros László, Tolnay Klári.
Az Operában és a Madách Színházban is rendezett diplomadarabot. Utóbbiban a Doktor Herzet. A Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglalójában idézte fel: a Müller Péter szövegével és Tolcsvay László zenéjével készült előadás áttörésnek számított, mert a „magyar dalszínház kissé tetszhalott állapotban leledzett azokban az években”. Ádám Ottó nyitottságát jelezte az is, hogy a Madáchban állíthatta színre a darabot?
Ő ajánlotta, még félkész formájában. Úgy is látszott: Müller Péter ezoterikus, filozofikus történetéből lehet csinálni valami posztmodern, de szerethető őrületet. 1988-ban mutattuk be, címszerepben Dunai Tamással, a Muttert Psota Irén játszotta. Ádám Ottó nem titkolta: addig is bízott bennem, de azzal a produkcióval végkép meggyőztem, hogy jó választás vagyok. Aztán 1989-ben, a rendszerváltás évében mégis fogta magát, és nyugdíjba ment. Feladta a dolgot, elvesztette érdeklődését a színház átformálása iránt.
Ádám Ottó távozása kapcsán szakírók rendszerint úgy összegeztek: működésének utolsó évtizedében kiszeretett a színházból, mert látta a politikai és művészi konszenzusok megbomlását, az ízlések, igények átalakulását – a színház azilumjellegének megszűnését. Ádám Ottó nemigen beszélt a döntésének hátteréről, de annyi biztos: Kerényi Imre váltotta, akitől ön három év Madách színházi tagsága után, 1991-ben elköszönt.
Mai napig nagyon jó igazgatónak tartom Kerényi Imrét, a nevével jegyzett madáchos korszak pedig pályafutása legerősebb időszaka volt. Tévedéseivel együtt is nagyon jó előadások születtek akkoriban a színházában. Művészi szempontból kifejezetten liberális színházvezető volt: rendkívül nyitott minden ötletre, szabadságot adva az alkotóknak.
Én mégis elmentem a társulatától, mégpedig egy nagyon egyszerű okból. A rendszerváltást követően újragondolták az Operaház működését, s az igazgatójának kinevezett Ütő Endre odahívott főrendezőnek. Ez olyan kihívás volt, ami elől nem lehetett kitérni.
Hogy értékeli operaházi korszakát?
Amit mindenképpen érdemes említeni: ottani időszakom alatt indítottam el Wagner tetralógiája alapján a Ring-ciklust, ami tíz-tizenöt évig színen maradt. Visszahívtuk Lamberto Gardellit, aki három-négy premiert vezényelt, és persze csináltunk sok más „jó dolgot” is.
Ám kinevezése után három évvel ön már nem főrendező volt, „csupán” rendező.
Minden jóban van valami rossz. Jobboldali kormány alatt neveztek ki, ami nem volt összeférhetetlen konzervatív gondolkodásommal, nemzeti liberalizmusommal. Ám meg lettem bélyegezve, mert az Operát őrületesen támadták azok, akik másként gondolkodnak. Elegem lett a presszióból, három év után lemondtam a főrendezői pozícióról, maradtam csupán rendező.
Tizenhét évig, 2007-ig volt tagja az Operaháznak. Későbbi korszakában már nehéz volt nyomon követni, hogy hol rendez éppen.
Ez így van. Vámos Lászlót 1995-ben nevezték ki megbízott igazgatónak az Operaházba, de a következő évben meghalt. Utólag már látom: akkor kellett volna eljönnöm az intézménytől, hiszen az énekeseken, dirigenseken kívül nem maradtak ott barátaim. Ha eljövök, vállalhattam volna valamilyen pozíciót vidéken, amire lett is volna lehetőség. Ott felépíthettem volna egy színházi műhelyt. Ám, miközben jöttek-mentek a vezetések az Operában, én nem mozdultam. Egyrészt, mert elgyávultam. Másrészt Kerényi Imre és Huszti Péter tanársegédje voltam az akkor már egyetemi rangú Színművészetin, amit nem akartam feladni. Hiba volt.
A főként szabadúszásban töltött éveiben volt egy szakasz, amikor állásba került. 2008-ban nevezték ki, majd 2011-ben váltották le a győri Nemzeti Színház igazgatói posztjáról. Ön akkor nem igazán reflektált a történtekre, a lapok mindenesetre azt írták: a város polgármestere, Borkai Zsolt nem értett egyet a műsortervével. Azt is pedzegették: ön kevés időt töltött a színházban, amelynek nézőszáma is megcsappant.
A színház nagyon sikeres volt, az előadások rendszeresen telt házakkal futottak. Abszolút odafigyeltem a teátrum működésére, napi szinten jelen voltam. Mindezt könyvelési, statisztikai adatok is bizonyíthatták volna, ha valaki veszi a fáradságot, és utánanéz: nem az engem lejárató valótlanságokkal akarja-e hitelesíteni magát az új vezetés? A dolog mögöttese nem túl bonyolult.
Amikor 2008-ban kineveztek, annak ellenére, hogy ideológiailag nem tartoztunk ellentétes platformokhoz, nem én voltam a polgármester jelöltje. Ám engem választott meg a közgyűlés. Másrészt, mivel a Fidesz még ellenzékben volt, könnyebben értettünk szót egymással még a polgármesterrel is. A 2010-es Fidesz-győzelem után azonban a polgármester is egyre erősebbnek érezte magát. Úgy már mindent megtett, hogy kiszolgálja a helyi vállalkozókat, akiknek – mivel nem vagyok haverkodó habitus – nem voltam a kedvence. A magam szempontjából nem fájlalom a távozásomat: új korszak kezdődött az életemben, szakmailag is könnyebb helyzetbe kerültem. Szívesebben dolgozom olyan színtereken, ahol bíznak bennem, azokon tudom leginkább kamatoztatni a teljes szakmai tudásomat.
Színházművészetben létezhet totális szabadság?
Tudomásul kell venni, hogy a színház – nagyon ritka esetek kivételével – mindig a más pénzéből működik. Ezért kell kompromisszumot kötni a fenntartóval, a politikával. A józan kompromisszumokkal nincs is gond, az nem egyenlő a megalázkodással. Sok az álságos szöveg azzal kapcsolatban, hogy egy színházvezető milyen politikai hátszéllel került pozícióba. Miközben a hazai színháztörténet száz évében sem volt egyetlen ember sem, aki ne politikai hátszéllel került volna bármilyen színházvezetői pozícióba. Hiszen ha nem támogat a hatalom, ha nincs forrás, akkor nem tudod megcsinálni azt, amit szeretnél.
A tavalyi évadban az Újszínházban rendezte meg Herczeg Ferenc Bizánc című darabját. A történet Konstantinápolyban, a keleti keresztény birodalom központjában játszódik. A világtól elvonult Konstantin császár és a világot a saját hasonlatosságára formáló Mohamed török szultán közt folyik a harc a városért, a birodalomért. Ön nyilatkozta a darab kapcsán: „Konstantin mellett csak kevesen harcolnak. A többiek nem akarnak ellenállni, a túlélésre játszanak és mellébeszélnek. Titokban mindenki összeesküszik mindenkivel, és úgy tűnik, hogy az ellenséggel is meg lehet egyezni, ám ekkor mindenki elárul mindenkit. A darabnak az is nagy tanulsága, hogy mi a bizantinizmus és a politikai korrektség közötti kapcsolat. Személyes tapasztalatainak is rezüméje a produkció?
Összefoglalása mindannak, amit hatvannégy évesen gondolok a világról. De nem hagynám ki Herczeg Ferencet se a dologból, aki zseniálisan átlátta a jelent, a múltat, és ráérzett a jövőre. Eredetileg Mohácsról akart darabot írni, hiszen a mohácsi vésznek is a széthúzás volt az egyik oka. Herczeg Ferenc végül Bizáncot választotta, mert így egyetemesebb a történet. Ráadásul sokkal inkább rávetül a mai Európára. Nem akarom túlragozni a dolgot, de tény: Európa most sem vesz tudomást a veszélyekről, amelyek nem a magyar kormány, nem a Fidesz ügyei – hanem olyan gondok, amelyekkel egész Európának kellene szembenéznie.
Herczeg Ferenc 1904-ben írta a művét, mert már akkor is érzékelte, hogy valami véget ér, megállíthatatlanul változni fog az európai civilizáció. Jött is az első világháború, majd a második, amelyek egyben az európai kultúra megrendülését jelezték. A történelem persze nem ismétli önmagát: nem lesz új Hitler, Sztálin vagy Pol Pot, de hasonló szituációk elvezethetnek hasonló helyzetekhez. Borúlátó vagyok, mert úgy érzem: Európa most is olyan korszakát éli, amelyben kiengedik a palackból a szellemet.
Ugyanakkor Herczeg Ferenc művei ritkán kerülnek színpadra.
Éppen most volt az egykori rendező-színházigazgató, Németh Antal halálának ötvenedik évfordulója, aki Herczeg Ferenchez – vagy a zeneszerző-zongoraművész Dohnányi Ernőhöz – hasonlóan a kilencszázharmincas években volt alkotóereje csúcsán. Másfél évtizeddel később mindhármukat persona non gratának nyilvánították, azzal a bélyeggel: a Horthy-kurzus főemberei voltak a színházi, irodalmi, zenei életben. A mai napig nincs tisztességgel kibeszélve a kor, amelyben alkottak. Ahogy a valós történetek felidézése helyett gyakran narratívák mentén esik szó múltunk más időszakairól is – pro vagy kontra. Igaz ez például a háború előtti éveket egyszínűvé satírozó, ám sokak által elfogult nosztalgiával megidézett Kádár-rendszerre. Az sem normális állapot, hogy egyesek azonnal a Horthy-rendszer restaurációjáról beszélnek, ha valaki hozzá mer nyúlni Herczeg Ferenc vagy az említett alkotók műveihez.
Túl sok reflexió nem olvasható a rendezéséről, viszont tény: telt házas előadáson láttam a Bizáncot. Bánja a szélesebb sajtó érdektelenségét?
Nem szoktam kritikákkal foglalkozni, akit nem érdekel a darab, annak lelke rajta. A telt házak a fontosak, amely más darabok esetében sem ritka.
Ugyanakkor a Bizánc kapcsán is bebizonyosodott, hogy mindenféle politikai sandaság ellenére komoly színházi munka folyik az Újszínházban, méghozzá nagyon jó színészekkel. Dörner Györgyről, az Újszínház igazgatójáról is elmondhatom: liberális színházvezető, aki kényszerek nélkül hagyja dolgozni az embereket.
Magánéletre maradt önnek ideje a hivatása mellett?
Négy gyermekem van, ma már a legkisebb is huszonkilenc éves. Mielőtt rákérdez: egyikük sem választott színházi hivatást. A legfiatalabb gyógyszerész. Egyikük disc-jockey. Van, aki a gyermekeit neveli otthon. Bölcsész végzettségű gyermekem pedig egy könyvkiadónál „kisfőnök”.
Mondják önről: szereti az erős meséjű darabokat. Saját életét mennyire érzi meseszerűnek?
Rendezéseim száma a százhoz közelít. Van köztük itthon és külföldön színre vitt darab, meglehetősen széles palettáról. Opera, operett, musical, prózai előadások mindenféle műfajban. Nem hiszek az egy stílusú alkotókban, ahogy a divatokban sem. Az életem nem meseszerű, de munkáim alapján is mondható: mindenképpen színes.
Forrás: origo.hu
