Az 1848–49-es szabadságharc csatái
Arad ostroma
Bábolnai ütközet
Branyiszkói ütközet
Buda ostroma (1849)
Debreceni csata (1849)
Déva vára
Eszék ostroma (1849)
Gálfalvi ütközet
Gyulafehérvár ostroma
Iglói rajtaütés
Isaszegi csata
Kápolnai csata
Kassai ütközet
Komáromi csaták
Komárom ostroma (1848–1849)
Lipótvár ostroma
Móri ütközet
Nagycsűri ütközet
Ozorai ütközet
Pákozdi csata
Perlaszi ütközet
Piski csata
Schwechati csata
Segesvári csata
A szolnoki csata emlékműve
Szőregi csata
Temesvári csata
Temesvár ostroma (1849)
Turai csata
Váci csata (1849. április 10.)
Váci csata (1849. július 17.)
* Vízaknai ütközet
Vízaknai ütközet
A vízaknai ütközet az 1848–49-es szabadságharc egy ütközete volt, melynek során 1849. február 4-én Bem József vezérőrnagy erdélyi hadserege, Nagyszebentől északnyugatra, Vízaknánál megütközött Puchner Antal császári seregével. Az ütközetben és az azt követő visszavonulás során a magyar csapatok súlyos, csaknem megsemmisítő vereséget szenvedtek.
Előzmények
Észak-Erdély felszabadítása
Az 1848 őszén Erdélyben is megindult fegyveres harc nyomán 1848. november végére a magyar csapatok kiszorultak Erdélyből és a Nagybánya–Kisnyíres–Zsibó–Zilah–Csucsa vonalra vonultak vissza. A felbomlás határára jutott haderő újjászervezését Czetz János honvéd őrnagy kezdte meg, majd 1848. december 2-án Kossuth Lajos Bem József vezérőrnagyot nevezte ki az észak-erdélyi magyar csapatok főparancsnokának. A kiváló szervezőmunkának köszönhetően 1848. december 15-ére a Bem parancsnoksága alatt álló erő mintegy tizenkétezer főt és huszonnégy ágyút tett ki.
A magyar csapatokkal szemben álló erők Puchner Antal főparancsnoksága, de August Wardener vezérőrnagy és Karl Urban, illetve Gustav Jablonsky ezredesek közvetlen parancsnoksága alatt álltak. A mintegy 4500 sorkatona és 5-6000 román népfelkelőből álló sereg feladata Windisch-Grätz téli hadjáratában az Alföldre vezető szorosok birtokba vétele és egy Nagyvárad irányába történő támadás volt. A december 18-án megindult császári csapatok nem várt ellenállásba ütköztek. December 19-én Riczkó Károly ezredes dandára Csucsánál, december 20-án Czetz János dandára Zsibónál visszaverte a császári csapatok támadását. Az erdélyi hadszíntéren ezzel a magyar csapatok számára kedvező fordulat következett be.
Bem a rá jellemző határozottsággal azonnal kihasználta a sikert. December 23-án Désnél kettészakította a császáriak arcvonalát, december 25-én visszafoglalta Kolozsvárt, december 29-én Bethlennél megverte Jablonsky és Urban egyesült dandárát, majd a maradék császári csapatokat a Borgói-hágón át kiszorította Erdélyből. Czetz János eközben Wardener erőit dél felé szorította, és december 29-én bevonult Tordára. Urban csapatainak kiűzése után Bem délnek fordult és január 13-án bevonult Marosvásárhelyre, ezzel Észak-Erdély egésze a magyar csapatok ellenőrzése alá került.
Az erdélyi magyar hadsereg sikerének rendkívüli jelentősége volt a szabadságharc továbbélése szempontjából, mert a fő hadszíntéren december végére kritikussá vált a honvéd haderő helyzete. Perczel Mór móri csatavesztése után a magyar csapatok feladták a fővárost és a kormány – a létfontosságú hadiiparral együtt – kénytelen volt a Bem sikerei nyomán már közvetlenül nem fenyegetett Tiszántúlra költözni.
Nagyszeben első ostroma
A magyar hadműveletek végső célja az erdélyi császári ellenállás katonai központja, Nagyszeben elfoglalása volt. Székelyföld felszabadítása után Bem az újjászervezésre váró székely haderő főparancsnokává Gál Sándor ezredest nevezte ki, de nem várta be az erősítés csatlakozását, hanem a rendelkezésére álló erők élén január 16-án Nagyszeben felé indult. Puchner Antal a magyar sikerektől kétségbe esve, először a Magyarország északkeleti részén működő Franz von Schlik tábornoktól kért segítséget, majd miután elutasították, csapatai élén Bem elé sietett és megtámadta a magyar sereget. A január 17-én lezajlott gálfalvi – valójában Szőkefalva közelében vívott – ütközetben Bem tüzérségével visszaverte a támadást, és egy zászlóaljával oldalba támadta a császári sereget. Puchner erre visszavonulást rendelt el, ami rövidesen pánikszerű futássá változott.
A császári csapatok demoralizáltságára építve Bem azonnal Nagyszeben ellen indult és utasította Czetz Tordánál álló csapatait, hogy a város alatt csatlakozzanak hozzá. A magyar csapatok január 21-én érkeztek Nagyszeben alá, de több sikertelen roham[1] után bebizonyosodott, hogy a rendelkezésére álló erő nem elegendő a város bevételére. Rövidesen megérkezett Czetz János serege, ekkor azonban a lőszer fogyott el, így a honvéd haderő rendezetten előbb Szelindekre, majd Puchner egy sikertelen támadása után a jobban védhető Vízaknára vonult vissza.
Az erőviszonyok ekkorra már jelentős mértékben eltolódtak a császári csapatok javára. Az elszenvedett veszteségek után Bem egy kisebb hadoszlopot küldött ki a Székelyföld biztosítására, továbbá Kemény Farkas ezredes parancsnoksága alatt Déva felé küldött egy dandárt, hogy a Magyarországról érkező segélyhadakkal[2] felvegye a kapcsolatot, így a Vízaknánál védelemre berendezkedett magyar csapatok létszáma alig négyezer főt tett ki.
Ezzel szemben Puchner közvetlenül az ütközet előtt jelentősen növelni tudta csapatai létszámát. A császári tábornok még a gálfalvi ütközet után segítséget kért[3] a Havasalföldet megszálló orosz csapatok főparancsnokától, Lüders tábornoktól. Az orosz csapatok január 31-én átlépték a határt és Brassót Engelhardt altábornagy 4800, Nagyszebent Szkarjatyin ezredes 2200 fős különítménye szállta meg. Lüders utasítása szerint az orosz csapatok feladata kizárólag a két város védelmére terjedt ki, a városokon kívüli harcokban nem vehettek részt, Puchnernek azonban ezzel is jelentős ereje szabadult fel. A császári csapatok támaszkodhattak a Bem hátában lévő, mintegy ötezer fős román felkelő seregre, illetve a gyulafehérvári várőrségre is.
Az ütközet lefolyása
A kis bányaváros határában húzódó mélyedésekben, beszakadt sótárnákban a magyar csapatok erős védelmi állást építettek ki. A nyílt terepen támadni kénytelen császári csapatok Bem tüzérségétől súlyos veszteségeket szenvedtek és mintegy négy órás harc után a közeli dombokra vonultak vissza. Bem ekkor elkövette azt a hibát, hogy csapatait támadásra indította. Ezzel felfedte erőinek csekélységét és mikor Puchner rádöbbent, hogy mennyire kis létszámú sereggel áll szemben, tartalékait is bevetve szinte lesöpörte a harctérről a magyar csapatokat. Egy császári gránátoszászlóalj az előretolt ágyúk nagy részét is elfoglalta. A tüzérségnél tartózkodó Bem megsebesült és csaknem fogságba is esett. A magyar sereg pánikszerű menekülésbe kezdett. A pánik következtében Vízakna szűk utcáin összetorlódtak a poggyászos szekerek, az ágyúk és a csapatok. Az emberveszteség mintegy ötszáz fő volt, emellett elveszett tizenöt ágyú, és a sereg teljes poggyásza.
Bem maradék seregével Déva felé indult, hogy felvegye a kapcsolatot a Magyarországról várt erősítésekkel, a visszavonulás azonban nem volt könnyű, mert Puchner nyomon követte a magyar sereget, és a román népfelkelők, illetve a gyulafehérvári várőrség is mindent megtett, hogy akadályokat gördítsen a magyar sereg útjába. A felbőszült honvédek Szászsebest szuronyrohammal vették be, miután kiderült, hogy az oda előreküldött sebesülteket a román felkelők legyilkolták. Február 6-án Puchner seregével körülfogta a várost, de Bem idejében kivonta onnan csapatait és Szászvárosra vonult, ahol – arról értesülve, hogy az erősítések már Piskinél és Dévánál állnak – február 7-én ütközetet kezdeményezett a nyomába érkező császáriakkal. Az erősítések nem érkeztek meg, Bem ismét megsebesült és a magyar csapatok Erdély délkeleti kapujához, a Sztrigy folyó bal partjára, Piskire vonultak vissza.
Következmények
A vereséggel és az elszenvedett súlyos veszteségekkel veszélybe került Bem hadjáratának minden addigi eredménye. Elegendő erő hiányában a magyar csapatok nem tudtak a felszabadított területeken elegendő helyőrséget hagyni, így a Bukovinába szorított Karl Urban újjászervezett csapataival február 6-án rajtaütött a Borgói-szorost védő különítményen, és vereséget mérve rá ismét Észak-Erdélyt veszélyeztette. Igaz, hogy ez már nem jelentett a decemberihez hasonló veszélyt a fő hadszíntérre nézve[4], de a Tisza vonaláig kiszorított magyar honvédségnek Erdély birtoklása így is létfontosságú volt.
Az erdélyi hadjárat sorsa azonban még nem dőlt el, Bem a határra szorult, de fel tudta venni a kapcsolatot a segítségére küldött csapatokkal, így ismét tekintélyes haderő felett rendelkezett, amellyel február 9-én a piski ütközetben ismét döntő fordulatot tudott adni az eseményeknek.
