Az 1848–49-es szabadságharc csatái
Arad ostroma
Bábolnai ütközet
Branyiszkói ütközet
Buda ostroma (1849)
Debreceni csata (1849)
Déva vára
Eszék ostroma (1849)
Gálfalvi ütközet
Gyulafehérvár ostroma
Iglói rajtaütés
Isaszegi csata
Kápolnai csata
Kassai ütközet
Komáromi csaták
Komárom ostroma (1848–1849)
Lipótvár ostroma
Móri ütközet
Nagycsűri ütközet
Ozorai ütközet
Pákozdi csata
Perlaszi ütközet
Piski csata
Schwechati csata
Segesvári csata
A szolnoki csata emlékműve
Szőregi csata
Temesvári csata
* Temesvár ostroma (1849)
Turai csata
Váci csata (1849. április 10.)
Váci csata (1849. július 17.)
Vízaknai ütközet
Temesvár ostroma (1849)
Temesvár ostroma, amely 1849. június 11-étől augusztus 9-éig tartott, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc délvidéki hadszínterének egyik legjelentősebb ütközete volt. A küzdelem, amelyben az ostromló magyarok részéről 12 000, a védő császáriak oldalán pedig 9 000 katona vett részt, a védők sikerével zárult, miután a temesvári csatavesztés után a magyar csapatok kénytelenek voltak elvonulni a vár alól.
Előzmények
Temesvár a Bánság központja volt, a cs. kir. katonai közigazgatás bánsági főhadparancsnokságának székhelye volt. Jelentőségét nagyban növelték a szerepköréhez tartozóan itt felhalmozott lőszer- és fegyverkészletek. A Délvidéket Erdéllyel összekötő földrajzi elhelyezkedése miatt szintén kulcsfontosságú volt birtoklása. Ezek a szempontok a délvidéki polgárháború 1848 nyarán történt kirobbanása után kerültek napirendre az ország hadügyeit intéző körökben. A nyár folyamán a várőrséggel a magyar kormányzat rendelkezett, hadszertárát is igénybe vette, de a viszony már ekkor sem volt felhőtlen; a 2. (Schwarzenberg) ulánusezred térségben állomásozó csapatai egy idő után vonakodtak harcolni a szerb határőrök ellen.
Az erőd története és állapota
A várat 1716-ban foglalták vissza a töröktől, 1718-ban pedig már meg is kezdték modernizációját, amely 1765-ben ért véget. Vauban-i rendszerű felépítése 1849-ben már nem számított modernnek, de három soros védelmi rendszere így is kellő biztonságot nyújthatott a védők számára. A vár védelmének helyzete több szempontból sem volt ígéretes. Egyrészt a városból jövő vízvezetéket könnyen el lehetett vágni (a várban lévő kutak minősége rossz volt, és az erődben viszonylag kevés volt a bombabiztos kazamata, ahová a hadianyagot és az embereket lehetett volna elszállásolni és problémát jelentett az is, hogy a város gyorsan terjeszkedett, így a házak itt-ott már a falakig értek, megkönnyítve annak fedett megközelítését. További, inkább építészeti probléma volt, hogy a mocsaras környék miatt az egész vár folyamatosan süllyedt, így a bástyákon lévő ágyúk nem tudták hatékonyan fedezni az előműveket; bár pont emiatt nehezebb is volt a falakat lőni. Mindennek dacára azonban a vár védelme és állapota jó volt.
A nyílt szakítástól a tavaszi hadjáratig
Akárcsak a többi magyarországi erődnél, a temesvárinál is az október 3-i manifesztum hozott fordulatot. Az erőd parancsnoka, az akkor 71. életévében járó Georg Rukavina cs. kir. altábornagy a manifesztum hírének megérkezése után haditanácsot tartott, majd egy héttel később, 1848. október 10-én felmondta az engedelmességet a magyar kormányzatnak, és ostromállapotot hirdetett. A katonai igazgatást az egész Bánságra kiterjesztette. Csapatait megerősítette némi sorgyalogsággal, határőrökkel és a környéken szedett kb. 2000 újonccal. Erődítési munkákat végeztetett, készleteket gyűjtött, ágyúkat szereltetett fel egy későbbi ostromra, noha annak akkor még csakély volt a valószínűsége. A délvidéki harcokban októbertől jelentős tényezővé vált a temesvári várőrség: Rukavina egyszerre támogatta az aradi várőrséget, hódoltatta a környék településeit, és segítette a délvidéki osztrák-szerb erőket. Az erőd ostroma ekkor még szóba sem jöhetett; a várőrség kitöréseit Nagysándor csapatainak kellett volna megakadályozni, ebben azonban kevés sikerrel jártak. Novemberben, decemberben és februárban többször is sikerült feltörniük az Aradot ostromló magyar csapatok ostromzárát, így készletekkel láthatták el a várat. A helyzet még kedvezőbbre fordult, mikor a magyar hadvezetés a Délvidék kiürítése mellett döntött, hogy megkezdhessék a Felső-Tiszánál az összpontosítást.
A vár elszigetelése
Bem és Perczel délvidéki hadműveletei
A vár viszonylag zavartalan életét nem is háborgatta semmi, mígnem 1849 áprilisában a hadi helyzet egyetlen hónap alatt megfordult. Christian zu Leiningen kb. 2000 fős dandárát az erdélyi sikerei után a Bánság felszabadítására törekvő Bem József üldözte vissza a várba; a bekerítése hajszálon múlott (pontosabban Vécsey nem küldött csapatokat az V. hadtestből, hogy elvághassa a visszavonulók útját – ez később mérges viszonyt eredményezett a két tábornok között). Ez az elmaradt siker jelentős győzelem lett volna ezen a hadszíntéren – és egyúttal a vár ostromában is –, mert a várőrség legjobb csapatai Leiningennél voltak. Bem bánsági hadjáratán kívül hatással volt e mellékhadszíntérre Perczel március-április során végrehajtott bácskai támadása is, melynek eredményeként április közepére a Drávától délre szorultak a szerb erők. Bem első feladata a Bánságban Temesvár elfoglalása volt, erre azonban hamar rájött, hogy nincs elég ereje. Ugyan április 27-én – egy nappal azután, hogy Leiningen bevonult a várba – elfoglalt egy külvárost, de ezután csapataival Freidorfra vonult vissza. Vécseyt hivatalosan is az ő parancsnoksága alá rendelték, és az Aradot ostromló sereg felét Temesvár zárolására irányították át, ez nagyjából 4400 főt jelentett. Bem ezt követően május 2-án Zsombolyán megbeszélést tartott Perczellel, amiben meghatározták a Bánság teljes megtisztítását célzó haditervet, másnap megadásra szólította fel a védőket, akik azt elutasították. Bem és Perczel sikeres támadásának eredménye az lett, hogy az egész Délvidéken csupán az elsáncolt Titeli-fennsík, az ostromlott Aradvár és Temesvár maradtak császári kézen.
A várőrség erői
A várőrség 1849 áprilisában majdnem 9000 főt számlált – ebből 1000 lovas-, akik 213 különböző űrméretű löveggel is rendelkeztek. A körülzáró erők létszámhátránya ellenére a védők kitörései nem jártak komolyabb sikerrel, egyszer sem tudták érdemben veszélyeztetni az ostrom folytatását. A kitörések eleinte folyamatosak voltak. A vár alatt Bem csapataiból mindössze egy dandár maradt, mire az őrség kitört, de a május 12-én Freidorfnál vívott ütközet Vécsey csapatainak megjelenésével a magyar fél számára zárult győzelemmel. A védők nem tudták kihasználni az ostromlók létszámhátrányát, amíg lehetőségük volt rá. Aradvár bevétele után az ostromló sereg hadtestnyire duzzadt, és korlátozott lehetőségeik voltak csak a kitörésre.
Vécsey ostrom-előkészületei
Vécsey május 14-én azonnal elkezdte az ostrom előkészületeit. Csapataival igyekezett a környező településeket elfoglalni, hogy a vár körül a gyűrűt mind szorosabbra vonja. Egyúttal megkezdődtek a földmunkák és műszaki munkák is: a környék lakossága, naponta 1200 ember éjjel-nappal ásta a futó- és védőárkokat, tüzelőállásokat. A főhadiszálláson az ostrom tervezését Szabó István ezredes, Krivácsy József őrnagy és Teodor Dembinski százados végezte, a tervek tartalmazták a fő támadási irányokat, a megközelítést lehetővé tevő árkok és a tüzelőállások helyeit, elkészítésük határidejét is. A valódi ostrom elkezdéséhez persze szükség volt még ostromlövegekre és további gyalogos alakulatokra is, azonban Budavár bevétele (május 21.) és Aradvár átadásáról kezdeményezett tárgyalások június első felében megteremtették ezeket a lehetőségeket.
Az ostrom
Június 11-től augusztusig
A már korábban előkészített állásokba haladéktalanul be lehetett vontatni a lövegeket, és azonnal el lehetett kezdeni a vár lövetését. A tüzelés június 11-én kezdődött, és kisebb megszakításokkal egy hétig tartott. Vécsey ismét megadásra szólította fel a védőket június 16-án, de azok ismét elutasították. Az erődben a védőkön kívül azonban több ezer civil is volt, akiknek egy része eltávozhatott, miután erről a felek június 30-ig megállapodtak. Az erősítések egyre érkeztek, és amikor Aradvár helyőrsége megadta magát (július 1.), így az ottani csapatok is átvonulhattak Temesvár ostromseregéhez, a helyzet kritikussá kezdett válni. Vécsey csapatainak száma június végén elérte a 12.000 főt. A védők utolsó esélyeiket a június 30-án végrehajtott sikertelen, és a július 5-én hajnalban végrehajtott részleges sikerű kitöréssel játszották el. Ez utóbbi eredményeként időlegesen használhatatlanná tették a magyarok 4 tábori és 14 ostromlövegét, 54 fő veszteség árán, azonban még ezen a napon eddig nem tapasztalt intenzitású tüzelés kezdődött. A védők július 11-én újabb sikertelen kitörési kísérletet hajtottak végre, a honvédek pedig 19-én és 26-án támadták a sánctábort eredménytelenül. Július 19-én Kossuth meglátogatta az ostromló csapatokat, majd kifejezte megelégedését, és újabb ágyúkat ígért. Az intézkedések hatására július végére már 78 ostrom- és 30 tábori löveg ontotta a tüzet az erődre. Az ostromlók tüzérsége elsősorban a várost lőtte szét, a falak épek maradtak, így nem lehetett megrohamozni őket. A sikert mindenáron erőltették, hiszen a főhadszíntéren rosszul alakultak a dolgok, és ez az ostrom félbeszakításával fenyegetett. A vár bevétele után meg lehetett volna kezdeni az utolsó erdélyi erődnek – egyben az érchegységi népfelkelők utolsó bázisának –, Gyulafehérvárnak az eredményes ostromát, illetve egy hadtestnyi erő szabadult volna fel, amire a többi fronton is égető szükség volt.
A védők helyzete
A vár védőinek helyzete válságos lett. A várat belülről teljesen szétlőtték, június 30-án tűzvész pusztított, mivel az egyik bástya lőszerraktárát eltalálta egy bomba. Az élelem elfogyott, az ostromlók elvágták a várba vezető vízvezetéket, így a vár kútjaiból kellett inniuk, aminek az eredménye számos járvány lett.
A vár felmentése
A főhadszíntér eseményei azonban másképp alakultak. Vécsey parancsot kapott arra, hogy az ostromlövegek egy részét küldje vissza Aradra. Még mielőtt ezt megtette volna, augusztus 4-ről 5-re virradó éjjel megpróbálta rohammal bevenni az erődöt, de ezúttal sem járt sikerrel. Ezután Vécsey augusztus 7-én, Szeged feladásának hírére elkezdte az ostromlövegek elszállítását és a csapatainak az elvezénylését a vár alól. A várat két nappal később, Haynau mentette föl a temesvári csata után, az erőd eleste ekkor már csak napok kérdése volt.
Összegzés
A császári hadvezetés a szabadságharc egyik legnagyobb fegyvertényének tekintette a vár sikeres védelmét – joggal. A kitüntetések záporoztak a védőkre, százak kaptak valamilyen jutalmat. A védők az ostrom során 500 főt vesztettek harcokban, és 2000-et járvány miatt. Ez utóbbiak közé tartozott Georg Rukavina is, a vár kapitánya, aki szeptember 9-én távozott az élők sorából.
