Az 1848–49-es szabadságharc csatái
Arad ostroma
Bábolnai ütközet
Branyiszkói ütközet
Buda ostroma (1849)
Debreceni csata (1849)
Déva vára
Eszék ostroma (1849)
Gálfalvi ütközet
* Gyulafehérvár ostroma
Iglói rajtaütés
Isaszegi csata
Kápolnai csata
Kassai ütközet
Komáromi csaták
Komárom ostroma (1848–1849)
Lipótvár ostroma
Móri ütközet
Nagycsűri ütközet
Ozorai ütközet
Pákozdi csata
Perlaszi ütközet
Piski csata
Schwechati csata
Segesvári csata
A szolnoki csata emlékműve
Szőregi csata
Temesvári csata
Temesvár ostroma (1849)
Turai csata
Váci csata (1849. április 10.)
Váci csata (1849. július 17.)
Vízaknai ütközet
Gyulafehérvár ostroma
Gyulafehérvár volt Erdély egyetlen hosszabb ostromnak is ellenállni képes erőssége a szabadságharc idején. Szintén az erőd közvetlen tőszomszédságában volt az egyetlen állandó átkelőhely a Maroson, illetve Marosportus, a kamarai só- és pénzraktár. Maga a vár egy hegyen állt ugyan, de a környéken két másik, magasabb hegy is volt, és azokról könnyen be lehetett lőni a várba.
Az ostrom
A vár védőinek létszáma 2500 fő volt 71 löveggel, August várparancsnok vezetésével. Nagyszeben bevételéről 1849. március 13-án értesültek a védők, ekkor kezdték érezni, hogy a várat közvetlen veszély fenyegeti. Bem Kemény Farkas dandárát küldte a vár bevételére, miután azonban a vár védői kézbe vették Kemény megadásra felszólító levelét, a haditanács az ellenállás mellett döntött. Kemény nyilvánvalóan nem rendelkezett az ostromhoz szükséges erőkkel, ennek ellenére megkezdte a vár zárolását: az első magyar csapatok március 27-én tűntek föl a várostól északra. A védőknek így is maradt idejük élelmiszerkészleteik kiegészítésére, és a Maros-híd felgyújtására, és annak helyreállításához szükséges környékbeli faanyag elpusztítására vagy megrongálására. Pár napra rá, április 2-án Bem is a város alá érkezett, és lövetni kezdte a várat, majd parlamentert küldött a védőkhöz, hogy adják meg magukat. A válaszadásra a várparancsnok időt kért, ezt arra használta fel, hogy a kiütött tüzet megfékezze. Aztán „természetesen” megtagadta a megadást; a magyar tábori lövegek ugyanis nem tettek, és nem is tehettek komoly kárt a falakban. Bem azonban elvonult a Bánságba, és a hátrahagyott magyar erők csak arra vállalkozhattak, hogy akadályozzák a román népfelkelés és a várőrség kapcsolatfelvételét, ez azonban nem mindig sikerül.
Április 30-án az ostromló sereg vezetőjévé a képzett, ám német származása és cinikus modora miatt árulással vádolt Stein Miksát küldték ki. Stein ütegállásokat ásatott, majd június 25-én megkezdte a vár lövetését, ami azonban szintén nem sok eredménnyel járt. Nem sokkal később elfogyott a magyar tüzérség lőszere, és ezt a hátralévő pár hétben már nem is sikerült pótolni. Augusztus közepén Lüders óriási túlerőben lévő csapatai közelítettek a vár felé, miközben Stein hátában a román népfelkelés és a várőrség voltak. Stein visszavonta csapatait, és bár vereséget szenvedett, a román népfelkelőknek nem sikerült elvágniuk a visszavonulásának útját; ezzel a vereséggel végződő összecsapással zárult Gyulafehérvár ostroma.
Gyulafehérvár ostromának folytatása, továbbá az augusztus 1-én vívott szerdahelyi és szászsebesi ütközetek ( Bánlaky József)
Gyulafehérvár ostromának vezetését április második felében Kemény ezredestől Stein ezredes vette át, aki azonban egészen június elejéig ostromszerek hiányában csupán csak a várnak gyenge körülzárására szorítkozott, sőt még junius nagyobb részében is Stein tevékenysége mindössze abból állott, hogy a várat hébe-hóba bombáztatta, de ezt sem valami kiváló eredménnyel.
Annál nagyobb tevékenységet fejtett ki a vár parancsnoka, August ezredes, aki gyakori kitörései által újból és újból helyreállította az összeköttetést a közelben tanyázó oláh népfölkeléssel és annak révén nemcsak élelmiszerek, hanem még erősbítések birtokába is jutott. Így többek között május 6-án Munzath főhadnagy tört ki a várból egy kisebb osztag élén és 17-én 700 főnyi és 2 hegyi löveggel ellátott oláh fölkelő csapattal tért vissza a várba. Ugyanez a főhadnagy május 26-án a magával hozott fölkelőkkel együtt megismételte kitörését és ismét szerencsésen jutott vissza a várba. Junius 2-án hajnalban egy újabb kitöréssel egyidejüleg Janku oláh csapatvezér a körülzáró hadtestet Saárd- és Kisfaludnál hátban támadta meg és egyidejüleg a tövisi magyar örsöt is széjjelugrasztotta.
Ezekkel az úgyszólván kifogyhatatlan vállalatokkal szemben Stein csak junius második felében kezdett nagyobb erélyt kifejteni. Így junius 20. és 22-ike között maros-portusi vonalát megerősítvén, junius 24-én megkezdte az Akasztófahegyen felállított ütegeiből a bombázást, mely reggel 5 órától délig szünet nélkül folyt. Ez alkalommal a püspöki palota, a székesegyház s ezenfelül az erős szél következtében a város nagy része a lángok martaléka lőn. E pusztító tűzvész közben Stein néhány századdal a Város nevű elővárost rohantatta meg, minek azonban semminemű eredménye sem lett.
A bombázás beszüntetése után Stein a vár parancsnokát becsülettel való megadásra hívta fel, de ez azt felelte, hogy semhogy meghódolna, inkább a vár romjai alá temetteti magát. Erre Stein 25-én egész nap, 26-án és 27-én pedig, néhány órán át folytatta a bombázást, mig végre lőszerkészlete teljesen elfogyott. Ezután a körülzáró had tevékenysége, mely a formaszerinti ostromhoz ostromszerek hiányában még csak hozzá sem foghatott, csakis megfigyelésre szorítkozott.
Julius 9-én August 5 századdal újabb kirohanást eszközöltetett a Város nevű elővároson át, melyből a magyarok érzékeny veszteség mellett kiszoríttattak. Végre julius 25-én Stein, miután a legutóbbi napokban még néhány sikertelen rohamot intézett a vár ellen, végleg felhagyott annak körülzárásával. Ezen elhatározása a Bemtől vett utasításon alapult, aki Szeben elestének hírére parancsot küldött Steinnak, hogy Szebent lehetőleg visszafoglalni iparkodjék, ha pedig ez nem sikerülne, legalább lekötve tartsa az ottani orosz hadakat. Stein 4000 főnyi hadtestét julius 25-én a váradjai magaslatokon vonta össze, ahol Forró ezredes hadoszlopa is hozzája csatlakozott. Innen elővédjét utóbb említett ezredes parancsnoksága alatt julius 26-án Szászsebesen (Mühlbach) át Koncáig tolta előre, mig zöme Kellnek és Kútfalva megszállása mellett kissé hátrább, Szászsebes előtt állott fel. Ebben az állásban Stein a Bánságból erősbítésére útnak indított osztagokat akarta bevárni, hogy aztán Nagyszeben ellen támadólag léphessen fel.
Csakhogy ebben Hasford megelőzte őt, aki julius 31-én 4 zászlóaljjal, 2 kozák századdal és 8 löveggel Szerdahely felé indult, honnan augusztus 1-én hajnalban Stein állását megtámadta, 2 óráig tartó bevezető ágyúharc után Hasford gyalogságát arcban, kozákjait pedig a magyarok oldala ellen indította döntő támadásra. Ez utóbbiak eleinte makacs ellenállást fejtettek ki, de miután neszét vették, hogy Gyulafehérvár őrségének egy része Szászsebes felől hátba fogja őket, hátrálni kezdtek, ami csakhamar általános futássá fajult, úgy hogy üldözés közben 3 ágyú, 5 lőszerszekér, 15 társzekér és 300 vágómarha került ellenséges kézre; az emberanyagban szenvedett kár 200 halottra és 1200 fogolyra rúgott; az egész magyar had annyira széjjelmált, hogy Steinnak Kossuthhoz intézett jelentése szerint 24 gyalog századból mindössze 1 1/2 század maradt együtt. az oroszok vesztesége állítólag csak 17 halottra és 47 sebesültre rúgott.
Miután Hasford egy mértföldnyire Szászsebes előtt a további üldözést beszüntette, a Gyulafehérvárból kirohant osztag pedig szintén visszavonult, Stein hozzálátott csapatroncsainak összeszedéséhez. Hasford augusztus 2-án Nagyszebenbe tért vissza, ahol nemsokára újból teendője akadt.
