Destructio destructionis (Taháfut at-Taháfut / „Az összeomlás összeomlása”) című művében szembeszállt korának általános filozófiaellenes hangulatával és bizonyítja, hogy a Gazáli által Taháfut al-falászifa („A filozófusok összeomlása”) című könyvében kifejtett misztikus nézetek hibásak, még csak nem is filozófiai igényességgel kigondolt tételek. Azt állította, hogy az anyag és a mozgás örökkévaló, nem valamiféle teremtés eredménye, tagadta az individuális lélek halhatatlanságát és a túlvilági életet.
Élete
Córdobában született. Apja és apai nagyapjai is kádi volt; ő maga is kádi lett, előbb Sevillában, majd Córdobában. teológiát, jogot, orvostudományt, matematikát és filozófiát tanult. Abu Bakr ibn Tufajl ajánlatával 1182-ban került az almohád Abu Jaakúb Júszuf kalifa udvarába mint háziorvos, majd a kalifa halálát követően annak fia, al-Manszúr szolgálatában állt. A kalifa megbízásából kezdett hozzá Arisztotelész műveinek fordításához és értelmezéséhez.
Averroës tizenegy éven keresztül volt Jaakúb al-Manszúr udvarában, amikor a kalifa a filozófus ellenfeleinek intrikáitól befolyására először Córdoba közeli kis helyiségbe, majd Marokkóba száműzte. A vád szerint Averroës az ókoriak filozófiáját művelte az igaz hit rovására. Műveit elégették. Marrákesben halt meg.
Munkássága
Averroës filozófiájának célkitűzése Arisztotelész arab, újplatonikus értelmezésének helyesbítése volt. Arisztotelésznek olyan tiszteletet adott amilyen, abban a korban, csak egy vallásalapítónak járt, így az arisztotelészi tanokhoz igazította számos vallási kérdés megválaszolását. Ilyen tanítása volt az, miszerint Isten létezését a kinyilatkoztatástól függetlenül is bizonyítani lehet, az értelem segítségével. Ugyancsak Arisztotelészt követte a lélek halhatatlanságát illetőleg: azt állította, hogy a lélek nem halhatatlan, de az értelem (núsz) az. Mindezen nézeti miatt, a merev ortodox mohamedán hívők – sőt a keresztények is – elítélték tanait és mintegy válaszként Averroës tanaira, látott napvilágot al-Gazáli könyve A filozófusok összeomlása címmel, amely azt hívatott kimutatni, hogy mivel minden igazság már meg van írva a Koránban, nincs szükség a kinyilatkoztatástól független spekulációkra. Averroës egy másik könyvvel válaszolt, Az összeomlás összeomlása cíművel.
Írásaiban arra vállalkozott, hogy bebizonyítsa a lényegi egyezést a vallásjog (saría) és a filozófia (falszafa) között. Főbb műveiben, a Döntő értekezésben (Faszl al-makál) és Platón Államához írt kommentárjában arra mutatott rá, hogy a filozófia és a vallás célja ugyanaz: az egyik a másiknak „társa és nevelő nővére”. Az igazság egy, csak az emberek különböző utakon keresik és magyarázzák. Azonban csak a filozófus képes, jogosult sőt köteles demonstratív érveléssel kifejteni a profetikusan kinyilatkoztatott törvény legmélyebb, belső jelentéseit. Így ebben a tanításában csatlakozott Platónhoz és ő is megkülönböztette a filozófus természetet és a tömeget. A filozófus természetet újabb két csoportra osztotta: a teológusokra és a filozófusokra. A tömeg közvetlen jelentésében kell elfogadnia a Szentírás történeteit, példabeszédeit. A Szentírásban foglalt teljes igazságot azonban csak a filozófus természet képes felfogni. Azonban mindenkinek egyformán kell elfogadni a Korán bizonyos állításait, mivel ezen állítások Isten kinyilatkoztatásai. Ezért – állította Averroës – a saría felsőbbrendű a nomosznál (gör. szó, jelentése: ember alkotta törvények).
Averroës lélekre vonatkozó tanítása tagadta a lélek halhatatlanságát, ugyanakkor különbséget tett az aktív és a potenciális intellektus között. Az aktív intellektus (isteni ész) nyújtja az intelligibilis formákat, a passzív intellektus (ember) pedig felveszi ezeket. A formák aktualizálódása a potenciális intellektusban konkrét emberre vonatkozóan eredményezi az individuálisan szerzett intellektust.
Forrás: wikipedia; Kép: Google;