December 28. az aprószentek napja. A Krisztusért mártírhalált halt betlehemi kisdedek emlékünnepe, azoké, akiket Heródes a gyermek Krisztus keresésekor megöletett.
A fiúgyermekek megvesszőzésének szokását a betlehemi kisdedek szenvedéseire vetítik vissza, a lányokét pedig azzal magyarázzák, hogy Betlehemben a fiúgyermekek haltak meg, és ezért ilyenkor a lányoknak kell szenvedni.
A vesszőzés szokásának kettős magyarázata van: egyrészt pogány termékenység- és egészségvarázslással függ össze, másrészt a bibliai történettel kapcsolatos. A világi források már a 15. századtól tudósítanak a vesszőzésről, az egyház a 16. században említi a vesszők megszentelését. Az ilyen vessző vagy a belőle font korbács a betegséget hárította el.
Az aprószentek napi vesszőzés az egész magyar nyelvterületen szokás volt, néhol még ma is élő szokásként él (Erdély, Moldva). Vidékenként változó az elnevezése, pl. aprószententekelésnek, odoricsolásnak, suprikálásnak, csapulásnak is nevezték.
A vessző lehetett termőág, hajló fűzfavessző vagy korbács. Vesszőzni fiúgyermekek, legények vagy pásztorok jártak. Szerencsekívánó, egészségvarázsló mondókák kíséretében gyengéden megveregették, megcsapkodták a lányokat, asszonyokat vagy a gyerekeket.
Szegeden a gyerekeket ugyancsak mustármagért küldték a szomszédba, ahol elővették a nyírfavesszőt, s megkérdezték, hányan vannak az aprószentek. Addig vesszőzték őket, míg meg nem mondták, hogy száznegyvennégyezren.
Ha nem tudták megmondani, akkor a háziak mondták el helyettük. Úgy tartották, hogy akit megvesszőznek, az nem lesz keléses. Moldvában, Klézsén: „Aprószentekkor vágnak a kertben almaágat és reggel az apró gyerekek mennek háztól házig, a nagylegények mennek a jányokhoz, de a kicsi gyermekek mennek mindenik házhoz.”
Forrás: sulinet
