Apokalipszis, most – az afganisztáni remények végnapjai
Frissítés: több forrás szerint is: Ashraf Ghani afgán elnök Tádzsikisztánba menekült. a Talibán fegyveresei birtokba vették az elnöki palotát is (videó).
Amerika leghosszabb és második legdrágább háborúja a végéhez közeledik, bár szinte biztos, hogy ezzel nem fejeződik be teljesen. Az elmúlt hónapokban az Euronews több elemzésben is borúlátóan foglalkozott a szövetséges kivonulás várható következményeivel, de a végjátékban kirajzolódó kép a legrosszabb várakozásokat is felülmúlja. Az események immár nem napról-napra, hanem óráról órára zajlanak, és arra mutatnak, hogy az ország békés átalakítása egyelőre merő illúziónak bizonyul. Most a várható folytatást igyekszünk vázolni.
Afganisztán – egy régen vágyott sikerélmény a terroristák javára
Askoh K Mehta nyugalmazott indiai tábornok azt mondta a szövetséges kivonulás bejelentésekor, hogy a valódi rémálom az lenne, ha az afganisztáni szélsőségesek olyan erős pozíciókat szereznének, hogy a szomszédos országokat is fenyegetni tudják, beleértve például az indiai Kashmirt vagy a szomszédos közép-ázsiai államokat, ahol nagyszámú muszlim lakosság él. Ő ezért ellenezte a teljes csapatkivonást, legalábbis addig, amíg egy új és stabil parlamentáris rendszer létre tud jönni Kabulban.
Az USA és a még létező kabuli kormány azt javasolta a táliboknak, hogy 11-10 arányban hozzanak létre átmeneti kormányzótanácsot, vagyis a Talibán enyhe kisebbségben vegyen részt az átalakulásban. Az elmúlt hetek elsöprő erejű offenzívája viszont azt jelzi, hogy a szélsőségeseknek nem lesz szükségük ilyen egyezkedésre.
Hamdullah Mohib afgán nemzetbiztonsági tanácsadó szerint a lázadók elsődleges célja Amerika megalázása volt. Egy régen várt sikerélmény, amiről egy éve még csak nem is álmodhattak. Az elmúlt évtizedben világszerte kemény csapások érték a különféle dzsihádista szervezeteket, némelyiket teljesen szétzilálták, és közülük többen elveszítették teljes vezérkarukat. Most viszont az ölükbe pottyant egy könnyen begyűjthető ajándék.
Ehhez járul a nemzetközi súly növekedése is, mivel a tálib vezetők bejáratosak és egyenjogú tárgyalók lettek olyan helyeken, mint Moszkva, Peking, Katar vagy Teherán.
Ma már a Talibán alatt nem csak a szovjeteknek egykor ellenálló hegyi fegyveres törzsek szövetségét kell érteni, hanem egy olyan gyűjtőnevet vagy esernyőt (‘Terrorista Internacionálé’), amit a tálibok tartanak a kezükben, és alatta gyülekezik a nemzetközi terrorizmus hordaléka. A közép-ázsiai térségben (vagyis a volt szovjet tagköztársaságokban) ezek közül a legveszedelmesebbek az üzbég IMU, a tádzsik Kamarog és Vahdat, a kazak Almaty, a kirgiz Bishkek, és még vagy 30 különféle más csoportosulás.
Most van „a pillanat megragadása” – Saigon effektus várható
A Dzsihád lehetséges folytatása – ha csak ideig-óráig is – de félretolja a tucatnyi iszlamista frakció ellentéteit, és olyan erők is összefoghatnak, melyek korábban szemben álltak egymással a Közel-Kelet frontjain, főként Irakban és Szíriában.
Javukra szolgál az afgán lakosság mélységes kiábrándultsága a végletekig korrupt és tehetetlenkedő kormányzatból, és ennek folytán a demokratikusnak álcázott rendszerből is, amit a Nyugat tartott lélegeztetőgépen. Az afgán központi hadsereg nem azért vonul vissza, dezertál vagy szerel le, mert rosszabb katonák, mint a tálibok, hanem mert az alakulatok hónapokon át nem kapnak ellátmányt, muníciót és fegyvert, mert az nem érkezett meg, vagy a csapattisztek ellopták és eladták a táliboknak. Teljes gépesített zászlóaljak lépik meg az eddig elképzelhetetlent, az Iránba való átmenekülést.
A helyzet hasonló ahhoz, amit Irakban láthattunk 2012/13 környékén, amikor a hadsereg eszközei és fegyverzete napi adásvétel tárgya volt az alakuló ISIS javára, páncélosokat is beleértve. Most már hivatalos közlemény figyelmezteti azokat az amerikai állampolgárokat, akik még nem jutottak el a kabuli repülőtérig, hogy csak saját kockázatukra forduljanak segítségért afgán katonai vagy rendőri személyekhez.
A színen újra megjelennek olyan tálib vezetők is, akiket a megszállás idején az amerikaiak „kivontak a forgalomból”, például Khairullah Khairkhwa, aki 5 évet húzott le a guantanamói gyűjtőtáborban, és aki a tálib kormányzás idején Oszama bin-Láden személyes összekötője volt. A dohai megállapodásra fittyet hányva az al-Kaida egykori parancsnokai és fegyveresei is feltűntek.
Az ISIS-szel viszont konfliktusban állnak, és ez nyújt egy távoli reménysugárt, hogy ez a koalíció nem lesz feltétlenül távlatos. A The Washington Post szerint az USA engedékenysége a tálibokkal szemben abban is rejlik, hogy felhasználnák őket az ősellenség Kalifátus újjáépítése ellen. Hogy ez csak illúzió-e, az néhány hónapon belül kiderül. A Talibán közismert ravaszsága és több évtizedes tapasztalata tartogathat nem várt meglepetéseket. Az adott szó megtartása egyáltalán nem az erényük, mivel nézeteik szerint a Dzsihád érdekei a képmutatást és a hazugságot megbocsáthatóvá teszik. (Áprilisban például három hónapos tűzszünetet ígértek, és ebből két napot sikerült teljesíteniük.)
Ráadásul nem csak a kormánycsapatokat támadták, de újra bevetették a civil lakosság elleni terror eszközeit is. Megjegyzendő viszont, hogy Doha óta egyetlen amerikai katonát sem öltek meg a tálibok, tartva attól, hogy haragjában az USA visszavonja a békeegyezményt. Azt viszont sikerült elérniük, hogy az amerikai kivonulással az afgán haderő maradék morálja is megsemmisüljön.
Hogy is volt ez a Doha?
A 2020. februári dohai egyezmény a szövetséges csapatok 2021 május 1-i kivonásáról szólt, és akkor még lelkendező nemzetközi visszhang kísérte, noha a hivatalos kabuli kormányt nem vonták be az egyeztetésbe.
Az amerikai elnökre, vagyis Donald Trumpra nem nehezedett társadalmi vagy politikai nyomás, hogy fejezze be az afganisztáni missziót. 19 év elteltével az amerikaiak szinte „bekönyvelték” ennek a konfliktusnak a létezését, de természetesen azt sem várta senki, hogy örök időkig kell tartania.
A döntést követő felmérések szerint mind a republikánus, mind a demokrata oldal megosztott volt a katonai jelenlét folytatásában, és inkább a mértékét csökkentették volna. A republikánusok 82%-a például hallani sem akart Trump azon ötletéről, hogy a megbeszéléseket Camp Davidben folytassák és finomítsák, így az dugába is dőlt.
Az egyezség vékony jogi alapját egy még 2001-ben, vagyis a megszállás évében lefektetett jegyzőkönyv biztosította, amely szerint az érintettek a válságot majd tárgyalásos úton fogják rendezni. De erre a szinte pánikszerű kapkodásra máig sem látszik megfejthető magyarázat.
A korábbi viszonyulás az volt (és ezt a NATO főtitkára is megerősítette), hogy az afgán békét az afgán kormánynak kell megteremtenie, amihez a katonai hátteret a nyugati szövetség biztosítja. Vagyis a megszállás fennmarad mindaddig, amíg a feltételek létre nem jönnek. Ehhez képest nehezen érthető, hogy a dohai egyezmény mégsem szavatolta, hogy a Talibán tartsa is be a béketeremtésre tett ígéretét, és erre Joe Biden sem írt elő feltételként erős garanciákat.
Elmosódhat a civilizációs lábnyom
A gyakori vélekedéssel szemben az afganisztáni háború nem veszett el, hiszen a nyugati szövetség (benne Magyarország is) nem szenvedett katonai vereséget, és emberveszteségei az utolsó években messze elmaradtak a korábbiaktól. A megszállók jelenléte még jó ideig lehetséges volt (az afgán katonai vezetők 2 év halasztásért rimánkodtak), de ennek feltétele lett volna egy stabil államrend létrejötte. Vereségről nem, de csalódottságról, és a lemondásról viszont lehet beszélni, mert a remélt modern Afganisztán megszületése elmaradt.
A kivonulással létrejövő hatalmi vákuumot a Talibán egyedül és hosszú távon nem lesz képes betölteni, miként ez a 90-es években sem sikerült neki. Egy mélyen konzervatív alapzatú és a nemzetközi térben nehezen mozgó rendszer nem lesz képes forrásokhoz jutni a várhatóan rohamosan szegényedő társadalom fenntartásához.
2016 óta az afgán nemzeti jövedelem tartósan és ütemesen növekedett, és tavaly már elérte a megszállás első évének négyszeresét, meghaladva a 20 milliárd dollárt. Az intézményesített korrupció és a koncepciótlan gazdaságpolitika ellenére is, ez korábban sosem látott javulást hozott 38 millió afgán életében, elsősorban a szolgáltatói ágazatokban, az építőiparban, de a mezőgazdaságban és a divatszektorban is. Új termelői rétegek jöttek létre, megerősödött sok családi magánvállalkozás, és semmilyen akadály nem állt a legkülönfélébb start-upok beindítása előtt. Ezek főként a már nyugatiasabban gondolkodó fiataloknak kínáltak lehetőségeket.
Német, japán, brit és amerikai befektetések révén fejlődött az infrastruktúra, az úthálózat, a közmű- és telefonrendszer, noha a tálibok támadásainak kedvelt célpontjai voltak a mobil tornyok, mert nézetük szerint istentelenség a nők ellenőrizetlen magáncsevegése. A technológiai befektetők között ott volt Kína, Vietnám, India és a Fülöp-szigetek is.
Ezekben az években – néhány drámai kivételtől eltekintve – a katonai konfliktusokat jórészt sikerült a nagyvárosokon kívülre szorítani, és sokak előtt felcsillant egy békés élet lehetősége. A nyüzsgés a médiaiparban is megjelent, több tucat rádió- és tévétársaság, gyarapodó sajtótermékek képében, ahol a fiatal nők is bemutathatták képességeiket (és lettek emiatt a terrortámadások kiemelt célpontjai).
1996-2001 között a tálib hatalom több tévéadót lerombolt vagy betiltott, és bezáratták a műholdvevőket, tévékészülékeket vagy videómagnókat áruló üzleteket is. A megszállás után ezek legtöbbje újraindult, de most borítékolható, hogy újra súlyos korlátozások jönnek, és ezek már az internetet is érinteni fogják.
Az országban 2020-ban 88 egyetem és főiskola működött szabadon, köztük több külföldi fenntartásban (Svájc, Franciaország, Egyesült Királyság, USA és mások). A felsőfokú képzésre az oktatási büdzsé 20%-a jutott, főleg a Világbank jóvoltából. A kabuli Műszaki Egyetem Közép-Ázsia egyik legjobbjának számított.
Ütemesen nőtt a felsőoktatásba felvett nők száma, Herta-ban például elérte az 1200-at. 2014-re a diplomázó nők száma meghaladta a férfiak negyedét. Nem volt ezért a véletlen műve, hogy a dohai megállapodás ignorálását a kabuli egyetem könyvtára elleni támadással mutatta be a Talibán tavaly novemberben, 22 halottat hagyva maga után.
Ha ezt a nem is idilli, de mégis perspektívát bemutató rendszert ismét fundamentalista terror váltja fel, az újabb polgárháborúhoz és tömeges elvándorláshoz vezethet. Ez katasztrofális volna azért is, mert Afganisztán demográfiai összetétele igen kedvező: a 20-25 éves korosztály mindkét nemben a lakosság legnagyobb csoportját alkotja, és a népesség erőteljesen növekedett a megszállás időszakában. Ha sikerülne a társadalmi katasztrófát elkerülni, úgy a teljes népesség elérhetné a 64 milliót 2050-re, és iskolázottságban, szakképzettségben versenyképes maradhatna a térségben.
A BBC tálib-riportja semmi jót nem sugall a jövőre nézve:
https://twitter.com/i/status/1425686273507749892
Kik lépnek be a képbe és ki fogja fizetni a biztonsági számlát?
A kivonulás ellenére Washington megpróbálja stabilizálni katonai jelenlétét a térségben, de ez nem lesz könnyű feladat. Legfőképp azért, mert Biden elnök eddig megismert külpolitikai és katonai elképzelései szinte teljes mértékben Kínára és az Indo-Csendes óceáni térségre összpontosulnak, és ellenfelei is ezzel kalkulálnak. Peking mereven ellenzi az amerikai katonai vagy biztonsági jelenlétet a nyugtalan és muszlim-lakta Hszincsiang tartomány közelében, és figyelmeztető kockázat számára, hogy egy tengeri hatalomnak sikerült ilyen mélyen behatolni Eurázsiába és szárazföldön eljutni Kína tőszomszédságába.
Az új főszereplők logikusan kínálják magukat: Kína, Oroszország, Pakisztán és Irán kvartettje profitál leginkább az Egyesült Államok kilépéséből. Kevésbé boldog Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán, akik összefüggő földrajzi teret képeznek Afganisztánnal, és a terrorfenyegetések, betörések, szabotázsok és rablások őket is elérhetik.
Az említett haszonélvezők közül Peking tűnik a legkevésbé izgatottnak a lehetőség láttán, mert érzékeli a lehetséges csapdahelyzetet, amibe a történelem során Nagy Sándor, a mongol birodalom, a britek és a szovjetek is beleléptek. Ez akkor kattanna be mögötte, ha túlzottan behatolna ebbe a veszedelmes térbe, miközben az USA átcsoportosítja erőit a létfontosságú Távol-Keletre. Kína részéről ezért jelentős katonai fellépés nem várható, sőt, elképzelhető, hogy a körzet biztonságát inkább kedvenc barátjára, Pakisztánra hagyja.
Itt merül fel a talán legfontosabb kérdés, hogy ki fogja a továbbiakban magára venni az afgán katonai és biztonsági erők működtetését és finanszírozását? A megszállás óta a katonai számla meghaladja az 1000 milliárd dollárt, és ehhez jönnek még a szerviz, az utánpótlás és a kiképzés költségei. A muníció teljes egésze az Egyesült Államokból érkezett, és helyi fegyvergyártás egyáltalán nem létezik. A szakszemélyzet távozásával a meglévő eszközök karbantartása is meg fog akadni, elsősorban a légierőé.
Komoly fejtörés az is, hogy az USA nyugati mintára képezte ki az afgán haderőket és biztosított ehhez légi és logisztikai támogatást. Az elmúlt hetek viharos offenzíváinak sikere abban is rejlik, hogy masszív nyugati háttértámogatás nélkül az afgán kormánycsapatok gyakorlatilag a vágóhídra menetelnének, kivált a hegyi terepeken, a hágókon és a kősivatagokban. Ezeket a veszélyeket tetézik a hírszerzési és terrorelhárítási aggályok. Ennek a feladatnak a javát is amerikai eszközökkel és személyzettel végezték el korábban, és kérdéses, hogy ki lesz képes átvenni ezt a kulcsszerepet.
Bár Kína jelentősebb erőforrásokkal rendelkezik, mint a régióban bárki, de egyelőre bőven van más dolga is Hszi elnök tervével, az ‘Egy út, egy övezet’ program megvalósításával. Pekingnek nincs is ehhez szüksége meghódított és pacifikálásra szoruló nagy területekre, hanem inkább biztos útvonalakra, korridorokra, áruszállítási csatornákra Nyugat felé. Ez pedig Pakisztán felé mutat. A közép-ázsiai útvonalakkal ilyen gondjai nincsenek, és ezért sem sürgető számára a teher szükségtelen növelése.
Befektetésekkel, hitelekkel, fejlesztési tervekkel és a világ több pontján alkalmazott behatolási eszközökkel Oroszország és Kína élni fog, de jelentős katonai kockázatokat (például megszálló vagy rendfenntartó erőket) aligha vállalnak. Minimális közös érdekük már megvalósult: az Egyesült Államok hátrébb szorult a hatalmas régióban. Ehhez képest szinte részletkérdés, hogy az Afganisztánból induló vagy rajta áthaladó hasis-, kender- és heroinszállítmányokat ki vonja majd ellenőrzése alá.
Nem Amerikának való vidék?
Patetikusnak, vagy akár cinikusnak is tűnhetett Biden elnök helyzetértékelése, amikor arról beszélt, hogy Afganisztán megkapta az esélyt egy működőképes rendszer felépítésére, és mostantól az ő dolguk az erőszak megállítása. „A katonai vezetés arra figyelmeztetett, hogy ha már a döntés megszületett, akkor gyorsan és olajozottan kell távoznunk. A gyorsaság jelenti a biztonságot.” Kiemelte viszont, hogy az USA jelenléte nem szűnik meg teljesen, és marad amerikai személyzet és felszerelés is Afganisztánban. Nem világos még, hogy milyen erőkre céloz, miközben már a kabuli nagykövetség és a nemzetközi repülőtér védelme is kérdésessé vált.
Az Egyesült Államok nem szeretné teljes jelenlétét a kukába dobni a térségben, amire több, mint ezer milliárd dollárt áldozott, és igyekszik újra szervezni közép-ázsiai kapcsolatait, annak katonai vonatkozásaival együtt. Megkezdődtek az egyeztetések új vagy felújított katonai bázisokról Közép-Ázsiában, amire már volt példa az előző 20 évben, de ma már nem lesz egyszerű, mert a geopolitikai helyzet alapvetően megváltozott, és a szárazföldi földi erőviszonyokat nem fogja jelentősen befolyásolni. Ráadásul időközben az érintett államok is felkészültebbek lettek a dzsihádista terrorral szemben, ezért már kevésbé szorulnak amerikai háttértámogatásra, de nem is utasítják el feltétlenül, ha megfelelő ajánlatot kapnak.
Viszont számolniuk kell azzal, hogy mióta Kína katonai bázist nyitott Tádzsikisztánban és közös hadgyakorlatokat tart a térség országaival, számára a közeli amerikai katonai jelenlét bármely formája tűrhetetlen. A kínai szemlélet az első szakaszban még elfogadta, hogy a nyugati invázió a terrorellenes nemzetközi harc fontos része, de ma már csak az amerikai terjeszkedés veszélyét látja benne.
Az afgán rejtélyt övező diplomácia azt mutatja, hogy Oroszország inkább együttműködhet az USA-val annak érdekében, hogy érzékeltesse Kínával, hogy nem Peking, hanem Moszkva a térség fő ‘témafelelőse’, és elsősorban ő kívánja osztani a lapokat Közép-Ázsiában, főként a volt szovjet tagköztársaságokban is, amiket változatlanul saját érdekszférájának tekint.
Az afgán nép feje fölött zajlanak a jövő folyamatai
Bármily bizarr is a következtetés, de az Egyesült Államok afganisztáni lelépése akár még hozzá is járulhat a két nagyhatalom kapcsolatainak javulásához. A két elnök júniusi csúcstalálkozóján a nyilvánosság előtt szinte szót sem ejtettek Afganisztán ügyéről, pedig ez volt a megbeszélés talán egyetlen konkrét témája. Oroszország ugyanis felajánlotta Bidennek, hogy használhatja a közép-ázsiai orosz katonai bázisokat az Afganisztánból származó információgyűjtés számára, ami kulcsfontosságú biztonsági feltétel.
Tádzsikisztánban és Kirgizisztánban számos orosz katonai bázis és egyéb létesítmény működik, tehát a felajánlás akár életfontosságú is lehet, bár nem tisztán emberbaráti. Egyfelől elejét veheti, hogy az USA pénzzel, katonai fejlesztésekkel vagy gazdasági előnyök ígéretével keressen magának új támaszpontokat a körzetben, másfelől a gesztusnak be lehet hajtani az ellenértékét a világ más vitás ügyeiben. (Például Ukrajnában, ahol Zelenszkij elnök már nyíltan beszél a Nyugattal kapcsolatos csalódásáról, aminek várhatóan hangot is ad majd a Biden elnökkel augusztus 30-ra tervezett találkozóján.)
Washingtonban az elmúlt hetekben lázas értekezletek zajlottak amerikai és közép-ázsiai diplomaták között a leginkább veszélyeztetett afgán állampolgárok beengedéséről, beleértve a drónokkal gyűjtött információk cseréjét, de ez már nem sokat fog segíteni az afgán népre leselkedő veszélyeken. Az elnök most 1 000 katona visszavezénylését rendelte el, de ez legfeljebb a teljes evakuálás valamelyes biztosítására lesz egyelőre elég – remélhetőleg.
euronews
