A település bemutatása
Apátistvánfalva kis község Vas megyében, az osztrák-magyar-szlovén határ találkozásánál lévő szentgotthárdi kistérségben helyezkedik el, az osztrák határátkelőhelytől 10 km-re, a szlovén határátkelőhelytől 3 km-re.
A község egész területe az Alpok-aljai dombságon helyezkedik el, 270-, és 340m közötti tengerszint feletti magasságban. Közvetlen társközségei Orfalu és Kétvölgy községek, mely települések többnyire magukon hordozzák községünk kapcsán leírt földrajzi, építészeti és egyéb jellemzőket.
Az időjárásra a közeli Stájer-Alpok van befolyásoló hatással. Leszámítva az utóbbi két aszályos évet, jellemző a magas évi csapadékmennyiség.
Apátistvánfalva és környéke vizes völgyekben és forrásokban igen gazdag. Legismertebb vízfolyásunk a településünktől délre eredő, az egész községet átszelő Hársas-patak, mely a tőlünk néhány km-re lévő, gyönyörű erdő övezte környezetben található Hársas-víztározót táplálja, mely a környék legkedveltebb pihenőhelye.
A vidék egyedülálló létesítménye a „TÓKA”, mely 2-3 méter mély kb. 2 méter széles gödör, ami az esővízből töltődik fel, és a vízzáró agyagréteg nem engedi a vizet elfolyni, melyet a korábbi évtizedekben leginkább állatok itatására használtak az itt lakók.
Valamikor a mai település egészét, mint az Őrség Vendvidék többi részét összefüggő erdő borította.
Az ide települt emberi munka eredménye a mai állapot kialakítása.
Ennek eredményeként községünk arculata teljesen egyedülálló település szerkezetet mutat:
A község külterületén belterületén egyaránt megtalálhatók az egykori hatalmas erdők foltjai, mert a bükkösök és lucfenyvesek többsége magántulajdonban maradtak.
A gazdák ezeket féltő gonddal kezelték, úgynevezett szálaló gazdálkodást folytatva termelték ki a fákat.
Ezzel kevésbé bolygatták meg az aljnövényzetet, s teret engedtek a természetes újulásnak is.
Így a mai napig megmaradtak a csodálatos kaszálórétek, mely igen ritka és értékes tavaszi növénye a zergeboglár egyik alfaja. Különlegességnek számít a rózsaszín virágú sömöröskosbor, a lilavirágú, széles levelű ujjaskosbor, valamint az országos viszonylatban is ritka előfordulású, struccpáfrány sokszor embermagasságúra megnövő példányai.
A mészkerülő erdei fenyvesek lejellemzőbb növényei a boróka, a szőrös nyír, a korpafüvek, s csaknem megtalálható valamennyi körtike faj, és a fekete s vörös áfonya.
A háborítatlan tiszta levegőjű természeti környezetben igen változatos az állatvilág is, a kis és nagyvadak mellett értékes fészkelő madaraink a fekete gólya, a darázsölyv, a haris, a kék galamb, a keresztcsőrű, a süvöltő és a tüzes fejű királyka.
Mindezek mellett Magyarország leggazdagabb lepkefaunája él nálunk, valamint községünk és térsége az ország egyik gombákban leggazdagabb területe.
Községünk néprajzilag is önálló, sajátos kultúrát őrző táj.
A falu településszerkezete teljesen egyedi, úgynevezett szórvány beépítettség jellemzi.
Egy-egy ház többségében külön áll a dombokon, körülötte helyezkednek el a szántók, a kaszálógyümölcsösök , és a rétek. Ez adja a táj mozaikos jellegét.
A házak a birtok első tulajdonosától kapták a nevüket, melyet örököltek az új lakók is.
Jellemző volt a keresztvéges boronafalas építkezési mód, az épületek elhelyezését tekintve, pedig a vonalas építkezés (szoba, konyha, kamra, gazdasági épületek).
Így általában az udvartér teljesen körül volt zárva. A kerítés nem volt jellemző, legfeljebb elősövény vagy vesszőfonat, de ez is inkább a veteményes kertek körül, a vad elleni védekezés céljából.
A terület természeti adottságaihoz igazodva elsősorban az erdőgazdálkodás és az állattenyésztés volt jelentős.
A szántóföldi gazdálkodás az un. bakhátas gazdálkodás volt, elsősorban önellátásra termesztettek rozsot, árpát, zabot, kölest, hajdinát, káposztát, répát és tökféléket. A tökfélék magjából a mai napig helyben olajat ütnek, a többi részét pedig az állatok etetésére hasznosítják.
A gyümölcsösökben szilva, alma és körte terem, melyekből lekvárt és pálinkát főznek (ez utóbbit szintén a helyi főzdében).
Korábban kiemelkedő volt a szarvasmarha tenyésztés, mely sajnos ma már nem jellemző.
Írásos dokumentumok alapján községünk első okleveles említése 1350 ősze.
A község névadója Harding Szent István ciszterci apát. Az ő tiszteletére emelték 1785-ben a ma is meglévő igen szép, műemlék templomunkat, mely helyén korábban csak kápolna volt.
A faluban 1683 óta emlékeznek Harding Szent Istvánra, minden év július 16-án, a búcsú ünnepség keretében.
A lakosság katolikus vallású, 90 % – ban szlovén anyanyelvű. Jellegzetes tájnyelvüket a mai napig őrzik és használják az emberek, nemcsak hétköznapjainkban, de ünnepi hagyományőrző rendezvényeiken is.
A második világháborútól kezdődően egy jelentős elvándorlás indult meg, elsősorban a nehéz helyi megélhetés miatt, mely elvándorlás ugyan lelassult, de teljes mértékben napjainkig sem szűnt meg.
Községünk kül- és belterülete 1978. óta szigorúan védett. 2002március óta az Őrségi Nemzeti Parkhoz tartozunk.
Kedvező földrajzi fekvésünk, csodálatos természeti adottságaink folytán kellő anyagi segítséggel a település egyetlen kitörési lehetősége a környezetkímélő turizmus felvirágoztatása. Szlovén Kisebbségi Települési Önkormányzatunk évek óta ezen munkálkodik.
Fejezetek Apátistvánfalva történelméből
A közelmúlt régészeti ásatásai is egyértelműen bizonyítják, hogy az Árpád kortól Szentgotthárd és környékén húzódott az ország nyugati határrésze, ahogyan a történészek nevezik, a „gyepűvonal”. Ennek fontos részét képezte az Őrség, ahol V. István szabadalomlevele alapján tudhatjuk, itt egy fontos katonai szervezet volt (ispán, őrállók stb.). A korábbi kutatások a szentgotthárdi apátságot tekintették elsődlegesnek, míg a települést az apátság alapításával hozták összefüggésbe. Feltételezhetően már a ciszteriek letelepedése előtt volt egy temploma a településnek a Rába és a Lapincs találkozásánál, így a XI. sz.-i szokásnak megfelelően a falu is a templom védszentjéről kapta a nevét.
III. Béla 1183-ban ciszterci monostort alapított. Miért a ciszterekkel? Mert híresek voltak magas színvonalú mezőgazdálkodásukról. Végeredményben nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy Szentgotthárd már létezett a ciszteriek megtelepedése előtt.
Hazánkban az első ciszterci monostort II. Géza alapította a Tolna megyei Cikádoron (ma: Bátaszék). A király mindkét felesége francia volt, így innen a kapcsolat francia származású ciszterekkel. Egyre-másra alakultak a ciszteri apátságok, így Zirc (1182), majd Szentgotthárd (1183). A kiterjedt apátsági birtok déli határa István-falva volt. A törzsbirtok (és ez volt Istvánfalva környéke is), igen alkalmas volt a ciszterek által művelt két gazdasági ág, az állattenyésztés és a földművelés céljaira, bár egyre több alkalmas földet kellett bevonni un. „talajtöréssel” a gazdálkodásba. Az apátsági jobbágyközségek nevében feltűnően sok az összetett nevű falu (János-falva, Tót-falva stb.), ahol az első tag tulajdonnév. Körmendi levéltári adatok szerint egy az apátságnak 1198-ban adományozott szolga a Stephanec (István) nevet viselte. Esetleg ő volna az apátsági telepítésű község névadója? További bizonyításra vár a kérdés. A jobbágyai felett – az apátistvánfalviak esetében is – az apátúrnak volt joghatósága. Nagy Lajos 1347-ben kelt kiváltságlevele, kimondta, hogy itt mindenki – az apátság, minden birtoka, jobbágya – a király védelmét élvezi. Azt is kinyilvánították, hogy első fokon az apátúr bíráskodik felettük! A szentgotthárdi apát úriszékének köszönhetjük, hogy bizonyítottan megülhetjük a 650 éves évfordulót.
A XIV. sz. közepén a jobbágyok rossz viszonyban állnak az apáttal. 1350-ben Apátistvánfalva és a környéki jobbágyközségek feljelentették a királyné előtt Péter szentgotthárdi apátot, azzal az indokkal, hogy az apát emberei garázdálkodtak. Elmondták azt is, hogy 5 gyilkosság és 18 sebesülés is történt, mindezek alapján kérték az apát megbüntetését. Péter apátból, a vádlottból vádló lett és vádpontjai igen súlyosnak bizonyultak. Péter apát vádjaira nyomozást rendelt el a bíróság. A felvett jegyzőkönyv sorai eltértek az előző nyomozástól. Beigazolták, hogy az apát nem vádolható, a jobbágyok vádjai egytől-egyig koholmányok. A jobbágyoknak tisztázniuk kellett magukat, 40 apátsági jobbágyot idéztek meg a tárgyalásra, György bírót harmadmagával. Hiába várakozott a bíróság a megidézettek és képviselőik sem jelentek meg, ez viszont egyenlő volt a bűnösségük beismerésével.
1350 őszén a szentgotthárdi monostor jobbágyait, hűtlenség és árulás vétsége miatt fejvesztésre és összes vagyonuk elvesztésére ítélték.
Hogyan éltek a falvak lakói, amikor nem pereskedtek az apátúrral?
Keményen dolgoztak, a gazdasági élet akkori valamennyi területén, a fontos szerepet játszó munkástestvérek (megtértek) irányításával. Ezek a szakállat viselő, csendes férfiak a szerzetesek és a világiak között letették az ún. hármas fogadalmat is. Irányításukkal hozzájárultak a virágzó apátsági gazdálkodás eredményeihez.
Kora reggel a perjel kiosztotta a munkát, majd csendben elvonultak a munkahelyre, ahol csak zsolozsma idejére függesztették fel a sokszor nehéz munkát. (10 óra körül kevés kenyeret, bort fogyasztottak, a nagyböjt kivételével.) Ezt újabb munka követte, majd ebédeltek és egészen este 6-ig folytatták a munkát, majd visszatértek a monostorba. Fontos szerepe volt az állattenyésztésnek is. Apátistvánfalvától ÉK-re (a mai Huszaszó környékén) volt a sertés- és juhtenyésztő központ. A rendi előírás alapján a nyájjal éjszakára vissza kellett térni a majorba. Ezért létesítettek az apátságtól távol kisebb majorokat.
A mai értelemben vett erdőgazdálkodásról nem is, de az erdő használatáról szólni kell. Az apátság területén hatalmas erdőségek voltak. Így az erdőirtás volt az első feladat a „talajtörő” munkák előkészítéséhez. Az erdő fáját sokféleképpen hasznosították, hiszen a lakóházak fából, de legalább is fa fedőanyaggal épültek és a tűzifára is szükség volt. Az erdőben zajlott a makkoltatás, így igen fontos szerepük volt a makktermő fanemeknek a középkorban.
(Miholics József kutatásaiból tudhatjuk, hogy az 1960-as évek végére ez a kedvező arány teljesen megfordult. Az erdő állományban mindössze 13%-ot képviselt a tölgy, a 76%-ot képviselő erdei fenyővel szemben, az apátistvánfalvi 607 ha-os erdőrészben.) A monostor tímárműhelye számára szolgáltatott még cserzőanyagot, a begyűjtött gubacs. Nagy meglepetésre, de ebben az időben már találkoztunk, erdővédelmi intézkedéssel is. Ekkor kerül be a köztudatba – különféle tilalmazott tevékenységek révén – a tilalmas erdő megnevezés, mely néhol még ma is él (pl.: Farkasfán vagy Magyarlakon).
A török megjelenéséig csendben folydogált az élet az apátsági jobbágyfalvakban, a megszokott rend szerint. Mohácsot követően, a török legfeljebb a Rába-völgyében portyázott, a kissé távoli (?) Istvánfalva így bizonyos védettséget élvezett. Nem merészkedtek be az erdőkkel körülvett dombok, völgyek mélyére a törökök. A nagy csendet a híres szentgotthárdi csata zaja törte meg. Az eseményt megelőzte az eszéki hadjárat és Kanizsa ostroma. A török már a Drávánál járt, még esetleg Bécset is fenyegethette. A császári és szövetséges csapatok létszáma nem érte el a 25 ezret, a Köprülü Ahmed vezette török sereg 120 ezres létszámával szemben, nem szólva arról, hogy a keresztény sereg anyagi ellátása, a műszaki eszközök hiánya (nem volt ásó!), egyszerűen katasztrofális volt.
A csata, a mai Szentgotthárd városától Ny-ra, a mintegy 3-4 km-re lévő Nagyfalunál (németül: Mogersdorf) folyt le. A török sereg nagy nélkülözéseiről (éhség, abrakhiány stb.) Evlia Cselebi török világutazó írásaiból tudhatunk meg részleteket. A döntő ütközet 1664. augusztus 1-jén 15-17 óra között zajlott le., a hadműveletekre a szeptember 25-i vasvári béke tett pontot.
A későbbi viszonyokról Bél Mátyás tudósít. Magyarország első tudományos igényű leírója, a pozsonyi gimnázium földrajztanára, tankönyv hiányában célul tűzte ki, az ország általános földrajzi-történeti tárgyú leírását. 1735-42 között kiadott négy kötetének egyike tartalmazza Vas vármegye leírását is. Az alábbi leírás alig 30-50 évvel a török visszaszorítása utáni viszonyokat tükrözi:
„…a Szent Gotthárd uradalomhoz tartozó falvak…”
„…még vannak a Rábán túl is ehhez a dominiumhoz tartozó falvak (köztük itt említi Istvánfalvát is) … ez az uradalom említett tartozékaival együtt nagyobbrészt hegyes agyagos területe nagyobbrészt csupán buza termelésre nem alkalmas. Néhány hegynyúlványa is van, középszerű minőségű bortermeléssel. A rábán tuli lakosság részint magyar, – részint szlovén ajku…”
Közigazgatási összeírást rendel el II. József 1785-ben, ebben 6 kerület szerepel, köztük a településünket is érintő Tótsági- (ehhez tartozott még az Őrség is). Újabb évszázaddal később már tíz közigazgatási járása van a vármegyének, köztük a szentgotthárdi (ennek Trianon után Szentgotthárd – muraszombati lett a neve).
A XIX. sz. elején különféle elemi csapások és egyéb okok miatt sokszor szenvedett a nép. (himlőjárvány, pestis 1813, jégeső 1827 először, majd többször tűzvész).
A XIX-XX. Fordulója táján sokan kivándoroltak Amerikába, azzal a céllal, hogy pénzhez jutva, földet, házat vásároljanak, majd idehaza visszatérésük után. Sajnos legtöbben nem tértek vissza soha többé, de küldték az „amerikás” leveleket, de pénzt is, amelyből harangot, emlékművet emeltek az idehaza élők. (Hálás feladat lenne a még élő leszármazottak körében kutatni az „amerikás” korszakot és tárgyi emlékeit.)
Ugyancsak a századfordulót követve alakultak a környékbeli településeken vallási- és világi egyesületek, olvasókörök, énekkarok, tűzoltó egyletek. Apátistvánfalván is létrejött az Önkéntes Tűzoltó Egyesület (parancsnoka: Terplán István), valamint a Levente Egyesület, ennek a vezetője Deli István plébános volt.
Trianon nagy bajt hozott a lakosságra, megszűntek a déli piacok, az addig virágzó ipar, gazdálkodás, kereskedelem szinte teljes pangásra ítéltetett, ezt a népszámlálási adatok is alátámasztották.
Nevezetességei
* 1785-ből származó római katolikus templom, mellette temetővel
* a Hársas-patak
* A világháborús emlékmű, rajta Apátistvánfalva, Permise, Orfalu, Újbalázsfalva lakosainak hősi halottai a két világháború alatt. A szobor legfelső részén Árpád fejedelem szobra (Kallós Ede munkája).
Cím: Fő u. 143.
Tel: +36 (94) 536 000
E-mail: [email protected]
Web: http://www.apatistvanfalva.hu/
