Bárkivel megtörténhet! Az életben néha nagy sebességgel rohanunk a szakadék felé, és nem tudjuk, hogy hogyan álljunk meg, főleg, ha már az alja felé közeledünk.
Szó szerint úgy fogjuk érezni magunk, mintha a szakadék alján lennénk, ha már nagyon kétségbe vagyunk esve, szorongunk, és fogalmunk nincs, hogy hogyan tovább. Egyszerre omlik össze a társadalmi-, és magánéletünk, nem tudunk teljesíteni a munkánkban, a félelem és a káosz veszi át az irányítást felettünk. Időnként mindannyian átéljük ezeket az érzéseket, álmodozunk, tervezünk, építjük a jövőbeli céljaink felé vezető utat, és hirtelen a semmi, és kétségbeesés közepén, a szakadék alján találjuk magunkat.
Mit érzünk ebben a pillanatban? Veszteséget. Mintha megállt volna körülöttünk az élet, és soha de soha nem fordulna többé jóra. Egyedül érezzük magunkat ennek a rémálomnak a közepén! Hogyan lehet megszabadulni ezektől a félelmetes gondolatoktól, amelyek szó szerint felemésztenek?
“A szenvedés és a fájdalom mindig szükséges egy szélesebb látókörhöz és egy igazán mély érzelmekkel teli szívhez” (Dosztojevszkij)
A legnagyobb hiba az, hogy félünk!
Mindenki fél a kiszámíthatatlan dolgoktól, melyeket nem tudunk megjósolni, de nem is menekülhetünk tőlük. Ha a probléma bekövetkezik, két lehetőségünk van: vagy minden erőnket összeszedve megpróbáljuk megoldani, vagy elhagyjuk magunkat, és belefulladunk.
A választás és a döntés joga a mi kezünkben van! Semmire nincs garancia az életben, lehetséges, hogy megoldunk egy problémát, és száz újabb kis gond zúdul a nyakunkba. Mi a legrosszabb, ami velünk történhet? Az, hogy csalódunk! Azt szerettük volna, hogy minden pontosan az elképzeléseink szerint történjen, de közben teljesen másképp alakulnak a dolgok. Fájdalom és csalódás, ennyi amit érezni fogunk, ennél semmi többet.
A szenvedés bölccsé és erőssé tesz!
Az élet senkit sem kímél meg, mindannyian előbb vagy utóbb elveszítjük szeretteinket, csalódás ér, és úgy érezzük, vége a világnak. Az életben semmi sem pusztíthat el örökre, csupán egyetlen feltétellel, ha mi magunk engedélyezzük, és átadjuk magunk a veszteségnek.
Mi magunk döntjük el, hogy hogyan akarunk élni, hogy a szenvedést vagy a boldog életet választjuk. A döntés egyedül a mi kezünkben van, senki sem kényszeríthet semmire. Mi magunk döntjük el, hogy évekig gyászolunk-e, vagy pedig letöröljük a könnyeinket és továbblépünk. Előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy a gyászolás és szenvedés nem vezet semerre, ezzel csak magunk alatt mélyítjük a gödröt.
Mindenki különbözőképp reagál!
Van aki egy nagy fájdalom vagy csalódás után gonosz és rosszindulatú lesz, míg más teljesen megváltozik, sokkal kedvesebb és önzetlenebb lesz. Csak akkor értjük meg az élet valódi értelmét, amikor eljutunk a gödör aljára, amikor a fájdalom, a megaláztatás, a boldogtalanság, a szenvedés elérkezik a legmélyebb pontra. Oda, ahonnan nincs tovább, akkor fogjuk megérteni, hogy nincs amiért félnünk, hiszen már semmit sem veszítünk.
Ekkor fogunk rájönni, hogy az egyetlen lehetőségünk az, hogy felálljunk a gödör aljáról! Többé már nem versenyzünk senkivel, egyszerűen csak megyünk az álmaink felé, félelem és szorongás nélkül. Ha egyszer már elvesztettünk mindent, tudjuk, hogy azáltal, hogy merünk lépni, semmit sem veszíthetünk el!
Forrás: filantropikum.com
