“Amikor az ember sűrűn betáblázott életet él, minden egyes perccel el kell számolnia. Ilyenkor úgy érzi, arra kell törekednie, hogy a teendők listájáról valamit mindig ki lehessen húznia, folyton a telefonjára kell pillantania, és a következő elintézendő dolog helyszínére kell sietnie.
Mindegy, hogy osztja be az ember az idejét, vagy hogy egyszerre hány dologgal tud foglalkozni, soha nem elég az idő, hogy utolérje magát.
Két évig ez volt az életem. A gondolataimat és a tetteimet e-mailek, sms-ek, emlékeztetők és túlontúl zsúfolt napirend jellemezte. És bár a belső főnököm mindent megtett, hogy a teleírt napirendem minden egyes pontját teljesíteni tudjam, mégsem tudtam.
Hat évvel ezelőtt egy ráérős, gondtalan, „szagoljunk meg minden egyes virágszálat” típusú kislány személyében ajándékot kaptam az égiektől.
Amikor el kellett mennünk valahova, ő biztosan a csilli-villi erszényét és a csillámos koronáját választotta.
Amikor olyan késésben voltunk, hogy már öt perccel azelőtt ott kellett volna lennünk, nyilván akkor ragaszkodott hozzá, hogy valamelyik plüss állatkáját is bekössük az autós ülésbe.
Amikor gyorsan be akartam kapni egy ebédet valahol, leállt egy idős nénivel beszélgetni, aki szerinte pont úgy nézett ki, mint a nagymamája.
Amikor fél óra alatt oda kellett érnem valahova, azt szerette volna, ha menet közben minden egyes kutyánál és érdekességnél leálljunk.
Amikor tele volt a napom teendőkkel és reggel hatkor keltem, hogy minden beleférjen, azt kérte süssek tojást de szép lassan, óvatosan kevergessem.
Az én gondtalan gyerekem óriási ajándék volt a feladat-orientált énem számára, csakhogy én ezt nem láttam. Ó nem, amikor az ember rohamtempóban él, csőlátása lesz, és csak azt látja, mi a következő teendője a listán. Bármi, ami nem a listán szereplők kipipálásához tartozik, csak időpazarlás.
Valahányszor a gyerekem miatt el kellett térnem a jól megtervezett napirendemtől, azt gondoltam magamban „Erre most nincs időnk!”. Így aztán a két leggyakrabban elhangzó szó a számból a „Siess már!” volt.
Így kezdtem a mondataimat:
Siess már, különben elkésünk!
Így fejeztem be a mondataimat:
Lemaradunk mindenről, ha nem sietsz már!
Ezzel kezdtem a napjainkat:
Siess már, edd meg a reggelidet!
Siess, öltözz föl!
És ezzel fejeztem be a napjainkat:
Siess már, mosd meg a fogadat!
Siess, bújj be az ágyba!
És bár a „siess már” felkiáltás nem igazán volt hatással a lányom sebességére, mégsem hagytam abba. Talán még többször is mondtam neki, mint azt, hogy „szeretlek”.
Az igazság fáj, de az igazság a gyógyulás útja.. .és általa közelebb kerülhetek ahhoz a szülőhöz, aki lenni szeretnék.
Aztán egy nap minden megváltozott. Épp a nagyobb lányomat hoztuk haza az oviból és szálltunk ki az autóból. Mivel a nagylányom úgy gondolta, nem a neki megfelelő tempóban haladunk, azt mondta a húgának „Olyan lassú vagy!” Amikor keresztbe fonta a karjait és sóhajtott egy nagyot, mintha csak magamat láttam volna. Földbe gyökerezett a lábam.
Nyomulós voltam, állandóan siettettem és sürgettem egy kicsiny kis gyereket, aki egyszerűen csak élvezni akarta az életet.
Kinyílt a szemem. Megláttam, hogy az állandóan siető természetem milyen káros hatással volt mindkét lányomra.
Bár reszketett a hangom, mélyen belenéztem a kislányom szemébe és azt mondtam neki “Sajnálom, hogy állandóan sürgettelek. Olyan jó, hogy mindenre hagysz időt, igazából úgy szeretném, ha én is ilyen lehetnék.”
Mindkét gyerekem meghökkenve hallgatta a szavaimat, de a kisebbik lányom arcán látszott, hogy megérti és örömmel fogadja a szavaimat.
“Ígérem, hogy mostantól türelmesebb leszek,” mondtam, ahogy megöleltem a kis göndör hajú angyalkámat, aki most sugárzott az anyja ígéretében.
A „siess már” felkiáltást könnyű volt törölni a szótáramból, viszont ami már nem volt olyan könnyű, az az, hogy valóban türelmesebb legyek a mindig ráérő gyerekemmel. Hogy mindkettőnknek könnyebbé tegyem az életét, először is több időt hagytam neki, ha készülődtünk valahova. És még így is, néha elkéstünk. Az ilyen alkalmakkor arra emlékeztettem magamat, hogy csak pár évig fog megtörténni, hogy néha késünk valahonnan, csak addig, míg ő gyerek.
Amikor sétáltunk a lányommal vagy bevásárolni mentünk, hagytam, hogy ő diktálja a tempót. Ha pedig megállt, hogy megcsodáljon valamit, szándékosan félretettem a saját napirendem körül forgó gondolataimat és egyszerűen csak figyeltem őt. Olyan arckifejezéseit láttam meg így, amiket azelőtt soha. Megláttam a puha kezén a gödröcskéket, és hogy hogyan ráncolódik a szeme körül a bőre, amikor nevet. Láttam, hogyan reagálnak rá az emberek, ha leállt valakivel beszélgetni. Láttam, hogy figyel fel egy-egy érdekes bogárra vagy szép virágra. Igazi Megfigyelő volt, arra pedig rájöttem, hogy a világban nagyon kevés és az ilyen Megfigyelő. Pedig nagy ajándék ám! Ekkor jöttem rá, hogy a lányom mekkora ajándék is a zilált lelkemnek.
Immár három éve tettem az ígéretemet, hogy lelassítok, vele egy időben pedig elkezdtem naplót írni, hogy elengedhessem a zavaró gondolatokat és arra tudjak összpontosítani, ami valóban fontos az életben. Még ma is tudatosan kell figyelnem rá, hogy lassú tempóban éljünk. De a kislányom az élő figyelmeztető jel, hogy miért is érdemes kitartónak lennem. Az az igazság, hogy nemrég ismét emlékeztetett rá.
Nyaralás alatt ketten elbicajoztunk egy fagyizóba. Miután megvettük a fagyikat, leültünk egy padra és a lányom elragadtatással vizsgálta a tölcsérben tornyosuló jégcsodát. Majd hirtelen elkomorult az arca és megkérdezte „Sietnünk kell, anyu?”
Sírhatnékom támadt. Arra gondoltam, hogy a sietős élet ejtette sebek talán soha nem fognak teljesen begyógyulni.
Ahogy a gyerekem várakozással teli szemekkel, kérdőn nézett rám, tudtam, hogy a választás az én kezemben van. Ülhetek magamba roskadtan azt latolgatva, hogy vajon hányszor is sürgettem már a gyerekemet az életben… vagy örülhetek annak, hogy ma másként próbálok élni.
Úgy döntöttem, a mában élünk.
“Nem, nem kell sietned, egyél csak nyugodtan” mondtam neki gyengéden. Az arca felragyogott, a vállát felszabadultan leengedte.
Ott ültünk egymás mellett és olyan dolgokról beszélgettünk, ami egy hat éves gyereket érdekel. Még az is előfordult, hogy csak ültünk csöndben, mosolyogtunk egymásra és figyeltük a körülöttünk zajló életet.
Azt hittem, a lányom megeszi a teljes fagyit, de amikor az utolsó falathoz ért, feltartott egy kanálnyi csöpögő, olvadó krémet és büszke hangon kijelentette „Az utolsó falatot neked hagytam, anyu!”
Ahogy a jeges krém elolvadt a számban, arra gondoltam, életem legjobb üzletét kötöttem. Adtam egy kis időt a lányomnak, cserébe pedig megkaptam az utolsó falat fagyiját és egy nagyon fontos tanulságot, miszerint a dolgok sokkal édesebbek, a szeretet pedig sokkal könnyebben utat talál magának, ha az ember nem sürgeti folyton a dolgokat.
Legyen szó
fagyizásról
virágszedésről
a biztonsági öv becsatolásáról
a tojás feltöréséről
kagylógyűjtésről
katicavizsgálódásról
vagy épp egy jó kis sétáról.
Most már nem mondom azt, hogy „Erre nincs időnk”, mert azzal igazából azt mondom, hogy „Nincs időnk élni”.
Ha megállunk és az élet egyszerű, apró örömeit is át tudjuk élni, akkor élünk csak igazán.
Higgyétek el, az örömteli életet élők igazi szakértőjétől tanultam ezt!”
A fenti cikk eredetileg a Hands Free Mama oldalon olvasható. Amikor elolvastam, annyira megtetszett, hogy megkértem Rachel-t, engedje meg, hogy magyarra fordítva kitehessem a Csupa Szív oldalára is. Volt olyan kedves, hogy a hozzájárulását adta, ezért itt magyarul olvashatjátok, ha pedig kíváncsiak vagytok az eredetire is, azt itt találhatjátok.
Forrás: Facebook; Kép: Google
