Az emberi állatkertek jelensége a történelem egyik legkegyetlenebb látványossága volt, ahol idegen kultúrákból származó embereket mutogattak a közönségnek, mintha természeti ritkaságok lennének. Az ilyen „bemutatók” keletkezése, virágkora és halála sokkal később következett be, mint ahogy azt sokan gondolják — egészen a 20. századig tartottak ki ilyen kiállítások Európa-szerte.
A Pesti Állatkertben is volt ilyen: 1896 környékén afrikai őslakosokat hoztak Budapestre, hogy „mutogatással” szórakoztassák és ismeretlenként ábrázolják őket. A Vasárnapi Újság akkori tudósításaiban már érződik a kritikai felismerés: azon, hogy az embereket ketrec mögé állítják, amelyben a nézők keresik az egzotikusságot, a furcsaságot, miközben nem veszik észre, mekkora méltánytalanság zajlik. Volt, amelyik beszámoló megdicsérte az „idegenek egészségi állapotát” vagy testi felépítését – de mindez csak azért, mert a látvány fenntartásához kellett a külső, egzotikus kép.
Elemzők szerint az emberi állatkertek legnagyobb bűne az volt, hogy dehumanizálták azokat az embereket, akik saját kultúrájukban büszkék lehettek volna a származásukra. Az exotikumot árucikké tették, és a „más” látványának őszinte kíváncsiságnál sokkal kegyetlenebb aspektusai voltak: a tárgyiasítás, az elidegenítés, a méltóság elnyomása.
Hasonló kiállításokat rendeztek Párizsban, Berlinben, Londonban és New Yorkban is. A leghíresebb talán az 1889-es párizsi világkiállítás volt, ahol egy egész „falu” élt a látogatók szeme előtt. Amerikában még a 20. század elején is előfordult, hogy afrikai vagy ázsiai embereket zártak ketrecekbe állatkertben, a közönség szórakoztatására.
Az „emberi állatkertek” mögött a gyarmatosítás korszelleme állt: a nagyhatalmak uralmat gyakoroltak távoli országok fölött, és az ott élő embereket sokszor másodrendűnek tekintették. Az állatkerti kiállítások ezt a szemléletet erősítették – a látogatók úgy érezhették, hogy a „civilizált világ” felsőbbrendű, míg az „idegenek” csak egzotikus különlegességek.
Ma már felfoghatatlan, hogy embereket így lehetett kezelni, de épp ezért fontos beszélni róla. Az emberi állatkertek története arra emlékeztet, hogy az emberi méltóság minden körülmények között sérthetetlen. A kulturális sokszínűség nem látványosság, hanem érték, amely tiszteletet és megbecsülést érdemel.
Ma szerencsére az emberi jogok sokkal erősebben védettek; olyan szókinccsel beszélünk, hogy tisztelet, kulturális sokszínűség, méltóság. De ahhoz, hogy megértsük, honnan jövünk, és miért tartjuk fontosnak az emberi jogok védelmét, ismerni kell ezt a múltat. Ez annak is üzenet, hogy az emberi kíváncsiság – ha nem párosul empátiával – hatalmas sértést és traumát okozhat.
