Az életműdíjas debreceni gyógyító korai felismerésről, dohányzásról és a Szent-Györgyi Alberttől kapott autogramról.
A belgyógyászati klinika portájánál beszéltük meg a találkozót, és amikor odaért, kért még pár perc türelmet. Egy beteg ügyében kellett konzultációt tartania. A klinika labirintusszerű folyosóin olyan tempóban haladt, hogy alig bírtam követni. Mint később, a beszélgetés során kiderült, ez a fajta vibrálás, az állandó tenni akarás nagyon is jellemző rá. Megdöbbentő adatokat mesélt arról, hogy a vastagbélrákosok hány százalékát lehetne megmenteni, ha idejében felismernék a betegséget, hogy a magyar betegtársadalom kicsit el van kényeztetve, és arról is beszélt, hogy valóban igaz-e az a megállapítás, miszerint arányaiban az orvosok között van a legtöbb beteg. Cívishír-interjú Altorjay Istvánnal, a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Karának egyetemi tanárával. A belgyógyász, gasztroenterológus, onkológus munkáját a közelmúltban életműdíjjal ismerte el a Szent-Györgyi Albert Orvosi Díj zsűrije.
Cívishír: Úgy tűnik, nem nagyon van holtidő a napi munkában…
Altorjay István: Ebből a szempontból nem vagyok jó példa, mert sosem futottam el a munka elől. A korosztályomban sokan vagyunk, akik este hat előtt nemigen mennek el a klinikáról. A fiatalabbakra ez már azért nem annyira jellemző.
Cívishír: Lehet, hogy nekik van igazuk. Valamikor élni is kell…
Altorjay István: Jogos. A családom időnként nekem is a szememre hányja, hogy nem töltök velük elég időt. Ugyanakkor ennek a hivatásnak a csodálatossága, varázsa mégiscsak abban rejlik, hogy az ember segíteni tud másokon. Ezt pedig gyakran nem lehet időhatárok közé szorítani, hiszen ha a betegnek fél négykor van olyan gondja, ami segítséget igényel, akkor rá kell szánni az időt, és lehet, hogy az eltart fél ötig, vagy akár ötig is. Van ugyan ügyelet, de ott a kollégákra olyan hatalmas teher hárul, annyi beteggel kell foglalkozniuk, hogy nekik erre végképp nem jut kapacitásuk.
Cívishír: Általában hánykor kezd?
Altorjay István: Nyolckor, akkor kezdődik a munkaidő, de örülnének otthon, ha este hatra hazaérnék. Oktatok, folyóiratot szerkesztek, tudományos kutatással is kellene foglalkozni, vezetem a gasztroenterológiai tanszéket, és a gyakorlati betegellátásból is kiveszem a részem, mert vannak olyan technikák, feladatok, amelyeket nem túl sokan csinálunk a klinikán. Otthon aztán lehet folytatni az adminisztratív teendőkkel. Az egyetemen a gasztroenterológia korábban csak „másodvonalbeli” kiszolgáló szakma volt. Nagyon büszke vagyok és a csapatom is az lehet, hogy a gasztroenterológiai tanszék 2001-es megalakulása óta, bátran mondhatom, az ország egyik legnagyobb forgalmú, tudományosan is nagyon aktív és legszélesebb körű palettával rendelkező gasztroenterológiai centrumává nőttük ki magunkat! Ráadásul a csapatomból nem ment el senki sem, pedig, amint láthatta, nagyon sokat dolgozunk.
Cívishír: Talán nem véletlen, hogy azt mondják: arányaiban az orvosok között van a legtöbb beteg ember…
Altorjay István: Ezt így azért nem mondanám, de abban van igazság, hogy az 50 és 60 év közötti férfiak között az orvosok halandósága magasabb az átlagpopulációénál. Ezt statisztikai adatok is igazolják. Több orvos férfi hal meg ebben a korosztályban, mint ami általában az országos átlagra jellemző.
Cívishír: Vajon azért, mert mindenkire jut idő, csak az orvosnak saját magára nem?
Altorjay István: Biztosan ez is közrejátszik, hiszen az ember általában arra figyel fel a legkevésbé, amivel minden nap szembetalálkozik. A másik fontos tényező, hogy az orvosok borzasztóan túlterheltek, és ez nem mellébeszélés, hanem tény. A magyar betegtársadalom kicsit ugyanis el van kényeztetve, mert minden vizsgálatot máris, rögtön, azonnal szeretne. Magyarországon sokkal gyorsabban zajlik a betegek orvoshoz jutása, mint Európa számos más országában. Nincs elég orvos, a társadalom pedig öregszik. Amikor végeztem az egyetemen, a várható élettartam a férfiaknál 67 év volt, a nőknél 73, ez mára a férfiaknál felment 72 évre, a nőknél 78-ra. Ugyanez az adat a Japánoknál 91 és 97 év. Negyven év alatt mi is haladtunk azért előre ezen a téren, jobb, fejlettebb lett az orvostudomány, javultak az életkörülmények, picit jobban oda is figyelünk magunkra. Ez viszont azt is magával hozta, hogy az ellátásra váró tömeg nem csökkent, hanem nőtt, és ahogy öregszünk, bizony, előjönnek a magasabb életkorral összefüggő problémák: egyre több a daganatos, a mozgásszervi és érbetegséggel küzdő ember. Megrögzötten harcolok a dohányzás ellen. A hallgatóimnak az előadásokon el szoktam mondani, hogy az orvoslás, a dohányzás és az intelligencia nem jön össze sehogy sem. Ha valaki dohányzik és intelligens, biztosan nem orvos. Ha valaki orvos és intelligens, biztosan nem dohányzik. Ha viszont valaki orvos és dohányzik, az mindenképpen kérdőjeleket vet fel. Gondoljon bele! Mekkora anakronizmus, hogy miközben az ember harcol az egészségért, az ujjai sárgák a dohányzás miatt. Ha valamiről száz százalékosan állítható, hogy káros az egészségre, az a cigaretta, hiszen semmilyen szempontból nem tesz jót a szervezetnek.
Cívishír: Szegeden született, az édesapja ott volt elismert, sebészként dolgozott. Hogy került Debrecenbe?
Altorjay István: Édesapám (Prof. Dr. Altorjay István, az első magyar gyermeksebész egyetemi tanár – a szerk.) Kárpátalján, édesanyám Erdélyben született, és a szegedi orvosi egyetemen ismerkedtek meg. Ott végeztem én is, majd utána rögtön a debreceni klinikára kerültem, és azóta is a „2-es belen” dolgozom. Néhány évvel korábban került Debrecenbe a nagy tekintélyű belgyógyász és hematológus professzor, Rák Kálmán, az ő híre, reputációja vonzott ide. A szüleim ismerték, édesapám tanította is, a sebészeti gyakorlatvezetője volt. Előtte egyébként diákköri konferencián már megfordultam a városban, és tetszett az egyetem, a nagyerdei környezetet pedig nagyon izgalmasnak tartottam. Biztosan az is közrejátszott a döntésemben, hogy szerettem volna kipróbálni magam egy olyan helyen, ahol nem az édesapám árnyékában kell dolgoznom. Úgy voltam vele, ugyanazzal a névvel megpróbálok máshol a saját lábamon megállni.
Cívishír: Orvos szülők gyerekeként egyértelmű volt, hogy ezt a pályát választja?
Altorjay István: Mindig nagyon sok minden érdekelt. Például a fizika, a történelem, a biológia, a nyelvek. Érettségi környékén azért már úgy gondoltam, hogy az orvoslás az a terület, amely a legszélesebb palettát biztosítja a választáshoz. Hat évem volt azon meditálni, hogy mit is akarok majd csinálni. Elméleti tudós, orvos-jogász, kriminológus, törvényszéki orvos legyek-e, vagy a tényleges gyógyítással foglalkozzak, és annak is melyik ágával. Hatodéves koromban felvetődött bennem, hogy elmegyógyász, belgyógyász, esetleg szülész leszek. Diákkörösként a szegedi klinika szülészetén már dolgoztam, de abortuszt nem akartam csinálni. Nem fért össze az ideológiámmal, viszont ez annak idején nem választás kérdése volt. Az elmegyógyászat érdekes, vonzó terület számomra a mai napig is, de a valódi elmegyógyászat nagyon kemény szakma. Édesanyám mondta egyszer, hogy az elmegyógyászok egy idő után kezdenek hasonlítani a pácienseikhez, ezért nem javasolná nekem.
A legintelligensebb szakma, persze csak idézőjelben, a belgyógyászat, hiszen az egész emberhez kell valamilyen szinten érteni, a belgyógyásznak az egész emberben kell tudnia gondolkozni.
Holisztikusabb tudománynak tűnt, ezért ez állt hozzám a legközelebb.
Cívishír: Egészen más területet választott, mint az édesapja…
Altorjay István: Nem akartam sebész lenni. Olyan szakmát kerestem, ahol inkább a fejével, semmint a kezével dolgozik az ember. Ha a mai eszemmel visszagondolok az indulásomra, akkor meg kell állapítanom, hogy jó néhány év mínuszt jelentett, hogy teljesen idegenként érkeztem a klinikára. Duplán kellett bizonyítanom, semmi nem jött ingyen, de miután kezdő orvos voltam, akkor ezt így még nem érzékeltem. Beálltam a startvonalhoz, igyekeztem tisztességesen dolgozni, és felépíteni a pályámat. A genetika azért csak kiütközött, mert ugyan nem lettem sebész, de viszonylag hamar elkezdtem keresni a belgyógyászaton belül azt a területet, ahol van egy kis manuális aktivitás, invázió. Így kötöttem ki a gasztroenterológiánál, amely a múlt század 60-as éveiben már elindult ebbe az irányba. Az endoszkóp segítségével például a vastagbélből kisebb, nyeles daganatokat, úgynevezett polipokat lehetett eltávolítani, majd a 70-es évektől elindult az epeúti endoszkópia is, amely a mai napig a legbonyolultabb, legnehezebb „művészete” az endoszkópiának. Ilyenkor például köveket tudunk kivenni az epevezetékből vagy daganatos szűkületeket tudunk áthidalni stent segítségével. Fantasztikus dolog, hogy endoszkóppal olyan dolgokat tudunk megoldani, amelyeket pár évtizede még csak sebészeti beavatkozással lehetett. Ráadásul egy endoszkópos beavatkozás kisebb megterhelést jelent, mint egy műtét és rendszerint kevesebb a szövődmény lehetősége. A gasztroenterológiát nagyjából 15 évvel később a kardiológia követte az invazivitásban, és mára már le is körözte, hiszen a szívsebészeti tevékenység felét napjainkra már átvette az invazív kardiológia.
Cívishír: Az önnel foglalkozó cikkek, interjúk szinte mindegyikében felhívja a figyelmet a vastagbélrákszűrés fontosságára…
Altorjay István: Tizenöt évvel le vagyunk maradva. Csehországban 2004-ben, a lengyeleknél 2005-ben, Németországban pedig 2002-ben indult a szűrés. Itthon idén kezdődött a program, amelynek keretében 50 olyan centrumot jelöltek ki, ahova azokat az 50 év fölötti betegeket küldik szűrésre, akiknek a székletében emberi vérmintát találnak. A vizsgálat fontosságáról mindent elmond, hogy az eddig általunk szűrt betegek 80 százalékánál komoly problémákat találtunk.
Én is „fogtam” már rákot korai stádiumban. Teljesen panaszmentes volt a páciens,
a székletmintájában vért mutattak ki, a tükrözéskor pedig kiderült, hogy 12 centire a végbelétől két ujjbegy nagyságú daganat van. Ennek az embernek a szűrés az életét mentette meg, mert így időben megoperálták, gyógyulása pedig száz százalékos. Lehet, hogy egy év múlva sem lett volna még panasza, de a májában elképzelhető, hogy akkorra megjelenik az áttét, és onnantól kezdve messze nem lett volna olyan reményteli a helyzete.
Cívishír: Megdöbbentő adatot olvastam arról, hogy hányan halnak meg ebben a betegségben. Pedig sokak életét meg lehetne menteni…
Altorjay István: Az Európai Unióban a daganatok közül a férfiaknál és a nőknél is a második halálok a vastagbélrák. Itthon évente nagyjából tízezer új vastagbélrákost diagnosztizálnak, és közülük hatezer beteg meghal, pedig ennek nem kellene így lennie. Azért kell szűrni, harcolni, hogy minél többekhez jusson el az információ, mert ha időben felismerik a betegséget, akkor gyógyítható. Az Egyesült Államokban az 1980-as években Ronald Reagan elnöknek polip karcinómája volt. Milyenek az amerikaiak? Azt mondták, hogy ha az elnököt meg kellett tükrözni, akkor nekik is szükségük van egy ilyen vizsgálatra. Óriási divatja lett a tükrözésnek, a biztosítótársaság az 50 év felettieknek kifizeti a tükrözést. A sok, időben felfedezett elváltozásnak köszönhetően 30 év alatt a vastagbélrák miatti halálozást 25 százalékkal csökkenteni tudták. Nem lehet tehát elégszer hangsúlyozni a megelőzés fontosságát, rengeteg ember élete múlhat a korai felismerésen.
Cívishír: Egyáltalán mire jut ideje a munkán kívül?
Altorjay István: Nagyon szeretek kertészkedni. Érdekes, különleges növényeink vannak. Japán körte, datolyaszilva, tüskementes szeder, és persze a feleségem nagy kedvencei, a rózsabokrok. Van egy hatalmas mandulafánk is, arra nagyon büszke vagyok, mert sokáig úgy tűnt, hogy nem marad meg, kis csenevész volt, de végül „összeszedte” magát. A kerti munka megnyugtat, lelkileg feltölt, olyankor csak azzal foglalkozom, a külvilágot teljesen ki tudom zárni.
Cívishír: Az orvosok körében népszerű a teniszezés is…
Altorjay István: Régebben játszottam, mostanában nincs rá idő. Néha elmegyek úszni, és nagyon szeretek zenélni is. Gyerekkoromban tanultam meg zongorázni, akkor még jól is ment, ma már inkább csak a könnyedebb, régi melódiákat játszom. Esténként otthon is leülök a zongora elé, jót tesz a lelkemnek, ha játszhatok valamit. Nagy előnye a kertes háznak, hogy a szomszédok miatt nem kell aggódnom, így csak a lányaim reklamálnak időnként, hogy 11 után ideje lenne már abbahagynom.
Cívishír: Az életműdíjat olyanok szokták kapni, akik már a pályájuk vége felé tartanak. Ön azért ettől még messze áll…
Altorjay István: Nem annyira, mint szeretném! Óriási megtiszteltetés ez a díj, mert nem felülről jött, hanem a betegek terjesztettek fel rá. Az pedig külön büszkeség, hogy egy olyan elismerést kaptam, amelyet az általam nagyra becsült Szent-Györgyi Albertről neveztek el. A Nobel-díjat abban az intézetben végzett munkája eredményeként kapta, ahol annak idején diákkörös voltam. Egyszer személyesen is találkoztam vele. Nyolcvanéves volt, meghívták Szegedre, és éppen a dékáni hivatal felé sétált az egyetem központi épületében, amikor összefutottam vele a folyosón. Kértem is tőle gyorsan egy autogramot – az a fehér toll még ma is megvan, amelyikkel aláírta nekem a nevét. Szent-Györgyi volt egyébként az egyetlen magyar tudós, aki hazai piacon, hazai eszközökkel érte el a Nobel-díjat. Meglepett, hogy egy internetes szavazáson kiérdemeltem az életműdíjat, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett nagyon jól. Ez az elismerés is visszaigazolja, hogy nem hiábavaló, ha az ember az életét, a munkáját a betegek javára fordítja.
Takács Tibor