Alsószentiván: község Fejér megyében, a Sárbogárdi kistérségben.
Fekvése
A Mezőföldön fekszik, a legközelebbi város Sárbogárd (kb. 12 km). Fejér megye déli térségében, a Dél-Mezőföldön (Paksi-rög), a 61-es főútvonal mellett, Cece és Előszállás községek között található, mintegy 650 fős kistelepülés. Legközelebbi városok: Sárbogárd és Dunaföldvár, a nagyobb városok közül Székesfehérvár 55 km, Dunaújváros 30 km távolságban van. Alsószentiván pusztákból kialakult, villásan elágazó alaprajzú útifalu. Átlagosan 130 m tengerszint feletti magasságban fekszik. Erősen tagolt löszhátas dombvidékre települt, a löszhátak anyaga a jégkorszakban halmozódott fel (10-12 ezer éve). A lösztakaró eléri a 20-30 méteres vastagságot is, anyagát a szél szállította ide és rakta le a területen. A felszíni lösztakarót vetődéses folyamatok darabolták fel, így alakult ki a településre jellemző sűrű és mély völgyhálózat.
Története
A falu első hiteles írásos említése 1323-ból származik.
1. Lakosságtelepítő tényezők:
A természeti adottságok már az őskor óta nagyon kedvezőek az emberek letelepedéséhez: kellemes éghajlat (nem túl meleg, de nem is túl hideg nedves kontinentális éghajlat). A csapadék mennyisége általában elegendő a földművelés számára (azonban előfordulnak aszályos időszakok is). Termékeny mezőségi talajok (szintén a földművelés alapja). Tiszta levegő és tiszta ivóvíz (sok forrás). A jelentős mennyiségű erdő: építőanyagot, tüzelőt, vadon termő növényeket és vadászható állatokat biztosított az itt letelepedőknek.
2. őskori leletek: a községben két területen maradtak őskori nyomok:
A Csányi-tó akkor még több mint 1 négyzetkilométeres víztükre partján a mai Béke utcai kertek végén 1957-ben egy kőbaltát találtak. A Tóház keleti homokdombjain, ahonnan mára már teljesen elhordták a homokot, s a dombok helyét ma csak a lábunk alatt besüppedő homok jelzi a Tóház felé vezető úton.
3. Ókori emlékek: 4 nép nyomait találták meg:
Egy ismeretlen nép épített itt labirintusokat, barlangokat, amelyet községünkben a Bújólik néven ismerünk. Levéltári feljegyzések alapján tudjuk, hogy őseink a tatárok elől ide menekültek s csak IV. Béla személyes megjelenésére voltak hajlandóak a járatok mélyéről előmerészkedni. Oraviszkok: pásztorkodó harcos életmódjukat a rómaiak történeteiből ismerjük. Temetkezési nyomaikat a mai napig is láthatjuk. A temetkezési halmaik közül (ahová főként vezéreiket temették) a XIX. század végén múzeumi szakemberek 41 darabot feltártak. Kelták: temetkezési helyük a mai Béke utca és Honvéd utca kereszteződésében mintegy 100 méter átmérőjű körben található. Itt kerültek elő az ő nyomaikat igazoló leletek: halotti urnák, ételes edények, fémfegyverek maradványai. A rómaiak jelenlétét is számos emlék őrzi. A leghíresebb lelet Bátó és társa síremléke. Mellette szobrok és római pénzek sokasága került elő. Helytörténészek szerint a római korban a település közepén ment keresztül a dunaföldvári átkelőt védő hídfőállás, a limes második védővonala. Feltételezhetően itt lehetett a rómaiak tábora, amelyről ellátták a dunaföldvári limes védelmét, őrszolgálatát. A táborhely a földből előkerülő leletek tanulsága szerint hozzávetőlegesen 1 km2 kiterjedésű területen terült el.
4. Középkori névemlékek
Alsószentiván helység nevének kialakulása: A falu neve a XIV. század-tól kezdve fordul elő Szentiván alakban a középkori oklevelekben. Az elnevezés két településrészre is vonatkozott: az északi rész lett eredetileg Felsőszentiván, majd ezt később Középszentivánnak hívták, hogy az Aba melletti Felsőszentivántól meg lehessen különböztetni. A falu déli részét pedig Alsószentivánként említették. A XVIII. század-ban Közép- és Alsószentiván egybeolvadt, s innentől kezdve lett a neve hivatalosan is Alsószentiván. Az elnevezés Keresztelő Szent János-ra utal, őt nevezték a honfoglalás előtt itt élő szláv népek Szent Ivánnak. Alsószentiván határában feküdt az egykori Zedreg nevű besenyő település. Nevét a környéken szép számmal előforduló szederbokrokról kapta. Az Árpád-kor-ban templomáról volt nevezetes. Zedreg a török időkben teljesen elpusztult. Bár azóta sem épült újra, egy szempontból mégis jelentős a falu lakói számára: ma ennek helyén található a temető.
5. Mozaikok a falu újkori történetéből
Gyakori lakosságváltozás: A törökök, majd az osztrákok elleni harcokban a település többször elnéptelenedett. Emiatt cserélődött ki a népessége is: a honfoglalás előtt a falut szlávok lakták. Az Árpád-korban besenyők éltek itt. A török időkben szerb telepesek építették újra Alsószentivánt. A XVIII. század-tól pedig magyar parasztok telepítették be a községet.
Perek a szentiváni birtokokért: Az értékes termőföldekért a források tanúsága szerint több család is vetélkedett. A periratokból ismerjük az egykori birtokos családokat: a Farkas, Paksy, Lendvay család is szerette volna megszerezni magának az itteni földeket. Később a Szluha család birtoka lett a település és környéke.
Az iskolák megépülése: 1860-tól katolikus iskolája volt a településnek, amely a vajtai plébános felügyelete alatt állt. Mivel az egyház egyre nehezebben viselte az iskola költségeit, 1879-ben új iskolát létesítettek a község fenntartása alatt. Az állami iskola 1909-ben épült fel Koller Pál kezdeményezésére, ez a mai iskola épülete, amely 2009-ben lesz 100 éves.
6. A legújabb kor eseményei:
Az első világháborúban (1914-1918) Alsószentivánról 107 fő teljesített katonai szolgálatot, közülük 28-an soha nem tértek vissza a családjukhoz… A két világháború között a község lakosságának 80%-a a mezőgazdaságban dolgozott: a legtöbb család a saját kisbirtokos és törpebirtokos gazdaságát művelte a pusztákon, illetve többen pedig a Szluha család nagybirtokán végeztek napszámos vagy cselédmunkát. A második világháborúban (1939-1945) a település támaszpontként szolgált a szovjet csapatok számára a németek elleni harcokban. A harcok miatt 1945 tavaszán még egy időre ki is kellett üríteni a falut. A szovjet megszállás időszakában (1945-1990) történt fontosabb események: A háború után itt is megtörtént a földosztás, kb. 200 család jutott birtokhoz A volt Szluha kastélyban 1946-ban rendezték be a „Világ Királynője” kápolnát. 1950-ben itt helyezték el a [[Fatimai Szűzanya szobrának másolatát. Májustól októberig azóta is minden évben búcsújárók keresik fel a kegyhelyet. Az 1956-os forradalom leverése után itt is egyesítették a földbirtokokat, létrejött az Arany János termelőszövetkezet. 1978-1990 között Alsószentivánt összevonták a szomszédos Alap községgel. Ez a település visszafejlődését, az iskolai felső tagozat megszűnését, a tanyák kihalását és a lakosság elvándorlását eredményezte.
1990 utáni események: Elszakadt a település Alaptól, ezzel ismét önállóvá vált Alsószentiván. Megtörtént az iskolába a felső tagozat visszatelepítése is. Az intézmény 1999 óta összevontan működik az óvodával, IV. Béla Általános Iskola és Óvoda néven és az épületben helyet kapó Községi Könyvtárral együtt a falu máig egyetlen kulturális központját jelenti. A fejlesztések közül megvalósult a gáz- a telefon- és a vízhálózat kiépítése, de szennyvízhálózat még hátravan. A jövőbeni tervek között szerepel az iskola kibővítése új tantermekkel, tornateremmel és öltözőkkel, szennyvízprogram megvalósítása, az úthálózat fejlesztése, és a külterületi villanyhálózat korszerűsítése is.
Nevezetességei
* Fatimai Szűzanya búcsújáróhelye [1]
Bár a településen már az Árpád-korban is állt templom, a mai egyházközség története a XVII. század vége és a XIX. század elején kezdődött. 1747-ben a veszprémi püspöki leltár egyik iratában a következő feljegyzést találták Vajtánál Alsószentivánról: ”Praedium Szent Ivány Vajta filiája”. Ekkor 10 katolikus házaspár élt itt. Az egyházközségnek két vezetője volt: Szent Györgyi József és Mesteri György. Ekkor nem volt vagyona az egyházközségnek, ahogy temploma sem. Ebben az időben itt csak időnként bérlők laktak. Egy 1774-ben készült feljegyzés szerint: ”az a kicsiny egyházközség templomot épít”. Ezt Szent Anna tiszteletére az akkori esperes Horváth József szentelte fel. Az 1777-ben megalakuló új Fejér megyei püspökség Felső Alapot Szentmiklóshoz csatolta, Szentivány pedig Vajtánál maradt. Csupor Viktória segített abban, hogy a Szent Anna kápolnába 1778-ban házikáplánt fogadtak, aki szeretetből segített a vajtai plébánosnak és tanította a gyerekeket.Csupor Viktória halála után a vajtai plébánost kérték meg, hogy tartsa el a káplánt. A káplán néhány év múlva elhagyta a kápolnát. A településen ekkor 457 katolikus ember élt. Az 1818. évi Canonica Visitatió azt írta, hogy Szent Iványon a hajdani kápolna emléke nem halt ki. Ekkor a hívők száma a következő volt: 467 katolikus, 24 evangélikus, 55 református, 9 izraelita. A szabadságharc előtti időben a hívők száma:335 katolikus, 13 evangélikus, 57 református, 9 izraelita. Ebben az időszakban a leggazdagabb család a Szluha család volt. Verbói Szluha Imre 1852-ben 20 ezüstforintot adományozott egy új kereszt felállítására. Ez a kereszt Dögvölgybe került, de miután 1861-ben elnéptelenedett a puszta, a keresztet az új temetőbe vitték a régi fakereszt helyére. Az ekkor idős Benedek uraság a róla elnevezett Benedekpusztán élt élete végéig. Fia Imre pedig Közép-Szentivánra költözött családjával és kastélyt épített. Az egyik domb tetején építették fel a családi kriptát, ahová elsőként Benedek uraságot temették. 1855. október 7-én nagy hívősereg jelenlétében Farkas Imre püspök a Szluha kripta fölé emelt kápolnát a Hétfájdalmú Szent Szűz tiszteletére benediktálta. Ekkor a katolikus hívők száma a faluban 512 fő volt. 1861. november 1-jén a vajtai plébánia és az Alsó Szent-Ivány római katolikus község megegyezett a szentmisék végzéséről. A szerződés szerint a plébánosok minden hónap 4. vasárnapján és búcsú napján csendes misét kellett mondania. Ezért 15 mérő búzát, 15 mérő zabot, és 50 arany értékű forintot kapott. Ekkor 79 család volt katolikus, ebből 204 felnőtt és 136 gyermek. A Fejér megyei püspökség 100. évfordulója alkalmából Alsószentivánt Vajtától Alaphoz csatolta. A századforduló végére már 6 nagybirtokos lakója van a községnek a 20- 22 kisebb birtokos mellett. 1879-ben iskolát építettek. Az alapi filiához tartozó Alsószentivánon Jádi László alapi plébános segítségével 1931. október 11-én létrejött az alsószentiváni egyházközség. Ekkor az elnöki javaslatra 10 tagú tanácsot választottak. Gondnoknak: Madarasi Lajost, pénztárnoknak: Pertl Jánost , számvizsgálónak: Verbói Szluha Aladárt, Koller Pétert és Tóth Istvánt választották. Az egyházközség megalakulásával már nemcsak zászlós ünnepen, hanem minden hónap 3. vasárnapján is misét tartottak. Ekkor az istentiszteletet az iskolában felállított oltárnál tartották. Ekkor az alsószentiváni plébános Jádi László volt, aki mindent megtett azért, hogy a gyerekek vallási nevelést kapjanak. Heti két hittanórát tartottak a gyerekeknek. 1945. szeptember 6-án Alsószentivánnak plébánosa lett . ő Kovács Géza plébános volt. Nagy várakozás előzte meg Géza atya érkezését. Az első miséjét 1945. december 23-án tartotta meg. Ekkor még mindig nem volt templom, ezért az iskolában kellett tartani a szentmiséket. Olyan sokan jöttek el, hogy nem fértek el egy osztályteremben. Géza atya javaslatot tett, hogy a Magyarok Nagyasszonya helyett a Világ Királynőjét ünnepelje a templom. Mikor ezt a javaslatot tette, a püspök atya szavait idézte: „…már csak az ötlet kell” , hogy megszülessen a fatimai Szent Szűz zarándokhelyének kialakítása. A püspök atya ötlete tovább szövődött Géza atyában. Azt szerette volna, hogy készíttessék el a Fatimai Szűz szobrának másolatát és hozzák el Fatimából. Géza atya levelét Varga János fordította le latinra, majd pedig a püspök úr továbbította. Az első kísérlet nem sikerült. Elutasították a beadványt, mert már sokan fordultak ilyen kérdéssel hozzájuk. Küldtek egy fényképet, és azt mondták, hogy egy ügyes magyar szobrász ki tudja majd annak alapján faragni. Az egyházközség nagy gondban volt, hiszen már elkezdték gyűjteni a pénzt a szobor ideszállítására. Géza atya a hívek tanácsára készíttetett egy másolatot. A szobor másolatát Sugár Gyula készítette 1000 forintért. 1949. szeptember 26-án a november eleji szoborszentelés idején Hadrévi József azt ajánlotta fel, hogy nagynénjének, Dobos Ilonának írjanak egy levelet, és ő elintézi, hogy megkapják a Fatimai szobrot. Ilonka néni a következőt írta a leiriai püspök úrnak: „ő – Ilonka néni – magyar nő létére 30 éven át teljesített portugál gyarmaton missziós szolgálatot. Ezért a munkáért semmilyen fizetést, vagy emberi elismerést nem kívánt, s most sem kíván. De ha a püspök úr értékelné ezt a 30 éves missziós munkát, akkor küldene a magyar népnek egy Fatimai Szűzanya szobrot.” A leiriai püspök engedett. Megbízta a „Vozdá Fatima”- „Fatimai Üzenet” című lap szerkesztőjét, hogy készítse el a szobrot. A szobor 1950 augusztusára lett kész. A leiriai püspök Dobos Ilonán keresztül felvette a kapcsolatot Géza atyával. A püspök úr a Jelenések Kápolnájában szentelte fel a szobrot. Augusztus 30-án Lisszabonban adták fel, s Bécsbe, Pevlicsek Péter ferences atya címére küldték. A ferences atya miután elintézte a formaságokat elküldte a szobrot Alsószentivánra. 1950. december 16-án értesítették a budapesti vámhivataltól az atyát, hogy megérkezett a szobor. December 20-án Géza atya ment el a vámhivatalba. A szobor december 22-én érkezett a sárbogárdi vasútállomásra, ahol Ország József várta, hogy végre megérkezzen.A szobor két napig az atya szobájában állt, majd 1950. december 30-án Shvoy Lajos püspök szentelte meg. Az 1950-es év eleje szinte nap-nap után zarándokolással, egyéni és csoportos látogatásokkal telt. Ezt sokan rossz szemmel nézték és megalakították az Istentelenek Szövetségét. Itt gyűléseket és agitálásokat tartottak a vallás ellen. Géza atya válaszlépésként számos szokást elevenített fel. A nagyböjtöt 3 hetes lelkigyakorlattal indította. A húsvétot az őskeresztények szokása szerint tartották. Május 13-tól minden hónap tizenharmadikán misét tartottak. Ekkor a misék a következő időpontban voltak: 6 óra, 9 óra és 12 óra. A déli mise után körmenetet, majd püspöki áldást tartottak. Az 1951-es év végén támadás indult a Fatimai Szűzanya ellen. A támadásra az egyházközségben rendkívüli, engesztelő miséket tartottak. 1951-ben Bíró Gábor lazarista atya lett a kántor, Mohai József pedig a káplán. A következő év a templom gyarapodása jegyében kezdődött. A Szűzanya a végleges helyére került. Ebben Karszki György nyugalmazott képzőművész, főiskolai tanár segített. Klazurákat, miseruhákat s egyéb dolgokat kapott a templom. Nem sokkal később Géza atyának el kellett mennie, mert Vérteskozmára helyezték, itt pedig Borbély Pál plébános lett az atya. A hívek úgy néztek rá, mint az őskeresztények az apostolaikra. Példájával lesöpörte az ellenségeit és lehetetlenné tett minden támadást a Fatimai szobor ellen. Az új plébános alatt a Magyar Fatima népszerűsége az atya minden várakozásánál magasabbra lendült. A Fatimai Szent Szűz tiszteletére 2 engedélyezett szent éneket írtak. A „Fatima mellett az Iria völgyében” kezdetűt Kovács Géza atya, a „Légy áldott Szűz Anya” kezdetűt pedig Borbély Pál atya írta. Később Borbély Pál alsószentiváni plébánost a püspök atya Előszállásra helyezte. Ettől kezdve Steinmüller János plébános lett az alsószentiváni atya. A Mária-év 1958. augusztus 24-én már az ő idejében kezdődött. Ez évben egy gyóntatószékkel bővült a templom. Ugyanebben az évben Medgyesi Margit szolnoki tanárnő kelyhet és oltárterítőt ajándékozott az egyházközségnek. Alsószentiván azóta is zarándokhely. Az ország különböző településeiből jönnek a hívők azért, hogy láthassák a Fatimai szobrot.
* Szentiváni Péter, aki a faluról vette fel a nevét, diónemesítéssel foglalkozik, és révén nagyon híres a Szentiváni dió.
DIÓSZERELEM – beszélgetés dr. Szentiványi Péterrel (megjelent a Bogárd és Vidéke regionális hetilap 2002. november 14-i számában)
A diófáról eddig legelőször a famászás jutott eszembe — milyen jól meg lehetett mászni a fülöpszállási diófákat a nagymama udvarán, hogy aztán a legmagasabb ágról tekingessünk le. No, és az a diófa, amit édesapám ültetett az ablakom alá kislánykoromban. Még egy történetet is kerekített hozzá: a leendőbeli kérőmnek majd ezt a fát kell megmásznia, hogy elnyerhesse a kezemet. Igaz, az árvíz inkább az utca mintsem az ablakom felé döntötte meg a diófát, és dió is olyan kemény nő rajta, mint amilyen egyes állítások szerint az én fejem. A dió iránti vonzalmam mit sem csökkent. Sőt, élményeim sora még egy emlékezetes beszélgetéssel gyarapodott. Nemrég ugyanis egy egész diófaültetvény tulajdonosával találkozhattam. DR. SZENTIVÁNYI PÉTER — a budapesti Gyümölcs- és Dísznövény-termesztési Kutató Fejlesztő Intézet Kht. tudományos szaktanácsadója — Alsószentivánról származik, nemesi családból. A neves alsószentiváni diófajtákat nagyapja és ő nemesítette. Munkásságáért a megyei közgyűlés a Fejér Megye Díszpolgára címet adományozta neki az idén. A közös hangnemet hamar megtaláltuk, füzetemet ugyanis (mit hoz a véletlen) egy dió díszítette, Péter bácsi pedig rögtön kézbe vette, és alaposan szemügyre vette.
— Milyen dió lehet ez vajon? – kérdeztem tőle. — Ez csak egy idealizált dió, de leginkább a milotaira hasonlít. — A Szentiványi név honnan származik? — Én vettem fel ezt a nevet, mivel az apai ágnak, a Koller-családnak Alsószentiván mellett, Zedregpusztán voltak a birtokai, a kastélya. Az anyai ág, a Szeip-család Rétszilasról származik. — Úgy tudom, hogy az elődei is foglalkoztak diónemesítéssel. — Apai nagyapám, Koller Pál, földbirtokos volt. (A család hagyományosan Óváron vagy Keszthelyen szerezte a szakmai felkészültségét.) A millennium előtti években nagy hazafias felbuzdulás volt Magyarországon. Nagyapám — egyrészt emiatt, másrészt az egyik fia születése alkalmából — 1896-ban diót telepített. Az 1900-as évek elejétől aztán Magyarország a világ legjobb diótermő helyéről, Franciaországból hozott diókat. Ezek bekerültek az uradalmakba, így Zedregpusztára is. Nagyapám nagyon korszerűen folytatta a növénytermesztést a birtokán, és a diófái országos ismertségre tettek szert. — Miért éppen a dióra esett a választása, olyan jók Alsószentivánon az adottságok? — Igen. Nagyapám három gyümölcsöst létesített, volt közte almatermésű, csonthéjas meg héjas gyümölcs is. A természeti és emberi tevékenység együttállásának köszönhető, hogy a dióból keletkezett egy nemzetközi viszonylatban is értékes genetikai fajta. A diónemesítés hosszadalmas folyamat. Az alsószentiváni fajták keletkezése, úgy is mondhatnám, háromnemzedékes, amelyikből apám idején nem sok tevékenység folyt, mert az állami téesz kisajátította a területet, és az anyanövényeket — a maga jellemző módján — tönkretette. De szerencsére csak olyan mértékben, hogy leszaporítás után meg tudtam menteni néhányat. — A nagyapja nem hagyott hátra olyan feljegyzéseket, amivel megkönnyítette volna a dolgát? — Fiatalon meghalt, az ötvenes éveiben, 1913-ban. Én 1926-ban születtem, és csak szóhagyományok maradtak a családban nagyapám tevékenységéről. Így alig tudtam kinyomozni a szaporítóanyag származását. Édesanyám mesélte, hogy a húszas években nagyon szorgalmazták az értékesítést a kereskedők — akkor voltak ugyanis a diófák termőkorban. Ráígértek, kérték, hogy az ültetvényből származó termést őnekik adja, mert az ültetvény áruértéke lényegesen kiemelkedőbb volt, mint más szórványdióké. Tehát már akkor ismert volt, hogy ez az állomány jobb minőségű, nagyobb és rendszeres a terméshozama. Ám az 50-es évek végén a családnak el kellett hagynia Alsószentivánt. — Hova mentek? — Szétszóródott a család. Én anyámmal Pestre kerültem, s mivel neki voltak kapcsolatai múzeumokkal, megkaptuk vagyonmegőrzésre, gondnoki feladatként az Andrássy úton lévő Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumot. Ez a környezet kedvező indíttatást adott nekem egyetemi hallgató koromban. — Mit tanult? — Az agráregyetem kertész—szőlőgazdaság-tudományi karára jártam. — Édesapja nem élt Önökkel? — Magánéleti okok miatt különélt tőlünk, elkerült az ország más részébe. Visszatérve a tanulásra: amikor 1951-ben végeztem, akkor létesültek Magyarországon a kutatóintézetek. Miután hallgató koromban kutatói ösztöndíjat kaptam, természetes volt, hogy a kutatóintézetbe helyezett kötelezően a minisztérium. — Ennyire jól tanult? — Nemcsak jól tanultam, hanem már gyerekkorom óta ilyen irányú volt az érdeklődésem. Ezt felismerték az oktatók is. Magánszorgalomból olyan alapfelkészültséggel jöttem, amivel kilógtam az évfolyamtársak közül. — Hány évesen került Budapestre? — Itt születtem. — Hogyan tudott akkor a természettel ilyen közeli kapcsolatot teremteni? — A középiskoláimat vidéken jártam. — Hol? — Békéscsabán, majd Bonyhádon. A nyarakat viszont mindig vagy Alsószentivánon töltöttem, vagy még inkább az anyai nagyszülőknél, Rétszilason. Benne éltem a mezőgazdasági tevékenységekben a vakációban. A termesztéssel, az agrártevékenységgel való kapcsolatom ennek következtében folyamatos volt. — Alsószentivánon ki maradt a családból? — Senki. — Akkor kikhez járt el nyaranta oda gyerekként? — A Koller-kastélyban élt apám és nagyanyám 1949-50-ig. Időnként oda mentem, de ott nem folyt jelentősebb gazdálkodás, mert a birtokokat bérbe adták. — Hogyan találtak egymásra az alsószentiváni dióval? — A kutatóintézetben azt kaptam feladatul, hogy az ország egész területén fajtakutatási, nemesítési, termesztéstechnológiai kutatásokat folytassak a héjas gyümölcsök területén. Így derítettem föl azt is, hogy Alsószentivánon milyen gyümölcstermesztési értékek vannak. Egyébként az 50-es években össze kellett gyűjtenünk minden olyan létező magyar gyümölcsfajtát az állami gyűjteménybe, ami kallódott és a megsemmisülés fenyegette. Minden fontosabb termőtájon kerestem egy-egy szakmailag alkalmas embert; Alsószentivánon például a termelőszövetkezet főkertészét, Matus Imrét bíztam meg, hogy azt a több mint 200 gyümölcsfát, amit kijelöltem, rendszeres vizsgálatoknak kellett alávetnie. Ilyen nemesítés során született a milotai dió, szentendrei stb., amelyek közül a termesztés során kiemelkedett az alsószentiváni, miután sok hazai, külföldi termőtájon a használati értéke még kedvezőbbnek bizonyult, mint más hazai (egyébként értékes) fajták. — Péter bácsi próbálta tovább nemesíteni a nagypapáról maradt diófajtát? — Igen. A Franciaországból behozott diókat, amikről már beszéltem, az 1928-29-es tél kisöpörte, csak néhány maradt belőlük. A hazai állományok természetesen többé-kevésbé átvészelték ezt a kemény telet, mert alkalmazkodtak már az itteni klíma szélsőségeihez. Viszont a francia származékok természetes úton keveredtek a hazai honos állományokkal, ezekből újabb, ellenállóbb változatok születtek, amikből aztán kikerülhetett az alsószentiváni szelekció is. A kárpáti diórasszból hiányoznak olyan gének, amelyek más rasszokban megvannak. Két ilyen fontos tulajdonság van: a kései rügyfakadási idő, hogy a májusi fagyok ne semmisítsék meg az éves termést (ez a francia rasszban van meg); a másik, hogy a kárpáti rassz dióiban a vessző csúcsrügye hoz csak nővirágot, termést, az oldalrügyei nem, viszont a mandzsúriai rasszokban az oldalrügyek is. Ezt a két tulajdonságot belevittem az alsószentiváni fajtába, így hamarabb hoz bővebb termést. Jelenleg három értékes Alsószentiváni fajta van: a 117-es számmal jelölt, ami az anyafáról származik és változatlan tulajdonsággal szaporítjuk tovább. Valamint az alsószentiváni kései és a Bonifác, ami azért kapta a harmadik fagyosszentről a nevét, mert ez a harmadik legkésőbb fakadó diófajta. — Mikor vette meg azt a területet Alsószentivánon, ahol most a diófaültetvénye van? — A rendszerváltás után, az ősök kisajátított földjei után járó kárpótlási jegyekből vettem egy keveset vissza az eredeti birtokból. Az eredeti családi ház Zedregpusztán szinte teljesen tönkrement, úgyhogy kénytelen voltam egy régi gazdasági épületet megvásárolni. — Egyedül szokott oda járni, vagy esetleg van utóda? — Van három fiam, közülük kettő az, aki besegít a faiskolai termesztésbe. A harmadik fiam informatikus lesz, lehet, hogy majd ő fogja eltartani a családot, mert a diónemesítés hosszútávon ugyan nagy értéket hozhat létre, de belátható időn belül csak költséget termel, hozamot nem. Megtalálható az ültetvényen a világ minden részéről származó diófajta: magyar, amerikai, francia, német, orosz, moldvai stb. — Az ültetvény, habár elsősorban nemesítésre szolgál, de azért mégiscsak rengeteg dió terem rajta. A családnak bőven elég, az biztos. — Persze. Ami fölösleg, azt eladjuk. — Külföldön is? — Pár éve már nem adok el külföldre. A cél inkább a lecsökkent hazai termelést fejleszteni. Ugyanis az olaszok relatíve sok pénzt adnak a diófánk törzséért. Ezért a 6 millió diófa nagy részét eladták, kivágták az 50-es évektől, így a korábbi 25000 tonnás évi termelés most 4000 tonna körüli Magyarországon. Van, aki szorult helyzetében adja el olcsón a fát, de lopják is. — Péter bácsi értékes ültetvényét is dézsmálják? — Nem nagyon, mert még nem olyan vastag a törzsük. Inkább az őzek, szarvasok tesznek kárt benne, ahogy tisztítják a fák törzsén az agancsaikat. — Van Budapesten is kertje? — Persze. Amíg az alsószentiváni gazdálkodást nem tudtam megkezdeni, addig a faiskolai, nemesítő tevékenységet itt folytattam. — Az is tele van diófával? — Természetesen. — Utoljára még egy bolondos dolgot kérdezek. Mi a kedvenc diós étele? — Fiatalkoromban az asszonyok szerették annyira a családjukat, hogy vették a fáradságot és rétest is sütöttek. A dió egyik legfinomabb formája a fekete rétescseresznye őrölt dióval. Ennél finomabb a világon nincs.
Cím: Béke u. 56/A
Tel: +36 (25) 224 501
E-mail: [email protected]
Web:
