Egésznapos konferenciát rendeztek a civilek Budapesten azzal a céllal, hogy közelebb kerüljünk a jelenleg még vadnyugati állapotokat mutató európai akkumulátoripar törvényi szabályozásához – szemlézte a témát az Euronews.
A kérdés rengeteg, de megnyugtató válaszból kevés van, különösen Magyarországon.
- Akkumulátorokra szükség van ahhoz, hogy az Európai Unió csökkentse a károsanyag-kibocsátását.
- Az akkumulátorok előállításához gyárak kellenek.
- Az viszont nem mindegy, hogy ezek a gyárak hol és milyen szabályozási környezetben működnek.
- A szabályozás pedig fényévekkel van lemaradva a valóságtól. A gyárak gombamódra nőnek ki a földből Európában és főleg Magyarországon, a beruházókat pedig leginkább csak a civilek próbálják meg rászorítani a környezetkímélő működésre.
- Ráadásul semmi nem garantálja azt, hogy Magyarország jó lóra tett az akkumulátoripar intenzív fejlesztésével. Sőt, könnyen lehet, hogy ez nem volt jó döntés.
Nagyjából így lehet összefoglalni a Civil EU-elnökség pénteki, akkumulátoripari konferenciájának legfontosabb tanulságait. A magyarországi civil szervezetek együttműködésével létrejött programsorozat olyan témákra fókuszál, amik nem szerepelnek a magyar EU-elnökség napirendjén, pedig az NGO-k szerint nagy szükség lenne rá, hogy foglalkozzanak velük. Az egyik választott téma az akkumulátorgyáraké, ami nem véletlen, az utóbbi években ugyanis kiemelt figyelem kísérte az országban ezeket a beruházásokat, amelyek még olyan városokban is felkorbácsolták az indulatokat, ahol stabil kormánytöbbség van.
Az akkumulátorgyárak épülnek, a döntéshozók gondolkodnak
És azért is adta magát a témaválasztás, mert a mesterséges intelligenciához és az álhírek terjesztéséhez hasonlóan az akkumulátoripar is olyan terület, ahol a törvényi szabályozás nagyon le van maradva a piaci realitásokhoz képest. Az Európai Bizottság Környezetvédelmi Igazgatóságán dolgozó Toon Smets beszámolója szerint a következő években legalább harminc akkumulátorgyár épül az EU területén, de akár a százat is elérheti az új beruházások száma. Ehhez képest az iparág szabályozási kerete nincs kialakítva, bár az is igaz, hogy erősen dolgoznak rajta: Smets és kollégája, Rana Pant céldátumok, folyamattervek, újrahasznosítási arányszámok és határértékek garmadáját zúdította a közönségre, amiből egyértelműnek tűnik, hogy az EU-ban lázas munka folyik, hogy valahogy kezelni lehessen a helyzetet.
Jövő februárban például életbe lép egy új uniós irányelv az akkumulátorok újrahasznosításáról. Az EU ugyanis azt szeretné, hogy az elhasznált eszközök ne elmaradott országok szeméttelepein végezzék, hanem hasznosítsák újra őket, már amennyire ez lehetséges. Az új szabályok értelmében 2031-től az EU területén gyártott akkumulátorokban az ólom 85 százalékának, a kobalt 16 százalékának, a lítium 6 százalékának és a nikkel 6 százalékának újrahasznosítottnak kell lennie, 2036-tól pedig ugyanezek a követelmények 26, 85, 12, és 12 százalékra változnak.
A civilek nálunk a gyárak, máshol a lítiumbányák ellen küzdenek
A gond az, hogy az irányelvben megfogalmazott igény szembemegy a gazdasági racionalitással. Az újrahasznosított lítium ugyanis a reciklálási folyamat óriási energiaigénye miatt ötször annyiba kerül, mint a bányászott. A világon pedig sorra nyitják az új lítiumbányákat, és ez alól Európa sem kivétel. A konferencián két nevezetes esetet is részletesen tárgyaltak: a szerbiai Jadar-völgyi és a spanyolországi cacaresi lítiumbánya ügyét.
A nyugat-szerbiai Jadar-völgyben nagyjából két évtizede találtak jelentős lítiumlelőhelyet, sőt, egy új ásványt is, a jadaritot, ami lítiumot és bórt is tartalmaz. A lelőhely kiaknázására a Rio Tinto nevű óriásvállalat egy 2,5 milliárd dolláros beruházás keretében akar földalatti bányát, feldolgozóüzemet és ipari hulladékok tárolására szolgáló szeméttelepet létrehozni. A bánya a tervek szerint 2028-ban kezdi meg a működését és 1300 embernek ad majd munkát, de a gigaprojekt körül sok a kérdőjel és jelentős a felháborodás.
A társadalmi nyomás hatására 2022-ben le is állították a beruházást, de a döntést idén a szerb alkotmánybíróság felülbírálta, és újraindultak a munkálatok. A tiltakozók aggályait elsősorban a lehetséges környezeti hatások okozzák, a térségben ugyanis már a próbafúrások idején is megnövekedett a lítium, a bór és az arzén mennyisége a talajvízben. A projekt támogatói a gazdasági hatásokat állítják szembe a környezetszennyezéssel: a várakozások szerint az óriásbánya nagyjából 1 százalékkal járul majd hozzá a szerb GDP-hez.
A nyugat-spanyolországi Caceresben hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a beruházó a világörökségi listán is szereplő, nagyjából százezres város közvetlen közelében akar lítiumbányát létesíteni. A projekt 8 éve indult, és eleinte külszíni fejtést terveztek, a helyi egyetemtől és kórháztól bő másfél kilométerre, más városrészekhez pedig még közelebb. A beruházás ellen létrejött civil szervezet szerint ez abszolút példátlan lenne Európában.
A civilek most is pereskednek a beruházóval, de próbafúrásokat már végeztek a helyszínen, ahol, ha lehet hinni a terveknek, végül nem a felszínen, hanem a föld alatt fogják bányászni a lítiumot. A szervezet képviselője, Patricia Naharro szerint a legnagyobb Caceresben gond az információhiány: a helyiek szinte semmit nem tudnak arról, hogy mi zajlik a közelükben, és azt sem mondták meg nekik, hogy mi lesz azzal a víztározóval, amely a város alatt húzódik, és amely igen értékes erőforrásnak számít az egyre aszályosabb Spanyolországban. A véleményüket pedig pláne nem kérdezték meg a beruházással kapcsolatban.
De kell ez nekünk?
Ez ismerős lehet Magyarországról is, ahol az akkumulátoripari fejlesztéseket rendre nagy titkolózás övezi. Ennek legjobb példájáért Gödre érdemes utazni, ahol a konferencia egyik előadója és az Átlátszó újságírója, Bodnár Zsuzsa évek óta dolgozik azon, hogy minél több információ derüljön ki a Samsung akkumulátorgyárának működéséről. Hol adatigénylések benyújtásával, hol pereskedéssel. Sok kérdés azonban továbbra is megválaszolatlan maradt, nem tudni például, hogy hová szállítják el a gyárban keletkezett veszélyes hulladék egy részét.
Egyelőre megválaszolatlan az a kérdés is, ami talán a legfontosabb a hazai akkumulátorbumm körül: megéri ez egyáltalán nekünk? Egyértelmű választ erre minden bizonnyal csak utólag lehet majd adni, de a konferencián Győrffy Dóra, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora azért szolgált néhány támponttal.
Először is azt érdemes kontextusba helyezni, hogy mekkorát álmodott a magyar kormány: a tervek szerint 2030-ra a magyarországi gyártási kapacitás 215 gigawattóra lesz, ami az egész uniós kapacitás több mint tíz százaléka, és Németország után a második helyre sorolja az országot az uniós rangsorban. Mindezt úgy, hogy az akkumulátorgyártáshoz szükséges „hozzávalók” korlátozottan, vagy egyáltalán nem állnak rendelkezésre Magyarországon.
Magyarország, az erőforráshiányos akkumulátor-nagyhatalom
A gyártáshoz kellő nyersanyag, lítium, kobalt vagy nikkel például egyáltalán nincs hazánkban, legfeljebb a lítiumról képzelhető el, hogy a MOL ki fog tudni termelni egy kis mennyiséget. Ez viszont még akkor is édeskevés lesz a hazai gyárak üzemeltetéséhez, ha a projekt végül sikerrel zárul. Az akkumulátoriparhoz kötődő szaktudás, helyi technológiai fejlesztés és kutatási tevékenység szintén minimális Magyarországon.
További probléma, hogy energiából és vízből rengeteg kell a gyártáshoz, márpedig mindkét nyersanyag csak korlátozottan áll rendelkezésre. A tervek szerint elsősorban a beruházások miatt 31 százalékkal fog növekedni az ország energiaigénye a következő hat évben, és ezt csak úgy lehet kielégíteni, ha még inkább függésbe kerülünk az orosz energiahordozóktól. Vízből még éppen lenne is elég a Kárpát-medencében, de pont nem azon a környéken, ahol a legnagyobb beruházásokat végrehajtják, Debrecen helyzete különösen bizonytalan ilyen szempontból.
A körülmények tehát nem igazán ideálisak az akkumulátoripar számára Magyarországon. De akkor miért települ ide ennyi gyár? Győrffy válasza szerint leginkább azért, mert az állam nagyjából 1500 milliárd forintot fordít a beruházások közvetlen támogatására és a hozzájuk kapcsolódó infrastruktúra fejlesztésére, ezt az ingyenpénzt pedig szívesen veszik a külföldi cégek. Mindez persze a költségvetésnek nincs ingyen: létrehozott munkahelyenként nagyjából 177 ezer eurót, azaz 73 millió forintot fizet ki az állam az akkumulátorgyárak tulajdonosainak.
Ráadásul könnyen lehet, hogy ezeket az állásokat aztán nem is magyarok, hanem külföldiek fogják betölteni. Munkaerőből ugyanis szintén hiány van Magyarországon, még az olyan pozíciókra is, ahol a gyárak nem várnak el szaktudást. Ezért van az, hogy egyre több külföldi vendégmunkás dolgozik az iparág nagy gyáraiban, amelyek így magyar állami támogatásból, magyar földön és a magyar környezetet szennyezve termelnek profitot a távol-keleti cégeknek és munkabért a távol-keleti dolgozóknak.