Ma lenne 90 éves Sergio Leone, akit a legtöbben a spagettiwestern legfontosabb rendezőjeként, a Dollár-trilógia és a Volt egyszer egy Vadnyugat alkotójaként ismernek.
Leone azonban nem csak italowesternek rendezője volt, elég hattyúdalára, a Volt egyszer egy Ameriká-ra gondolni. Ez volt Leone nagy, évtizedeken át dédelgetett álomprojektje, és végül utolsó filmje is lett. Megtudhatjuk belőle, mi érdekelte a rendezőjét mindennél jobban.
Leone kevés filmet készített: hivatalosan hét nagyjátékfilmmel a háta mögött halt meg, amiből hatot maga is trilógiákba rangsorolt. (Bár hozzá kell tenni, hogy több filmen dolgozott, mint ahányat rendezőként jegyez, például a Pompei utolsó napjai-n asszisztensként kezdett, de végül a rendezést is átvette Mario Bonnardtól; a rendezéseire sokban hasonlító Nevem: Senki-n pedig társíróként és producerként hagyta ott a keze nyomát.) Debütje, A rodoszi kolosszus után készítette el a Dollár-trilógiát (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf), utána pedig az Amerika-trilógiát (Volt egyszer egy Vadnyugat, Egy maréknyi dinamit, Volt egyszer egy Amerika). Kevés filmjére az a magyarázat, hogy Leone nem a mennyiségre, hanem minőségre utazott: annyi energiát ölt egy filmbe, mint más rendező ötbe, ennek fényében nem is csoda, hogy 60 évesen halt meg 1989-ben.
Jóval több volt, mint amerikai westernek olasz koppintásainak rendezője: Jean Baudriallard francia filozófus az első posztmodern rendezőnek nevezte, amivel nem járt messze az igazságtól. Leone a westernjeit is posztmodern szemlélettel rendezte meg, ami annyit takar, hogy nem kritizálta a klasszikus amerikai westerneket, mint ahogy a modern művészfilmesek tennék, hanem tisztelgett előttük, viszont szakított a kánon idejétmúlt és túlhaladott naivitásával, és iróniára cserélte azt.
Leone részben pont azért lehetett pionír, mert olasz volt: mint generációjából nagyjából mindenki, ő is klasszikus hollywoodi westerneken nőtt fel, rajongott értük, olyan egzotikusak voltak neki, mint egy fantasy, vagy mint Hollywood rendezőinek Akira Kurosawa japán történelmi filmjei. Az olasz westernrendezők számára ez a műfaj mindig is fantasy volt, és ők is csak fantazmagóriaként tudták feldolgozni: nem kultúraként találkoztak Amerikával, az USA csak filmek formájában jutott el hozzájuk. A szintén posztmodernistának tartott Quentin Tarantinóról is azt mondják, hogy nem a valóságról készíti a filmjeit, hanem a kedvenc filmjeit remixeli (QT pedig természetesen nagy Leone-rajongó).
Leone is rajongott a westernekért, de mivel nem az ő nemzeti mítoszait dolgozták fel, komolyan már nem tudta venni őket, ezért volt mersze felborítani a műfaj szabályait, globális szintre emelni az amerikai legendáriumot, becsületes és kívül-belül makulátlan hősök helyett cinikus antihősöket vonultatva fel. Leone westernjei nem a Vadnyugatról, hanem magáról a westernről szólnak, amire a legjobb példa a Volt egyszer egy Vadnyugat, aminek forgatókönyve úgy készült, hogy Leone és írói, az akkor még filmkritikus, később „az olasz Hitchcock” Dario Argento és a nemrég meghalt sztárrendező, Bernardo Bertolucci rengeteg klasszikus hollywoodi westernt néztek meg, és azok alapján ütöttek össze egy történetet. Ha már Bertolucci: a jobb olasz műfajfilmesek nem tudták magukat kivonni a művészfilmekkel sztárrá vált honfitársaik hatása alól sem, olyanokhoz kellett felérniük, mint Fellini és Antonioni, és Leone elfogadta a kihívást.
Leone egyébként meg sem akarta rendezni a Volt egyszer egy Vadnyugat-ot, mivel akkor már rég a Volt egyszer egy Ameriká-n járt az esze, csak arra még nem tudta összeszedni a pénzt, így a hollywoodi stúdiók nyomására rendezett újabb westernt. Ekkorra megunta a műfajt, és pont ebből született a Volt egyszer egy Vadnyugat formabontó stílusa, amivel felülmúlta a felülmúlhatatlant, azaz a Dollár-trilógiát. Leone megszegte a szabályokat, de nem realizmusra cserélte a klasszikus dramaturgiát, hanem elengedte a fantáziáját, és olyan komplex és csavaros cselekménnyel állt elő, amivel addig kevesen. A Volt egyszer egy Vadnyugat nem azért olyan lassú, mert ilyen a valóság, hanem mert Leone így teremt feszültséget és atmoszférát.
A Harry Grey regényéből készült Volt egyszer egy Ameriká-ban Leone csúcsra járatja, amit westernjeivel megkezdett. A cím (Volt egyszer…) ezúttal is arra utal, hogy ez csak egy mese: Leone nem állítja be valóságosnak a filmjét, mint az ó-hollywoodi klasszikusok alkotói, és nem akar felmutatni valami azoknál valóságosabbat sem, ahogy a művészfilmesek teszik. Leone részben azért Harry Grey regényében találta meg a tökéletes alapanyagot egy amerikai gengszterfilmhez, mert nem tudta komolyan venni. A The Hoods című regény önéletrajzi ugyan, de Leone nem gondolta hitelesnek. Magyarán: Grey azt írt a könyvében New York-i zsidó gengszterként leélt életéről, amit nem szégyellt. Viszont a regény megidézte a klasszikus hollywoodi gengszterfilmeket, és Leone célja is hasonló volt: ismét újraéleszteni egy letűnt amerikai műfajt. Adaptációja nem realisztikus, hanem lenyűgözően naturális, feszült és fordulatos. Tele van elképesztő sztorikkal: amikor a főhős, Nudli (Robert De Niro) megerőszakol egy nőt egy bankrablás kellős közepén (úgy, hogy azt a nő provokálta ki), az csak egy átlagos jelenetnek számít a filmben. Sőt, pont ezt a jelenetet Leone képes még überelni is, amikor a megerőszakolt nő visszatér, és megpróbálja felismerni, melyik bandita volt az álarc mögött, később pedig befolyásos szereplővé küzdi fel magát.
Ott van a filmben Leone westernjeinek kiábrándultsága is, elég arra gondolni, hogy a filmbeli szocialista munkás-szakszervezet csak a maffia támogatásával tud boldogulni, piszkos pénz és zsarolás nélkül semmire nem mennek. Ez persze nem az egyetlen vonás, ami visszaköszön Leone westernjeiből: a főhős ezúttal sem feddhetetlen jellem, hanem saját erkölcsi kódexét követő bandita, aki lop, öl és nőt erőszakol, de a barátaiért tűzbe menne. Az ó-hollywoodi gengszterfilmekhez képest újítás, hogy Nudli meglehetősen vonakodó maffiózó, aki helyett inkább a film antagonistája mozgatja a szálakat. A Volt egyszer egy Vadnyugat-hoz hasonlóan ez a film is roppant lassú, amitől csak feszültségtelibb lesz, elég a jelenetre gondolni, amikor a lift kínzóan lassan viszi Nudlit egy neki állított csapda felé. A film hipnotikusságát részben ezúttal is Ennio Morricone zenéjéből, és különféle természetes zörejek kreatív használatából nyeri: gondoljunk csak a szekvenciára, amiben hosszasan csöng egy telefon, és sokáig fogalmunk sincs, honnan jön a ritmikus zaj. Leone széles totáljai ezúttal a 20-as évek Lower East Side-jának miliőjét teremtik meg, és újfent nagy hangsúllyal használja a közelképeket, elég a záróképre gondolni De Niro mosolyával az ópiumbarlangban (ennek jelentőségéről később).
A film ugyan majdnem négyórás, és a legmerészebb művészfilmeseket megszégyenítően lassú, de a cselekménye döbbenetesebb és rejtélyesebb aligha lehetne. Leone az eseményeket is olyan sorrendben mutatja meg, hogy a lehető legjobban sokkolják, demoralizálják a nézőt: például rögtön megölik benne a főhős, Nudli barátnőjét (hamarabb tudjuk meg, mint ő maga). A történetből íme egy kis ízelítő: a főhős egy megvénült, kiugrott gengszter, aki évtizedeken át rejtőzködött sikeresen, és jó oka volt rá: feldobta a bandáját (őrzi a titkot, hogy miért), és a rajtaütés során társait mind egy szálig megölték a rendőrök, bár a bandavezér, Max (James Woods) után csak egy felismerhetetlenre égett hulla maradt. Évtizedekkel később aztán egyszer csak megtalálják, de nem megölni akarják, hanem rávennék, hogy ő öljön meg valakit. Egy vagyon a fizetség, ráadásul kiderül, hogy a megbízó és a célpont azonos: azt kell megölnie, aki felbérelte. És könnyen lehet, hogy minden oka meglenne megölni azt a valakit, de valamiért mégsincs ínyére a bosszú.
Ez a sztori – és a film számos jelenete – talán túl csavaros ahhoz, hogy igaz legyen, ezért aztán Leone idézőjelbe teszi azzal, hogy Nudli tudatfolyamaként mutatja meg az eseményeket, a múltat az emlékei formájában tálalva. A karakter ráadásul ópiumfüggő, a filmben is egy ópiumbarlangban ismerkedünk meg vele, és ott is köszönünk el tőle, ami keretbe foglalja a cselekményt. A rendező is megerősítette, hogy a film (vagy legalábbis egy része) talán csak Nudli drogmámoros fantáziálása arról, mi történhetne, vagy történhetett volna. Leone nem az Amerikai Álmot dicsőíti, de még csak nem is kritizálja, hanem inkább mutat egy álmot Amerikáról. Olaszként, kívülállóként nem is tehetett mást, hiszen nem ismerte annyira Amerikát, mint egy tősgyökeres. Mintha direkt ügyelt volna arra, nehogy bennfentese legyen a témának, amiről filmet készít: miközben a hollywoodi filmtörténet hemzseg az olasz gengszterekről szóló filmektől (Leone pedig rendezhette volna A Keresztapá-t is), ő zsidó gengszterekről forgatott, akik kisebbségiekként éppúgy kívülállók voltak, mint ő maga Amerikában.
Hogy ez lett Leone utolsó filmje, abban szerepet játszhatott, hogy megbukott vele Hollywoodban: ahogy a Volt egyszer egy Vadnyugat-ot, úgy ezt a filmet sem értette a stúdió, végül megkurtítva engedték mozikba, ahol aztán a kritikusok utálták, a nézők elkerülték. Elviselhetetlen lehetett ez egy olyan rendezőnek, aki ennyire perfekcionistán készített filmeket. Azt túlzás lenne állítani, hogy Leonét csak a halála után kezdték értékelni, mivel a Dollár-trilógiával sztárrá vált, akin aztán Hollywoodban is próbáltak meggazdagodni. Első trilógiájának sikere nélkül talán sosem lett volna lehetősége elkészíteni olyan nagyszabású filmeket, mint a Volt egyszer egy Vadnyugat vagy a Volt egyszer egy Amerika, de a Dollár-trilógia által felsrófolt elvárások végül a bukásához vezettek.
Ma már viszont nem kétséges, hogy halhatatlan filmeket készített.
Korai westernjeit részben kényszer szülte, mivel az olasz közönség kerülte a hazai filmeket, de tódult mindenre, ami amerikai, vagy annak látszik (ezért aztán a filmesek hollywoodi sztárokat próbáltak elcsábítani, vagy maguk akartak amerikainak tűnni, elég Bud Spencer és Terence Hill angolos hangzású művészneveire gondolni). Leone zsenialitásának hála a spagettiwestern viszont megújította az egész műfajt, és visszahatott Hollywoodra.
Részlet a Volt egyszer egy Vadnyugat című filmből
. és egy másik változat
Története
Forrás: Origo.hu
