Hetvenöt éve, 1942. augusztus 21-én kezdődött meg a világtörténelem legvéresebb és leghosszabb csatája Sztálingrádnál. A második világháború európai hadszínterén fordulatot hozó ütközet teljes szovjet győzelemmel zárult, a fél évig tartó harcok során a keleti frontra vezényelt német haderő egynegyede vérzett el. Mindkét oldal példátlan kegyetlenséggel, a katonai és polgári veszteségekre, szenvedésekre való legkisebb tekintet nélkül harcolt.
Így indult a történelem legnagyobb ütközete
Alapos előkészületek után a német Harmadik Birodalom 1941. június 22-én, a Barbarossa névre keresztelt hadművelet során a teljes határvonal 300 km –es arcvonalán megtámadta a 170 milliós lakosú Szovjetuniót, és rövid idő alatt hatalmas területeket foglaltak el tőle. A támadás méreteit jól érzékelteti, hogy a közel 7 milliós német hadsereg állományának fele, közel 3,5 millió katona, 182 hadosztály, 3500 harckocsi, valamint 4000 repülőgép vett részt az offenzívában. A német haderő a keleti fronton három irányba indította támadását: északon Wilhelm von Leeb vezetésével a Baltikum és Leningrád elfoglalás volt a cél, középen Fedor von Bock vezetésével Minszk, Szmolenszk és Moszkva megszerzése volt a feladat, délen pedig Gerd von Rundtedt parancsnokságával Kijev és a Fekete-tenger északi partvidékét akarták megszerezni.
A végtelen orosz síkságon előrerobogó német csapatok 1941 szeptemberére északon elérték Leningrádot, középen Moszkva felé közeledtek, délen pedig bevették Kijevet. A Szovjetunió elleni támadás három hónappal a hadművelet megindulása után teljes sikernek tűnt. Ám 1941 októberében a középső hadseregcsoport Moszkvához közeledve megtorpanni kényszerült, majd kezdetét vette egy elkeseredett és lassan kudarcba fulladó küzdelem, melynek eredményeképp a moszkvai csata néven ismerté vált harcok során a németek elszenvedték első vereségüket.
“Kék hadművelet” kifejezetten Sztálingrádért
Hitler és vezérkara így 1942 márciusában lázas tervezgetésbe kezdett arról, hogy hogyan tudnák gyorsan és véglegesen térdre kényszeríteni a Szovjetuniót. Végül 1942. április 5-én megalkották a 41. számú hadműveleti utasítást, mely később a kék hadművelet nevet kapta, ebben – mivel a második front megnyitása késett – a nyugatról átdobott, harcedzett erők is részt vettek. Úgy vélték az erőket egyetlen kiválasztott frontszakaszra kell összpontosítani és ott áttörni a Vörös Hadsereg védvonalát. A kiválasztott frontszakasz pedig Hitler utasítására a déli lett, végső célja pedig a kaukázusi olajmezők elfoglalása, a további harcokhoz szükséges üzemanyag biztosítása volt, de a Volgán átkelve a német erők előtt Moszkva felé is nyitva állt volna az út.
A támadás 1942. június végén kezdődött, s kezdetben szinte akadálytalanul folyt. Hiába üzent hadat a szovjet vezetés a dezertőröknek és “pánikkeltőknek”, hiába állítottak fel büntetőszázadokat és büntetőtáborokat, a Friedrich Paulus tábornok vezette német 6. hadsereg és a 4. páncélos hadsereg augusztus végére megközelítette a Volgát. A szovjet hadvezetés azonban viszonylag sikeresen vonta vissza erőit, amelyek Sztálingrád térségében kapaszkodtak meg, a csata kezdetén mindkét oldalon egymillió katona állt egymással szemben. A városnak mindkét fél számára inkább csak szimbolikus jelentősége volt, Hitler “Sztálin városát” akarta bevenni, ahogy fogalmazott: “Egész hadjáratom értelmét veszti, ha lemondok Sztálingrádról.” Morális okokból a szovjetek számára is létkérdéssé vált a legfőbb vezetőjükről elnevezett város védelme, és Sztálin kiadta az “egy lépést sem hátra” parancsot. A csatában szabad kezet kapó szovjet tábornokok felismerték, hogy a térségben idővel lehetőségük nyílhat az ellenség bekerítésére és felmorzsolására, ezért egyre több katonát vezényeltek Sztálingrádba.
September 1942
Ellentámadás és német vereség
A németek a szovjet védelmi gyűrűt áttörve szeptemberben a várostól északra kijutottak a Volgához, de a túlsó parton nem sikerült hídfőállást kiépíteniük. Az erőddé átalakított városban kíméletlen harc folyt házról házra, utcáról utcára, amelyben a németek nem sok hasznát vették tankjaiknak. Novemberre így is elfoglalták a város nagyobb részét, de a szinte emberfeletti elszántsággal küzdő védők iszonyatos véráldozat árán (volt olyan nap, hogy tízezernél is több embert vesztettek) megtartották állásaikat, így a kimerült német csapatok novemberre védelembe mentek át. Paulus helyzetét sebezhetővé tette, hogy a szárnyait biztosító olasz, magyar és román csapatok felszerelése gyengébb volt, miközben a szovjet hadvezetés minden nélkülözhető erőt Sztálingrád mögött vont össze, és elkészítette az ellentámadás tervét.
1942. november 19-én reggel, mínusz 25 fokos fagyban a 28 kilométer hosszú fő áttörési szakaszon 3500 szovjet löveg és aknavető zúdított össztüzet az ellenséges állásokra, majd megindult a támadás, amely néhány óra alatt elsöpörte a várost északról és délről biztosító román erőket, öt nap múlva bezárult a harapófogó a 22 hadosztályt, 330 ezer katonát magában foglaló német központi csoportosítás körül. Paulus kétségbeesve küldte a sürgönyöket Berlinbe, de Hitlertől csak azt a választ kapta, hogy foglaljon el körkörös védelmet, és várja meg a “kívülről jövő felszabadító támadást”. A katlanba szorult hadsereg ellátását légihídon kísérelték meg, de a légi fölény hiányában ez szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. A katonák téli öltözék, élelem és gyógyszer nélkül maradtak, éheztek, betegségek és fagy tizedelte őket. December 12-én sikertelenül kísérelték meg a kitörést, a felmentő hadművelet is kudarccal zárult, de a Führer megtiltotta a kapitulációt.
Hősi halált vártak tőle, de megadta magát
1943. január elején a szovjetek megkezdték a körülzárt németek felmorzsolását, az utcai harcok fordított szereposztásban kezdődtek újra, a németek szorultak vissza egyre kisebb területre. Hitler január végén marsallá léptette elő Paulust, abban reménykedve, hogy mivel német marsall addig még sohasem adta meg magát, ő is a hősi halált választja. Csalódnia kellett: a parancsok érzéketlenségén felháborodott, a további harcot értelmetlennek tartó, fázó és éhező katonái életét menteni akaró Paulus január 31-én megadta magát. Február 2-án valamennyi német katona letette a fegyvert, a foglyok között 22 tábornok volt.
PK-Aufnahme: Kriegsberichter Lachmann
„Fr” „Fr.OKW” Juli 1942
Der kriegsgefangene Generalfeldmarschall Friedrich Paulus (l.), bisher Oberbefehlshaber der faschistischen 6. Armee in Stalingrad, trifft am 31.1.1943 mit seinem Stabschef, Generalleutnant Arthur Schmidt (m.), und seinen Adjutanten, Oberst Wilhelm Adam, beim Stab der sowjetischen 64. Armee in Beketowka ein.
Aufnahme Lipskerow
Soha nem látott veszteségek
A tágabb értelemben vett „kék hadműveletben” összesen 230 hadosztály vett részt, azaz körülbelül 3 millió német, román, szlovák, olasz és magyar katona, valamivel kevesebb szovjet haderővel szemben. A kétszáz napig tartó ütközetben a tengelyhatalmak 800 ezer embert vesztettek halottakban, sebesültekben, foglyokban és eltűntekben, anyagi veszteségük 3000 repülőgép, csaknem 2000 harckocsi és rohamlöveg, több mint 10 ezer tüzérségi eszköz volt. A fogságba esett 91 ezer német katonából csak hatezer vergődött haza évekkel a háború befejeződése után. A sztálingrádi ütközettel a szovjet hadsereg iszonyatos veszteségek árán – az emberáldozat akkora volt, hogy a számot nyilvánosságra sem hozták, egyes források szerint több mint egymillió – a keleti fronton átvette és a háború végéig megőrizte a hadászati kezdeményezést.
Die Stalingrader Schlacht begann im Juli 1942.
In erbitterten, beiderseits verlustreichen Kämpfen wehrte die Rote Armee das weitere Vordringen der faschistischen Truppen ab. Während der sowjetischen Gegenoffensive im November 1942 wurden über 300 000 Mann eingeschlossen. Die Reste dieser Verbände, etwa 91 000 Mann, kapitulierten am 31.1. und 2.2.1943
Stalingrad im Januar 1943 – um jede Ruine müssen die sowjetischen Soldaten erbittert kämpfen.
Die Stalingrader Schlacht begann im Juli 1942.
In erbitterten, beiderseits verlustreichen Kämpfen wehrte die Rote Armee das weitere Vordringen der faschistischen Truppen ab. Während der sowjetischen Gegenoffensive im November 1942 wurden über 300 000 Mann eingeschlossen. Die Reste dieser Verbände, etwa 91 000 Mann, kapitulierten am 31.1. und 2.2.1943
Stalingrad im Oktober 1942; sowjetische MPi-Schützen kämpfen in den Ruinen des Werkes „Roter Oktober”
Die Stalingrader Schlacht begann im Juli 1942.
In erbitterten, beiderseits verlustreichen Kämpfen wehrte die Rote Armee das weitere Vordringen der faschistischen Truppen ab. Während der sowjetischen Gegenoffensive im November 1942 wurden über 300 000 Mann eingeschlossen. Die Reste dieser Verbände, etwa 91 000 Mann, kapitulierten am 31.1. und 2.2.1943
Rotarmisten während des Kampfes in einer zerstörten Werkhalle.
Foto Jakow Rjumkin
A totális háború szinonimája
Sztálingrád 1945-ben a “Hős Város” címet kapta, amit 12 olyan szovjet városnak adományoztak, amelyek a világháborúban különösen kegyetlen harcok színterei voltak. A 60-as években a Mamajev Kurgánon hatalmas emlékmű-komplexumot építettek. A súlyosabb harcok színhelyei (Pavlov-ház, a gabonasiló, egyes gyártelepek) múzeumként ma is látogathatók.
Sztálingrád neve egybeforrott a gigászi, könyörtelen küzdelemmel, ahol az egyetlen lehetséges emberi magatartás a hősi önfeláldozás. Sztálingrád tehát a modern, totális háború szinonimája lett.
Medal – Stalingrad – USSR
Forrás és képek: hirado.hu, wikipedia.org
További képek: Georgii Zelma, Gdr, Peti610, RIA Novosti archive, Pelex, ShadeOfGrey, Grzegorz Chladek, Onbekend
