Világméretű az éhezés
Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) 2010. május 11-én nagyszabású online kampányt indított, hogy felhívja az emberek figyelmét: ma már több, mint 1 milliárd ember éhezik a Földön.
642 millió Ázsiában, 265 millió Afrika Szaharától délre eső részén, 53 millió Latin-Amerikában, 42 millió a Közel-Keleten, valamint 15 millió a fejlett országokban! A fejlett országok adataihoz tartozik a magyarországon éhezők száma is..
Az online kampány felhívja a kormányokat, hogy az éhség felszámolását világszerte kiemelt ügyként kezeljék.
Jacques Diouf, a FAO főigazgatója, így nyilatkozott: „Mélységesen fel kell háborodnunk azon a szörnyű tényen, hogy embertársaink közül sokan még ma is szenvednek az éhségtől.”
„Ha ugyanígy érez, arra kérem, adjon hangot felháborodásának. Gazdagok és szegények, fiatalok és idősek, fejlődő és fejlett országok lakosai: mindenki fejezze ki felháborodását a világméretű éhezés miatt, azzal is, hogy a http://www.1billionhungry.org/ honlapon nevét adja az 1 milliárd éhező miatt folytatott kampányhoz” – kéri a főigazgató.
Mindeközben nő az emberiség létszáma is, egy szintén az ENSZ-ben született előrejelzés szerint 2050-re a jelenlegi hatmilliárdnál kétszer többen élünk majd a bolygónkon. A világszervezet becslése szerint ezzel párhuzamosan folyamatosan növelni kellene a világ élelmiszer-termelését is: 2030-ig a jelenleginek legalább másfélszeresére.
Valóban ez lenne csak a megoldás?
A termelés puszta növelése önmagában szinte biztosan kevés lesz az üdvösséghez. Ha a nevezetes kalóriaminimumot vesszük alapul, akkor óvatos számítások szerint is annak nagyjából háromszorosát állítja elő folyamatosan a világ összes gazdája és élelmiszer-feldolgozója. Csak miközben míg a világ hatodának alig jön ki – már ha… – ebből a napi betevő, a világ boldogabbik fele vaskosan pazarol. Az Amerikai Egyesült Államok átlagpolgárainak többsége például egyrészt jóval több élelmiszert fogyaszt még az egészségesnek tartott optimális mennyiségnél (és akkor még a természetesként elvárt luxusminőségről nem is szóltunk), másrészt viszont – gyakran szintén meglehetősen drága orvosi segítséget is igénybe véve – jelentős összegeket különféle kúrákra és tréningekre költve igyekszik megszabadulni így felszedett kilóitól. Egy becslés szerint ez a túlfogyasztás-ellensúlyozás „hinta” egy évben húszmilliárd dolláros éves pénzügyi forgalomban jelenik meg. Egy tavalyi, Rómában született nemzetközi egyezség szerint a gazdag országok 12,3 milliárd dollárt adtak volna össze a mind nyomasztóbb élelmiszerválság célprogramszerű kezelésére, ám még ez sem jött végül össze…
A jelek szerint az emberiség képtelen tehát a pillanatnyilag legnyomasztóbb válságának kezelésére. A kialakult, az éhezők és a pazarlók közötti szakadék egyre mélyül és az évről évre megszülető nagy ívű tervekből általában nem lesz végül semmi. Hogy mást ne mondjunk, tizenöt évvel ezelőtt egy ENSZ-csúcs az akkori 600 millió éhező számának megfelezését tűzte ki célul, a jelenlegi helyzet pedig ismert.
Mindebből a jövőkutatók jó része azt a kézenfekvő következtetést vonja le, hogy valamiféle „forradalmi” helyzet közeleg a világélelmezésben.
A pesszimista változat hívei szerint a mai nélkülözők előbb vagy utóbb valamilyen kétségbeesett saját „válasszal” állnak elő azon az alapon, hogy nekik már tényleg nincs semmi veszítenivalójuk. Például tömeges, méretei miatt megállíthatatlan és kezelhetetlen migrációval, vagy akár azonnali és közvetlen segítséget kizsaroló terrorakciókkal. E változat hívei szerint egyáltalán nem az elvakult hit (például az iszlám fundamentalistáké) okozhat immár „civilizált” milliók életét követelő konfliktust, hanem a leküzdhetetlen éhség – pontosabban a valóban létező „világméretű igazságtalanság” miatt érzett sajátos bosszúvágy.
A szelídebb elképzelés ennél azért ésszerűbb megoldásokkal számol. Például olyan műszaki-technológiai megoldásokkal, amelyek révén a most terméketlen területeken sem lenne kilátástan a termelés meghonosítása, másrészt a szállítás „célra fejlesztése”, hogy az élelmiszer olcsóbban és egyszerűbben juthasson el oda, ahol a leginkább szükség van rá. E változat hívei úgy tartják például, hogy a hajózás és vasúti teherfuvarozás soha nem látott fejlődés előtt áll, mert ha a gazdag világ a korábban említett „forradalmi” veszélyeket valóban el akarja kerülni, akkor a legcélszerűbb, ha ilyen fejlesztési irányba fordítja a jelenleg trendváltoztatáshoz kevés és összességében is hatástalannak tűnő segélymilliárdokat. Ebből pedig az is következik, hogy a súlyos belső üzleti-piaci-finanszírozási válságokkal amúgy is bőséggel viselős jelenlegi globális élelmiszer-gazdaság teljesen új helyzetbe kerül, durva egyszerűsítéssel: egy eddig ténylegesen szinte elérhetetlen új „piac” nyílik meg előtte. Aminek életben tartása persze további milliárdokba kerülne, de legalább átláthatóbbá válna, hogy a jelenlegi „felesleg” pontosan hova és kihez kerül. Magától értetődik, hogy az új leosztásban az élelmiszer értéke gyorsan és jelentősen nőne, de egyáltalán nem biztos, hogy ugyanilyen mértékben „drágulna” is – hiszen ebben a rendszerben már valóban lenne érdemi szabályozó szerepe a pénzügyi segítségnek.
Mindehhez persze a sokat emlegetett „gazdagok” és „szegények” eddigiektől lényegesen eltérő, új alapokon nyugvó együttműködésére lenne szükség.
Egyelőre eldönthetetlen, akárcsak elvi lehetőség is létezhet-e erre, vagy maradnak a nagy nehezen összegründolt, de igazából rendre céltvesztettnek bizonyuló segélymilliárdok.
Több tízmillió új éhező a válság miatt
Genfben, a világ egyik leggazdagabb városában minden szombaton hosszú sorok kígyóznak az ingyenes élelmiszerkosárért. Svájcban az egyik legmagasabb az egy főre jutó GDP Európában, de a vendégmunkások százezrei nemigen részesülnek ebből
– írja a Le Monde.
A lap szerint is azt mutatja: a koronavírus-válság hasonló helyzetbe hozhatja a szegényebb néprétegeket a fejlettebb országokban is. Különösen ott, ahol nem igazán fejlett a szociális gondoskodás, mint például az Egyesült Államokban, ahol a járvány is leginkább a legszegényebb rétegekben pusztít. Éppúgy mint a munkanélküliség, amely szociális háló híján felveti az éhezés rémét is a világ első számú nagyhatalmának perifériáin.
De ne menjünk messzire: az észak-franciaországi Villeneuve-d’Ascq-ban a szegényebb diákok hiányolják az olcsó menzakosztot. Minthogy az egyetemi éttermek bezártak, ezért
a diákok kihagynak egy étkezést Franciaországban.
Később kelnek fel a szokásosnál és nagyon sokáig fennmaradnak, hogy elüssék éhségüket – írja a Le Monde.
Az Egyesült Államokban alanyi jogon kapott minden felnőtt 1200 dollárt, ám a koronavírus járvány miatt járó támogatás a szegényebb néprétegekben arra kellett, hogy kifizessék a létfontosságú számlákat, illetve, hogy élelmiszert vegyenek a családnak. Csakhogy a segély egyszer jött míg a munkanélküliek száma már meghaladja a 30 milliót az országban, ahol a szegényebb néprétegeknek nemhogy tartalékai nincsenek, de adósságai miatt mínuszban kezdenek minden hónapot.
Ezek persze inkább csak kivételek a fejlett világban, de a szegényebb országokban általános élelmezési válság fenyeget – figyelmeztet a FAO. Az ENSZ élelmezésügyi és mezőgazdasági szervezete szerint, ha 2 százalékos lesz a világméretű visszaesés, akkor az alultápláltak száma 14,4 millióval növekedhet. Ha viszont 5 százalékkal lesz kevesebb a GDP 2020-ban, mint 2019-ben, akkor ez a szám már 38,2 millió lehet. Tízszázalékos viszsaesés esetén pedig már 80,3 millióval gyarapodhat az alultápláltak tábora a Földön.
Afrikában és Dél Ázsiában már most is csak jelentős állami vagy más támogatással tud elegendő élelmiszerhez jutni a lakosság jelentős része.
Ha az árak megindulnak felfelé, akkor az országok nemigen lesznek képesek kompenzálni a drágulást. Ez pedig több millió családot hozhat lehetetlen helyzetbe. Az államok pedig szociális nyugtalansággal, esetenként éhséglázadásokkal kerülhetnek szembe elsősorban Afrikában.
Nem segíti a helyzetet az úgynevezett élelmiszer-nacionalizmus sem. Ennek példája Oroszország, ahol Vlagyimir Putyin elnök korlátozza a gabonaexportot mondván hazája polgárai elsőbbséget élveznek. Ha a világ legnagyobb gabonaexportőre távol marad a globális piactól, akkor az hiányt és áremelkedést generálhat. A megnövekedett árakat Afrikában vagy Dél-Ázsiában sokan nem tudják megfizetni.
Az élelmiszer-nacionalizmusnak persze olykor furcsa következményei vannak: a Reuters arról ír, hogy Donald Trump amerikai elnök öngólt lőtt a vágóhidak működésének elrendelésével. A deklarált cél az volt, hogy az amerikaiak ne maradjanak hazai hús nélkül a járvány idején sem. Mi történt? A vágóhidakon tovább folyt a munka – a dolgozók az életüket kockáztatják a vírusfertőzés megnövekedett lehetősége miatt.
Hova kerül a hús? Kínába exportálják a legnagyobb részét – derítette ki a hírügynökség.
Sajnos, itthon sem rózsás a helyzet.
Hatalmas ütemben válik ketté azok társadalma, akik naponta esznek, és azoké, akik nem tudnak enni minden nap.
A kormány megtesz minden elvárható intézkedést ennek megszüntetésére, de vajon elég-e ez akkor, amikor a mély-szegénységben élőket a napi gondok mellett sújtja a koronavírus-helyzet, és az is, hogy nem tudnak részesülni a kormány által biztosított gazdasági segélycsomagok egyikéből sem, mert munkahely- és egészséges élőkörnyezet hiányában nem tudnak megfelelni a támasztott feltételeknek.
Reméljük, hamarosan eljön egy jobb világ, vagy valakinek lesz gondja arra, hogy átdolgozza a gazdasági segélycsomagok segítő lehetőségét olyanra, hogy abból minden ember, – erős feltételek nélkül -, arányosan kaphasson!
