A kutatási eredmények nem túlzás, hogy átírják a történelmet: a leghatalmasabb ősi városokat nem Mezopotámiában kell keresni, hanem hazánk szomszédjában.
Hol születtek meg az első nagyvárosok? A válasz erre a kérdésre az szokott lenni, hogy Mezopotámiában – egy új kutatás után azonban már másik terület jön szóba, ami meglepő mód épp a velünk szomszédos Ukrajna. A leletek, ami alatt nem pár agyadarabot kell érteni, hanem az időszámításunk előtti 4000 körülről származó, hatalmas településeket, ugyanis éppen az előbbi megállapításra utalnak. De mik voltak ezek a városok, kik építették őket, és hova tűntek ezek a népek? – Ezekre próbál válaszokat adni az Euromaidanpress cikke, amit lentebb röviden összefoglalunk.
Az ukrajnai hatalmas ősi települések felfedezésének a története az 1960-as években kezdődött, amikor Konsztantyin Shishkin, szovjet katonai topográfus furcsa mintázatokat fedezett fel az ukrán tájak légi felvételein. Ezek a csak a magasból látható minták eltemetett régészeti maradványok, koncentrikus gyűrűk formájában voltak felfedezhetőek a képeken. A kutatók geomágneses felmérések segítségével igazolták, hogy ezek a minták nagy őskori települések maradványai – a módszernek köszönhetően anélkül is fel tudták ezeket térképezni, hogy nagy területeket kellett volna feltárni.
A kutatások eredményeképpen 30-320 hektár nagyságú szervezett településeket fedeztek fel, amelyek közül néhány akkora volt, mint Monaco. Feltételezések szerint ezeken a településeken 5 ezer -15 ezer lélekszám közti közösség élt, ami azt jelenti, hogy ezek a települések nagyobbak voltak, mint a kortárs mezopotámiai városok, amelyeket az első városokként tartunk tehát számon.
Ezek a relatíve tehát hatalmas, a mai Ukrajna területén található települések a Cucuteni–Tripolje-kultúrához tartoztak, amely időszámításunk előtt 4800 és 3000 között virágzott a mai Ukrajna, Moldova és Románia területén. A kultúra híres volt geometrikus mintákkal díszített kerámiájáról és összetett, gondosan tervezett településeiről. A legnagyobb települések az ukrajnai ponti sztyeppén helyezkedtek el, ahol több mint 140, 10 hektárnál nagyobb területű települést azonosítottak.
A már többször említett szervezettség tehát ezen települések visszatérő eleme. Na de mit értünk ezalatt? A települések felülnézetből koncentrikus körökbe rendeződtek, a házak pedig takaros sorokban álltak. Mindegyik település központjában egy üres, beépítetlen tér helyezkedett el, és széles utcák szakították meg a gyűrűket, ami nagyfokú tervezésre utal. Ez a rendezett szerkezet tehát éles ellentétben áll az organikusan fejlődő, nem tervezett ősi városokkal.
Keveset tudunk azonban ezen települések lakóiról. Az egyik elmélet szerint ezek a nagy települések hierarchikusak voltak, ahol elöljárók vagy uralkodók irányították a lakosságot. Ezt az elméletet vallja Mikhajlo Videiko is, aki csatlakozik Marija Gimbutas elméletéhez is, amely szerint az európai társadalmak kezdetben matriarchálisak és istennőimádók voltak, mielőtt az indoeurópai patriarchális struktúrák kiszorították volna ezeket.
Más kutatók, például Johannes Müller, a Kieli Egyetem professzora, azonban úgy vélik, hogy ezek a települések egalitárius társadalmak voltak, vagyis nem alakultak ki bennük erős társadalmi hierarchiák. Az egyforma méretű és elrendezésű házak, valamint a monumentális építmények hiánya mind arra utal ugyanis, hogy ezek a társadalmak kollektív döntéseket hoztak, uralkodó elit nélkül. Müller úgy véli, hogy a nagyobb építmények közösségi gyülekezőtermek voltak, és nem pedig templomok, ahogyan azt korábban gondolták.
Egy harmadik elmélet, amelyet John Chapman és Bisserka Gaydarska vetett fel, azt állítja, hogy ezek a hatalmas települések nem állandó városközpontok voltak. Inkább szezonális zarándokhelyek lehettek, ahol az emberek rituálékra és fesztiválokra gyűltek össze, mielőtt visszatértek volna a kisebb, környező településeken található otthonaikba.
A lakóknál is rejtélyesebb a végső sorsuk – vagyis nem tudjuk, hogy ezeknek a hatalmas településeknek miért következett be a hanyatlása nagyjából időszámításunk előtt 3600 körül. Nincs nyoma ugyanis inváziónak vagy háborúskodásnak. Egyesek, például Müller, úgy vélik, hogy belső tényezők, például a döntéshozatali folyamatok vezethettek a pusztuláshoz, míg mások, így Chapman és Gaydarska, már eleve kérdésesnek tartják, hogy ezek a települések fenntarthatóan támogathatták volna a nagy lélekszámú lakosságukat – eszerint tehát ezek a városok már a kezdettől “halálra voltak ítélve”.
Ezeknek a településeknek a környezeti hatása szintén vita tárgya. Müller csapata azt állítja, hogy a lakosok fenntartható mezőgazdaságot folytattak, kiegyensúlyozva az erdőirtást és a talaj termékenységét, míg mások szerint nincs elegendő bizonyíték nagyszabású erdőirtásra vagy gabonatermesztésre, így eleve kérdéses, hogyan tudták ezek a nagy települések eltartani a lakosságukat.
A másik furcsaság, hogy ezek a települések mennyire kilógnak a korabeli városok közül, és nem csak a lakosság nagy mérete okán. Az akkori városoknak ugyanis mind volt egy uralkodói rétegük, monumentális építészetük, és olyan bonyolult közigazgatási rendszerük, melyekből az első írásrendszerek is kisarjadtak. A mezopotámiai városok, mint például Uruk, megfelelnek az imént vázolt modellnek, ám a Cucuteni–Tripolje településeknél ezek a jellemzők tehát mind hiányoznak, holott mind a méretük, mind pedig az összetettségük alapján az első tervezett városok közé sorolhatók.
Müller szerint azonban egy város kulcsfontosságú jellemzője nem feltétlenül a mérete vagy az uralkodó elit jelenléte, hanem inkább a várostervezés koncepciója. Ezek a hatalmas ősi települések pedig tehát a gondosan megtervezett utcáikkal és házaikkal a várostervezés korai formáit képviselik – méghozzá talán a legkorábbiakat az emberiség történetében.
(Kép: A Cucuteni-Tripolje kultúra egyik településének a rekonstrukciója kb. i.e. 3800 körülről, forrás: Wikimedia/Susanne Beyer)
