A világ legcsípősebb, legerősebb chillipaprikája a Carolina Reaper (Kaszás), ami 1,569,300 pontot tudhat magáénak a Scoville-skálán. Csak hogy érezzük az erejét: a rendőrségi paprika-spray, amivel embereket bénítanak le elég jó hatásfokkal, nagyjából 2 millió pont körül mozog átlagban.
Ahogy az egyik fogyasztója (túlélője?) beszámolt róla, 25 másodpercig tartott, mire megette, viszont 14 óráig tartott, mire „felépült” az esetből. Egy verseny keretein belül kóstolta meg a cuccot, és elég impresszív a beszámolója:
„Megszólalt a csengő, valaki kiabált, hogy „Gyerünk!”. A következő pillanatban már a chilliket ettem. Rág, rág, rág, lenyel. Kinyújtottam a nyelvem, hogy a bírák ellenőrizzék, tényleg lenyeltem-e a cuccot. Előbb az első, aztán a második. Hogy csíptek-e? Milyen ízük volt? Fogalmam sincs. Csak ettem, ettem, nyeltem, és vége volt. Kész voltam. Már csak túl kellett élnem a következő 60 másodpercet. A színpadon. Miközben emberek százai figyelték minden mozdulatomat.
Itt kezdtem el érezni, hogy melegem van. Hirtelen izzadtságcseppeket éreztem a szemeim alatt, aztán a homlokomon is. Aztán megjelent egy égető, perzselő érzés – nem a számban, ahová került volna a kapszaicin java, ha rendesen megrágom a cuccot – hanem a tokromban, ahová lefolyt az egész. Egy kicsit mocorogtam, és integetni kezdtem az embereknek. Aztán színpadiasan megtöröltem a homlokom.
Aztán a torkom elkezdett feldagadni, és fájni – nem is kicsit. A táskámban volt egy fél üveg víz, húzóra megittam. A többi versenyző is fel volt szerelve piákkal: tej, üdítők, olivaolaj, joghurt. Egy csávó úgy rohant ki hányni, mint akit üldöznek. És nem ittam semmi ilyesmit, és nem csak azért, mert laktózérzékeny vagyok. Ez egy olyan fájdalom, amit ki lehet bírni, amit ki fogok bírni, amit élvezni lehet. Túl fogom élni, csak várnom kell.
Alig öt, hat percen belül megérkezett a csúcs, a legdurvább égés. Ezután a fájdalom és a torkomban a duzzanat is elkezdett csökkenni, és berobbant az endorfin. Remekül éreztem magam, sőt, REMEKÜL. Ugráltam, teli voltam energiával, dumáltam mindenkivel, aki csak a közelembe került. Akik nem mertek benevezni a versenyre elmondták, hogy mennyire csodálják, hogy egyáltalán ki mertem próbálni a cuccot. Nem érdekelt az se, hogy csak nyolcadik lettem. Egyike voltam a bátraknak, akik túlélték. A győztes 12 másodperc alatt nyomta le a három paprikát.
Az eufóriának úgy egy óra alatt vége lett. Egyszer csak valami égető érzést tapasztaltam a szegycsontom alatt. Milyen furcsa, gondoltam. Hogy-hogy nem jelent ez meg hamarabb? Lassan, de biztosan egyre durvábban fájt, de nem gondoltam semmi rosszra – elvégre most ettem meg hármat a világ legcsípősebb paprikájából. De mikor leléptem a rendezvényről, és felszálltam a metróra, súlyosbodott a dolog. Nagyon. Alig kaptam levegőt, az egész testem izzadtságban fürdött, remegtem, és csak görnyedve tudtam járni – apró, nagyon apró lépésekben. Végül meg kellett állnom, és leülni egy padkára. A jobb oldalamon egy csöves ült, megdöbbentően hasonló pózban, mint én. Balra is. Elég büdösek voltak, mégse vágytam semmi másra, csak hogy összegömbölyödhessek a földön, és vége legyen ennek az egésznek.
Minden erőmet összeszedve elvonszoltam magam a mosdóig, bebotorkáltam egy fülkébe, remélve, hogy sikerül kihánynom az egészet, ezzel véget vetve a szenvedésemnek. Persze nem sikerült hányni. Komolyan azt hittem, hogy egy metróállomás mocskos vécéjében fogok elpusztulni – ennél nem igazán van lejjebb.
Vártam még egy kicsit a vécében, és elmúlt az égető érzés. Kisétáltam, felszálltam a metróra, olvastam egy érdekes cikket – viszonylag kellemes utam volt egész Brooklynig. Viszont ahogy kiszálltam, megint visszatért a fájdalom. Mintha egy izzó vasgolyót nyomott volna bele valaki a gyomromba, úgyhogy megint lerogytam az út szélére, a mocsokba, amíg el nem múlt.
Valahogy csak eljutottam hazáig, megmondtam a feleségemnek, hogy teljesen kivagyok, és belezuhantam az ágyba. Egészen másnap reggelig fel se keltem belőle, és borzasztóan, borzasztóan voltam, Ha a hátamon feküdtem, a fájdalom viszonylag csökkent, és tudtam aludni egy, két órát. De aztán visszatértek a lángok. A feleségem belém diktált némi nagyon bio-joghurtot meg kenyeret, de semmi sem segített – kezdett aggódni, hogy a cucc tényleg lyukat éget a gyomromba. Ne aggódj – nyögtem – minden rendben lesz.
Végül hajnal fél háromkor felébredtem, és rájöttem arra, amire valószínűleg ti már rég: hogy ez csak gyomorégés. Nagyon, nagyon, nagyon brutális gyomorégés – aminek egyébként elég hasonlóak a tünetei egy szívrohamhoz – de attól még csak egy ártalmatlan gyomorégés. Mit mondhatnék? Még soha nem volt korábban gyomorégésem, szóval fogalmam se volt róla, milyen.
Ezzel a friss információval felvértezve rákerestem a Google-ben, hogy milyen házi módszereket ajánl gyomorégés ellen – túl késő volt elcaplatni egy patikába – és találtam egyet, amihez minden megvolt itthon. Egy teáskanál szódabikarbóna, elkeverve egy pohár vízben. Lehúztam, és egy öt perc múlva már kezdett jobb lenni. Aludtam két órát, és megismételtem az ég küldte gyógymódot – reggel hétkor már új emberként keltem ki az ágyból.
Hogy bánom-e? Dehogy! Most már legalább tudom, hogy milyen érzés a gyomorégés, meg hogy kábé ilyen egy szívinfarktus. Továbbá nem haltam meg, és már nem is fáj semmim – mint bánnék? Egy pár – jó, több, mint egy tucat… – órányi szenvedés, 90 perc eufória után.
Hogy megcsinálnám-e újra? Egy nagy frászt, vicceltek? A feleségem megígértette velem, hogy soha többet nem eszek Carolina Reapert. Vagy soha nem próbálok meg bekerülni a Guinness Rekordok Könyvébe csilievéssel? Valami ilyesmi. Viszont egészen biztosan nem ígértette meg velem azt, hogy nem nevezek be a Naga King Chili-evő bajnokságra, amit Észak-India törzsi régiójában rendeznek. De ha mégis ott találom magam, viszek magammal egy nagy adag szódabikarbónát.”
Forrás: mediapanda.blog
