A Velencei-tó hazánk harmadik legnagyobb természetes tava.
Bár a 20. század első felében még elsősorban az Adriára, a Balatonra és a Dunakanyarba mentek a fürdőzni vágyók, az úthálózat és a vasút korszerűsítésével egyre többen keresték fel a Velencei-tavat is.
A harmincas években már 1500 kiparcellázott nyaralótelket értékesítettek, így jött létre a Nádasdy-féle Fürdő és Üdülőtelep is. Az, hogy ki és milyen nyaralót épített a nem túl kedvesen „proletár Balatonnak” is becézett tónál, leginkább a tulajdonosok ízlésén múlt.
A Velencei-tó hazánk harmadik legnagyobb természetes tava. A tó, még az 1966-os évi szabályozások előtti időszakban nagyjából száz évenként kiszáradt. 150 évvel ezelőtt például huszárok gyakorlatoztak a kiszáradt mederben, Agárdról pedig még szekérrel is át lehetett kelni a túlpartra.
A velencei tó mintegy 300 madárfajnak ad otthont
A tó visszatöltődését követően vízimadarak tömegei leltek otthonra a nehezen megközelíthető mocsárvilágban. Varázslatos élővilága már a polihisztor természetkutató, Herman Ottó idejében is híres volt.
Kiss Péter az M1 Itthon vagy! című műsorában elmondta, a 19. század végétől Hermann Ottó és Chernel István főleg ornitológiai szempontból vették górcső alá a Velencei-tavat. A nagy kócsag, kanalasgém, a szürke gém, a vörös gém, vagy hazánk egyetlen költő lúdfaja a nyári lúd voltak azok a fajok, amelyek megfigyelhetők voltak számukra is. A felsorolt madarak mellett még a búbos vöcsök, a nádi rigó, kékbegy, mind-mind olyan faj, amely a Velencei-tó faunájára jellemző – mondta.
A terület 1958-óta fokozottan védett madárrezervátum. A Balatonhoz képest sekélyvizű tó jelentős részét nád borítja, egyedülálló ökológiai rendszert, úszóláp együttest létrehozva. A különleges, heterogén növénytársulások a víz szintjével együtt mozognak. A mindössze harminc-negyven centiméter vastag, hullámzó lápszigeteken a kutatóknak is csak külön engedéllyel szabad járni.
A Velencei-tó különleges virága a zöldes-sárga hagymaburok orchidea
Itt több száz hektáron borzolja a szél a nádast, a villás sást, a tőzegpáfrányt, és a mocsári nőszőfűt, és a „a Velencei-tó virágát” is! Az itteni élővilág különleges, arasznyi növénye a zöldes-sárga virágú hagymaburok orchidea, amelynek legnagyobb hazai állománya épp itt található.
A lassan mozgó, szigetszerű láp remek búvóhelyet jelent a halak számára is. A tó valóságos halparadicsom! A horgászok szerint a Velencei-tóban élnek hazánk legszebb pontyai, de a ponty mellett csuka, süllő, keszeg, és lesőharcsa is él, mint hal a – planktonokban gazdag – vízben.
A 18. században le akarták csapolni a tavat
A Velencei-tó valójában tó a tóban. Nyugati, nádasokkal borított oldala kevésbé szikes, mert a Császár-csatorna itt található befolyója tápanyagban gazdag, friss vízzel táplálja, és „kiédesíti” a tó vizét.
A meder talaja is szikes jellegű, így bár mezőgazdasági termesztésre nem túl alkalmas, a tókörnyéki gazdákat és a korabeli arisztokráciát csaknem 150 éven át foglalkoztatta, hogyan lehetne termőterületté alakítani a sekély tavat.
„1792-94 környékéről hat tervet készítettek – amely a székesfehérvári, püspöki levéltárban azóta is megtekinthető – hogy hogyan is kellene délnyugati irányban a Velencei-tavat lecsapolni. De még 100 évvel később 1888-ban is hoztak létre tólecsapoló társulatot, amely azt lett volna hivatott szolgálni, hogy eltávolítsák a tó medréből a vizet és mezőgazdaságra alkalmassá tegyék” – mondta Kis Péter.
Népszerű üdülőhely lett
A Velencei-tó segítségére Prohászka Ottokár, Székesfehérvár püspöke sietett: közbenjárásának köszönhetően, füstbe mentek a lecsapolási törekvések. Hiába érveltek azzal a gazdák, hogy a lápos, mocsaras területek egészségtelenek az emberre, a tó megmaradt, sőt: a ’30-as években népszerű üdülőhellyé alakult.
Bár a 20. század első felében még elsősorban az Adriára, a Balatonra és a Dunakanyarba mentek a fürdőzni vágyók, az úthálózat és a vasút korszerűsítésével egyre többen keresték fel a Velencei-tavat is. Bár a korabeli üdvözlőlapok tanúsága szerint „az utálatos tó” ekkoriban inkább még „csak egy sekély mocsár” volt, az első strandok megjelenésével fokozatosan népszerűvé vált, kiváltképp, mikor híre ment, hogy iszapja remek gyógyír a reumatikus bántalmakra.
A tó partján fekvő községek lakossága alkalmazkodott a körülményekhez, és tavasztól őszig egy-két szobát az itt nyaralók rendelkezésére bocsátott, ám az üdülőközönség egyre inkább saját nyaralóra vágyott. Felismerték ezt a velencei birtokosok is. Tóparti szántóikat és legelőiket, parcellázási irodákon keresztül, nemsokára már a fővárosban árulták. Ekkoriban mindenki tudta, hogy „a gárda telket venni megy Agárdra.”
Rendkívül ötletesek voltak, ingyenes autóbusz-kirándulásokat szerveztek, azután különvonatokat indítottak azok számára, akik érdeklődtek a telkek iránt. Reggel jött a vonat, megmutatták a telkeket, utána volt strandolási lehetőség, és este vitték is haza az érdeklődőket – mondta Kárpáti Miklós gárdonyi antikvárius.
A harmincas években már 1500 kiparcellázott nyaralótelket értékesítettek, így jött létre a Nádasdy-féle Fürdő és Üdülőtelep is. Az, hogy ki és milyen nyaralót épített a nem túl kedvesen „proletár Balatonnak” is becézett tónál, leginkább a tulajdonosok ízlésén múlt.
„A Nádasdyak megpróbálták befolyásolni a település képét, ezért is építettek mintanyaralókat. Ezek többsége romantikus küllemű épület volt, mivel azonban a telkek nagy részét viszonylag kispénzű emberek vásárolták meg, nem volt pénzük nagy villák építésére, ezért inkább szobakonyhás, verandás, kis nyaralók terjedtek el a tó környékén” – mondta Csordás Lajos újságíró.
Voltak, akik népies, nádtetős stílusban próbáltak építeni, mások tornyos, manzárd tetős, romantikus jellegű kis nyaralókat álmodtak a tópartra, amelyekre az agárdi és gárdonyi utcákon sétálva ma is rácsodálkozhatunk. A kor sztárzeneszerzője, számos sláger szülőatyja, Eisemann Mihály is a tónál, Gárdonyban épített nyaralót, pezsgő társasági életet varázsolva a csendes kisvárosba. A ma pénzintézetként működő, egykori-Karsai cukrászda falai is sokat hallhattak, hiszen Eisemann rendszeresen fellépett itt.
Még rizset is termesztettek a tónál
A második világháborút a Velencei-tó vidéke is megsínylette. Az utak, házak, üdülők óriási károkat szenvedtek, s ha ez még nem lett volna elég, később megpróbálták rizstermesztő területté alakítani a területet.
1952-re a Velencei-tó partjának minden lehetséges zugát rizzsel vetették be. Szerencsére nem ez lett a vége a Velencei tónak, az ’50-es évekre rájöttek, hogy többre érdemes ez a terület – mondta Kárpáti Miklós.
A hatvanas-hetvenes években aztán a rizstermesztés helyett a turizmus kapott újabb lendületet. A látványos partrendezés, a hangulatos strandok, a „lidó”, a hotelek, a családi kempingek, a pénztárcabarát boltok és barátságos kisvendéglők újra vonzóvá tették Velencét.
A Fejér megyei Vendéglátóipari Vállalat még egy gyufacímke-sorozatot is megjelentetett róla. Sőt, Tabányi Mihály twistjével üzenve az otthoniaknak, még „hangos” üdvözlőlapot is küldhettek haza a nyaralók.
