A régóta oly heves ellentéteket, ami a kutyások és a macskások között feszül, a tudomány most egyszer és mindenkorra elrendezi. Bár ne tenné. Soha többé nem fogunk tudni gyanakvás nélkül a cicánk szemébe nézni…
A brit Lincoln egyetem kutatói kísérletekkel igazolták, hogy a macskák nem éreznek olyan hűséges, feltétel nélküli szeretetet a gazdáik iránt, mint a kutyák. Ennek pedig részben a két állatfaj háziasításának története áll a hátterében.
A kutyák megszelídítése 32.000 évvel ezelőtt kezdődött, az embereknek és a kutyáknak tehát temérdek ideje volt egymáshoz csiszolódni. A macskák ezzel szemben ’csupán’ 9000 évvel ezelőtt csatlakoztak az emberi háztartásokhoz, és akkor sem jutottak a küszöbnél sokkal beljebb. Nem együtt vadásztak és kóboroltak az emberekkel, mint a kutyák, hanem a patkányokat, egereket és egyéb élősködőket fogták el a ház körül, miközben szabadon, magányosan kóboroltak, amerre úri kedvük tartotta.
A kutyatársakat az emberek ráadásul tudatosan választották, gondosan mérlegelve, hogy milyen feladatra szánják őket, így a fajták kialakítása is az ő kezükben volt. A macskák szaporodása azonban nem folyt ilyen tudatos, megtervezett körülmények között. Míg a kutya-gazda kapcsolat a kölcsönös érdekeken és az egymásrautaltságon alapszik, a macska csupán hozzácsapódott egy-egy háztartáshoz a leeső falatok és az arrafelé kószáló egerek reményében.
A Lincoln egyetem egyik érdekes kísérletében azt vizsgálták, hogyan reagálnak kisgyerekek arra, ha a szüleik, gondozóik, vagy vadidegenek lépnek be a szobába, majd ugyanezt elvégezték kutyákkal és macskákkal is. Ebből kiderült, hogy a kutyák a gyerekekhez hasonlóan reagálnak a gazdáik jelenlétére, nyilvánvaló volt az örömük és a hozzájuk való ragaszkodásuk. A macskákat viszont abszolút hidegen hagyta a tulajdonosuk jelenléte, sőt az is gyakran előfordult, hogy míg a gazdáikhoz nem mentek oda, egy ismeretlenhez viszont igen.
Sok macskatulajdonos azt gondolja, a cicája forró érzelmeit fejezi ki iránta, amikor nekidörgölőzik a lábának, azonban sajnos ki kell hogy ábrándítsuk őket. A macskák ezzel a kedvesnek tűnő hízelgéssel valójában megjelölnek minket, mint teritóriumukat, ezzel üzenik meg a többi macskának, hogy mi már foglaltak, azaz az övék vagyunk. A sajátos illatanyagokat termelő mirigyek főleg a macska arcán, az oldalán és a farkánál vannak –innentől érthető lesz az a mozdulatsor, amit a lábszárunknak nekidőlve produkálnak.
Ami pedig a bájos dorombolást illeti, az sem egyéb gátlástalan manipulációnál. A Sussexi egyetem kutatói ugyanis megállapították, hogy a macskák, bár olykor valóban a boldogságtól és az elégedettségtő adnak ki doromboló hangokat, rájöttek arra, hogy milyen hatást vált ez ki az emberekből. Egy kedvesen doromboló cicus ugyanis óhatatlanul előhozza a bennünk rejlő szülői ösztönöket, így kis energiabefektetéssel máris ingyen ebédhez juthatnak a ravasz cicusok.
Sajnos még abban sem lehetünk biztosak, hogy az ölünkben elégedetten elheverő macskán valójában nem utálja-e tiszta szívéből a cirógatásunkat. A Lincoln egyetem kutatói ugyanis azt is vizsgálták, hogyan változik a cicák stressz szintje egy kiadósabb simogatás után. Ebből kiderült, hogy egyes állatokra nem hogy megnyugtatólag hatna a ciróka, de kifejezetten idegesek lettek tőle. Sőt, azok az állatok akadtak ki a legjobban a gazdik kedveskedésén, akik eltűrték, ahelyett hogy hallgattak volna az ösztöneikre és hanyatt-homlok elszaladtak volna.
Forrás: Marmalade, Mic, kép: petfinder.com
